Minden olyan kaotikusnak tűnt és szétziláltnak, és sehogy sem tudtam olyan oldalról nézni a dolgokat, hogy az pozitív irányból tündökölhessen. Egyik rossz dolog jött a másik után és legszívesebben már azt kívántam, bárcsak visszapörgethetném az időt a Volturis hercehurcáig, még az is sokkal jobban tetszett, mint a mostani helyzet. Meglehet az sem segített, hogy a múltkori vadászatom elmaradt Jasper és Emmett miatt, de az agyamat más dolgok kötötték le, ezért sem vettem észre egyre sötétebb színben pompázó szemeimet, mely minden egyes tükörről visszapillantott rám, amerre csak jártam. És egész sok tükör megtalálható a házban, aminek háromnegyede az én szobámban van. Vagyis... a miénkbe, de kedves férjemet kitiltottam a szoba területéről büntetésképp, ezért most csak az enyém. Úgy gondoltam, hogy egy kis egyedüllét jót tesz majd, hogy kitisztuljon az agyam és elegyengethessem magamban a dolgokat. De a helyzet az, hogy csak még jobban összezavartam magam, és tegyük hozzá azt is, hogy utálok sok ideig egymagam lenni. Arra termettem, hogy mások között legyek, úgy tudok csak kivirágozni, ha magam vagyok túl sokáig, olyan mintha nem öntöznének. Elhervadok. Gyakorlatilag már magamat büntettem ezzel, de őszintén szólva, eddig a pillanatig észre sem vettem. Csak mikor aznap már harmadszorra nyúltam a hajkeféért, hogy valamivel lekössem magam és ahogy a nap sugarai megvilágították hófehér, kőkemény bőrömet, akkor valami végre teljessé vált. Mintha a fény végre utat nyitott volna annak a sok-sok gondolatnak, ami a fejemben tengett és a helyükre utasította őket. Természetesen nem egy szempillantást alatt történt az egész, de már rég nem emberi mértékkel számolom az idő múlását, ezért mégiscsak annak tűnt. Persze, ki tudja, hogy mennyi időt is töltöttem el egyedül a fésülködőasztalnál ülve, a saját tükörképemre meredve. Nem számított.
Még mindig úgy találom-e, hogy hülyeség volt Emmettől, hogy a forrófejűsége elvette az eszét és összekapott Jasperrel? Igen. Ostobaság volt-e tőle, hogy emiatt tagadtam meg tőle a jelenlétét itt? Az is az volt, de úgy vélem egy cseppet mégiscsak jogosan tettem. A büszkeségem azonban nem engedte, hogy én tegyem meg az első, nyitó lépést felé. Nem, neki kell ide jönnie és bocsánatot kérnie, vagy legalább tegyen úgy, mintha megbánta volna. Nagyon nincs szüksége ennek a családnak még arra is, hogy széthúzódjunk egymástól, mint holmi ismeretlenek. Majd száz éve együtt vagyunk kisebb-nagyobb megszakításokkal, - mivel Emmett és én néha leléptünk együtt - és most kellene a legjobban összetartanunk, de egyedül képtelen lennék összefogni őket. Nem, mindig is Esme és Carlisle voltak, akik elsimították ezeket a dolgokat, az én vérmérsékletem nem elég jó hozzá. Jelen pillanatban is azt várom, hogy valaki végre bekopogjon az ajtón és azt mondja, hogy minden rendben lesz. Emmett. Csak abban bízok, hogy eléggé ismer már ahhoz, hogy tudja, nem én fogok utána rohangálni. De, egy kis biztatás, egy apró kis lökés talán nem fog ártani.
- Emmett - hangom halk, és egy külső szemlélő számára talán úgy tűnhet, mintha magamban beszélnék, vagy épp meg akarok idézni valakit a tükörben, de az igazság az, hogy abban reménykedek a közelben van és meghallja. Ha pedig nem, nos akkor sincs semmi, hiszen csak a számra vehetem a férjem nevét, amikor akarom.