***

*Örülök, hogy nem jöttek be. Azt hiszem, Edwardnak kellene megköszönnöm. Mostanában elég sok mindent kellene neki megköszönnöm... mégsem tudom rávenni magam, hogy bármiféle hálát érezzek irányába. A többiekkel is zavaros a kapcsolatom, de ez a tudat - hogy egyetlen gondolatom sem maradhat csak az enyém - különösen irritáló. A testem nyugalmi állapotban ül a szoba közepén, csak az elmémben száguld minden követhetetlen örvényben, és a fizikai mozdulatlanság tart egyben e hurrikán közepén. Azt mondják, a vihar szemében csend van. Most értem, mire gondoltak.
Újra végigfuttatom tekintetem a szobán. A könyvespolcot békén hagytam, nem érdekelnek a kitalált történetek, mások gyermeteg meséi. Az ágy is épségben maradt, annak a közelébe se nagyon mentem, hiszen minek... a komódot lendületből a sarokba hajítottam. Nehezen viseltem a rajta sorakozó apró-cseprő tárgyak sorát. Elvileg mindegyik emlék, közös és szeretett, de gyakorlatilag... fintor kúszik az arcomra. Gyűlölöm, hogy az elmém ilyen megbízhatatlan, miközben én emlékezni akarok. Még jó, hogy fényképek nincsenek, legalábbis közszemlére téve nem. Azt hiszem, azzal végképp nem tudnék megbirkózni. Meg kell kérdeznem majd, hogy régebben voltak-e, mert mintha rémlene valami, de... ahogy megpróbálom elkapni, kicsúszik az ujjaim közül, elsiklik, akár halak ezüstös csillanása a zavaros folyóvízben.
Óvatosan felállok, és talpra állítpm az öltözőasztalt. A tükör volt a gond, nyilván. Egy ideje nem bírom elviselni a saját ábrázatomat. Most, hogy már csak földön heverő, ezüstös cserepek emlékeztetnek a korábbi felületre, már nincs vele gondom, hogy arcom egy-egy részletét megpillantsam. A szilánkok őszinték, azokban magamra tudok ismerni - én sem vagyok egész, és kétséges, leszek-e ismét. Nem törődöm a gondolatolvasó méltatlankodó morranásával, amíg lent marad a földszinten. Úgysem tud meggyőzni a maga igazáról, a reménykedésükről. Szerintem tévednek mind, ha azt hiszik, hogy lehet még minden olyan, mint... régen. Bármit is jelentsen ez pontosan.
Persze, a tényekkel nagyjából tisztában vagyok, de az események... az más kérdés. Nehéz összekötni az érzéseket és a képeket, nehéz kibogozni a káoszt, ami van körülöttem. Carlisle nem győzi hangsúlyozni, hogy ez "természetes önvédelmi reakció". Olyankor kedvem lenne megint behúzni neki egyet, és megkérdezni, ez is természetes önvédelmi reakció-e. Felszedek pár dolgot a földről, és elhelyezem itt-ott. Szándékosan semmi sem oda kerül, ahonnan lezuhant a kirohanásom előtt. A változás valamennyire lenyugtatja bolygatott elmémet - arra emlékeztet, hogy a károk egy része helyrehozható anélkül is, hogy visszakényszerítenénk a dolgokat az eredeti elrendezésükbe. Ez már olyasmi, amit esetleg el tudok képzelni önmagammal kapcsolatban is. Semmi sem lesz ugyanolyan, mint régen, de talán... hangsúlyozottan talán... valami hasonló állapot elérhető. Bekapcsolom a rádiót, tekergetek a csatornák között.
Vezeték nélküli adattovábbítás. Fiatalabb koromban a boszorkányság sem tűnt kevésbé abszurd elképzelésnek. Az más kérdés, hogy mire pazarolják. Megállok az egyik csatornán - beszélgetés hallatszik, nem az a zenének gúnyolt valami, ami durván disszonáns és fals hangokkal karistolta érzékeny hallásom. Második világháború a téma. Történelem, nekik. Nyelnem kell egy nagyot, leülök a készülék mellé, már vakon a külvilágra, és hagyom, hogy az elmémet elborítsák a felidézett képek. Álomnak nevezem, mert akkor könnyebb megbirkózni a ténnyel, hogy emlék... ráadásul ezúttal olyan emlék, amiben vitatkoztunk Alice-szel.
Azt hiszem, ez az első eset, hogy nem boldog képsor bukkan fel róla. Nem tudok távolságot tartani önmagam és a jelenet között, olyan élénk és valóságos, túl éles és pontos ahhoz, hogy puszta kitaláció legyen. Tudom, hogy megtörténtek, de másként érzem megtörténtnek őket, mint a jelenbeli pillanatokat. Nem tudom teljesen a sajátomnak mondani - még nem? -, de magamtól eltávolítani sem. Olyan volt, mint túl erős reflektorfénnyel megvilágítani egy mindig félhomályos területet - a túlzott fókusz valószerűtlenné tette a reálisat, túlzóvá a kontúrt, megsötétítette az árnyékokat és eltompította a színeket, összességében egy zavaró benyomást keltve az egész látvánnyal kapcsolatban.
Elkeseredettség - tennivágyás - racionális ellenérvek - ököl csattanása az összerogyó asztalon - csönd. Vita - lehetőségek elemzése - stratégia - ellenvetés - győz a logika - csönd. Nem igazán tudok arra rájönni, miért akartam elmenni az emberek háborújába, ha egyszer semmi másra nem vágytam jobban, mint örökké elkerülni minden háborút. A tekintetem elé kúszó arc emberi - és halott. De nem miattam. Ha van valami, amiben a végletekig magabiztos vagyok, az az, hogy felismerem a saját áldozataimat, ha látom őket.
Megrezzenek, mikor a szemem előtt összetörnek a múltbéli benyomások. Nem tudom, mennyi ideig ülhettem mozdulatlanul, elveszve a külvilág számára, de a rádióban már nem a történelmi műsor megy. Az ajtóban viszont Alice áll. Nem kell odanéznem, hogy tudjam. A földre szegezem a tekintetem, mint legtöbbször, ha felbukkan mellettem - és elég gyakran megteszi -, nem tudom, hogyan kezdeményezhetnék... bármit. A szoba még mindig eléggé lelakott körülöttem, és ahogy kezdek a jelenre fókuszálni, feltűnik, hogy milyen nagy az üresség érzete a házban. A tekintetembe pánik lopózik, mikor végre rájövök, ez mit jelent. Nincs itt rajtunk kívül senki.
Én pedig félek ettől.*

//Remélem nem bánod és megfelel...   //

*Magam sem tudom, szeretem-e a felvillanó képeket. Azt biztosan nem állíthatom, hogy... elégedett lennék azzal, ami a szemem elé tárul lassan, fokozatosan. Olyan sötét a színezetük, alig találok önfeledtséget, nem hoznak megkönnyebbülést. Általában szorongás fűszerezi a kellemesebbeket is, arról nem is beszélve, amikor rábukkanok egy-egy régebbi, igazán sötét darabra... ez a mostani kifejezetten komor, frusztrált darab. Nem csoda. A pozitív érzelmeim szinte mindig Alice-hez kapcsolódnak, később a család többi tagjához is, de soha nem olyan intenzíven, mint a párommal. Nem csoda, hogy megvisel a puszta ötlete is annak, hogy mi vitatkoztunk valamikor... nem tehetek róla, hogy a rosszkedv hullámai kiáramlanak belőlem, nem figyelek oda, talán amúgy sem tudnám visszatartani... szerencse, hogy nem tart sokáig.
Sikerül kiszakadnom a rémes emlékből. A korábban kieresztett érzések visszarebbennek hozzám, mintha szivacsként szívnám fel vizüket. Alice felé kapom a tekintetem, s elég ráfókuszálnom, hogy megrohamozzanak a benyomások róla. Bíbor harag, sárgászöld döbbenet, fakókék ijedtség, ragacsszürke szomorúság. Egyiknek sem örülök... finoman szólva. De nem merek még megmozdulni. - Én... - kezdeném, magyarázkodnék, de elhallgatok a saját hangomtól, néha még most is idegenül cseng számomra. Nem tudom, miért.
Addig sem mozdultam, de végképp megbénulok, amikor nekem szegezi az indulattól izzó kérdést. - Sajnálom. Nem akartalak... megbántani - keresgélem a szavakat, küszködöm velük. Miért ilyen nehéz? Némaság felel bennem. Carlisle-nak természetesen erre is van egy elmélete, annak az idiótának mindenre van egy elmélete... - Nem bírtam elviselni, hogy... a hiányt mutatják. Emlékeznem kellene rájuk, de nem megy - magyarázom alig hallhatóan, még a mi fülünk számára is halkan, először az apró-cseprő tárgyakat magyarázva meg, mert az még mindig egyszerűbb, mint arról beszélni, hogy mi a baj a tükörképemmel... Alice többet érdemel annál, hogy "minden", pedig ez a szó pontosabban írja le a helyzetet, mint egy egész kis monológ. Gondolom. Frusztrációmban a saját kezemen babrálok, s ujjaim szinte beleakad a rajta húzódó sebhelyek hegyeibe-árkaiba. Óhatatlanul simítok végig rajtuk, a durva, érdes felület újabb emlékbe ránt bele: talán húsz éves lehetett a fiú, vagy még annyi sem, s már hasonló sebek csipkézték márványos bőrét, tizenegy hónapjával már szinte veteránnak számított, ezért kellett kivégeznem. Egyértelmű parancsom volt rá, s teljesítettem annak ellenére, hogy én magam is együtt harcoltam az újszülöttel nem egyszer, akkor mart bele a kezembe kétségbeesésében, mielőtt kiszabadíthattam volna magam a fogai közül, s elválaszthattam a fejét a testétől... Panazsos, sebzett nyögéssel szakadok ki az emlékképből, s indulok automatikusan Alice felé, észre sem veszem a mozdulatot, tőle remélve vigaszt, de ráébredek, nem tehetem meg, úgyhogy megtorpanok a mozdulat közepén, megint azelőtt, hogy tudatosulna bennem. Olyan vagyok most én is, mint egy újszülött, épp olyan kezelhetetlen... nem lélegzem. Nem bírnám rávenni magam. Reménytelen fájdalom szikrázik a szememben, amikor Őrá emelem, de legalább minden érzelmem magamba koncentrálódik most, egy kicsit az övéinek színe is elfakul előttem, annyira elzárkózom épp mindentől. Leginkább magamtól szeretnék, csak arra éppen nincsen módom. - Hányat öltem meg? Nem emlékszem mindre... - motyogom, szinte bódultan. - Talán lehetett jogom elvenni a létüket a küzdelem hevében, de nem... erre nem... én hidegvérrel kivégeztem őt, miközben éreztem, ahogy vergődik a kezem között... próbáltam gyorsan csinálni, hogy ne fájjon annyira... nem miatta, hanem magam miatt... - dünnyögöm, mintha a kimondással megkönnyebbülhetnék, de épp ellenkezője történik, a realitás súlya még inkább rám nehezedik most, hogy nem tudtam magamban tartani... a kezem még mindig a sebhelyeken barangol, mintha a felfedező tapintással eltüntethetném őket, vagy épp ellenkezőleg, talán még inkább kiemelné őket a bőrömből. Elfelhősödött tekintetem megint lassan tisztul fel. Ez utóbbi szinte megszokott mostanában, láthatták elégszer, hogyan szakadok ki a jelenből, merülök el a múltamban, ami kezdetben elviselhető, sőt egyenesen boldog pillanatokat tartogatott számomra, de az utóbbi időben egyre többször és egyre gyakrabban taglóz le vérrel, halállal, fájdalommal és küszködéssel, majd térek vissza, legtöbbször teljesen más hangulatban, új teherrel vagy új megkönnyebbüléssel gazdagodva. Most azonban aránylag gyorsan észbe kapok. Bűntudatosan keresem Alice tekintetét. - Sajnálom... - ismétlem, és nyomorultul érzem magam. Önzőnek. Még most is a saját problémámra fókuszálok ahelyett, hogy vele foglalkoznék, úgy igazán, de... az az igazság, hogy az emlékbeütések ellen nem tehetek semmit. Elvileg nem is kell, elvileg ezek is hozzám tartoznak, de lehet, ha valaki felajánlaná, hogy megszabadít tőlük, akkor élnék a lehetőséggel. Odaadnám a múltam szilánkjait azért, hogy normálisan funkcionálhassak a jelenben. Úgy várom Alice szavait, mint ítéletet, hiszen... az is. Talán megkönnyebbülnék, ha nekem esne végre. Talán összetörnék tőle. Nem tudom, nem ismerem önmagamat eléggé.*