Lehajtottam a fejem, hogy ne láthassa az visszafogott mosolyom. Megtisztelő volt már a gondolat is, hogy adottságom miatt küld Forks városába, a Cullen családhoz. Lazarus nem tudott olyan ötlettel előállni, amit ne helyeseltem volna, és nem csak azért mert szinte bármit megtettem a kedvéért. Megbíztam benne teljes mértékben, tudtam, soha nem állna elő olyannal, amibe nem mennék bele. Egyedül azt bántam, hogy távol kell lennem tőle, de nagylány vagyok, felnőtt nő, ez most sem változott, ismételtem el magamban. Ettől függetlenül nem szerettem távol lenni az otthontól, amit többé már nem Phoenix jelentett, két éve nem jártam arra, részben nem kívántam éjszakai életmódot élni, részben féltem a feltűnéstől, bármekkora is a város. Eközben Thalia újfent mesélni kezdett a "küldetésemről" dallamos hangján, de oly sokszor ismételte el ezt az utóbbi napokban, hogy már a könyökömön folyt ki. Szeretem, pont azért, amilyen, de az isten szerelmére, kitűnő memóriával rendelkezem! Nem csoda, hogy elkalandoztam, hangja zümmögő háttérzajjá halkult, fejemben pedig képek keringtek arizonai életemről, mikor halandóként még nem volt fontosabb dolgom mint munkába menni a takaros kis irodába, befizetni a számlákat, és annyi időt tölteni a vőlegényemmel, amennyit csak lehet. Lassan kezdtek elmerülni gondolataimba a homállyal fedett emlékek, majd tökéletesen kitisztult, feledhetetlen képekké formálódtak.
Andrew mögöttem állt, én pedig hagytam, hogy a monitoron lévő farkast szemlélje. Reménykedni kezdtem, vártam, hogy ossza majd a lelkesedésem, de amikor undor ült ki az arcára, és rám szegezte tekintetét, rögtön tudtam, hogy ostobaság volt tőlem azt hinni, hogy elárulhatom neki mivoltomat, hiába voltunk együtt immáron három éve, s hiába jártunk jegyben hat hónapja. Úgy nézett rám, mint egy őrültre, holott csak egy átkozott képre pislantott rá. Ekkor döbbentem rá, hogy több van emögött, hogy valójában nem a farkasra vagy a mögött húzódó erdőre nézett undorodva. Valójában én taszítottam. Idegesen ugrottam álló helyzetbe, és harciasan szembefordultam vele. - Miért viselkedsz úgy, mint egy barom? - csattantam fel, és meg kellett állnom, nehogy orrba vágjam. - Ó, ugyan már, Bee.. - Hirtelen váltott, arckifejezése gondoskodóvá, ártalmatlanná vált, legalábbis annak tűnt, míg tekintetéből csak a színtiszta, sötét dühöt tudtam kiolvasni. Zavartan nevetett, és megpróbált végigsimítani arcomon, de mikor egy mozdulattal félrecsaptam a kezét, arca megrándult, és már nem csak a tekintete sugallt mélyről fakadó dühöt. - Még csak fél éve van gyűrű az ujjadon, és máris félrekacsintgatsz! - Ezúttal az ő hangja csattant a szobában, és egy teljes percig bizonyára elhallgathattam, míg összeszedtem a gondolataim, és próbáltam rájönni, mire akar kilyukadni. - Féltékeny vagy Lazarusra. - Nevettem fel keserűen, és csak ingattam a fejem értetlenül. Mintha valaki bevitt volna egy jól irányzott ütést az arcomra, összerezzentem, mikor a férfi, akit nemrégiben mindennél jobban szerettem, közelebb lépett, egészen a falhoz sodort testével, és ujjait a nyakamra próbálta fonni. Gyorsaságomnak, erőmnek és éberségemnek köszönhetően könnyedén kicsavartam a karját, s most ő szorult a falhoz. Hallottam, amint szíve gyorsabban kezdte pumpálni a vérét, és a tüdejéből kiszakadó levegőt is, amit nem tudott egykönnyen újra megtölteni a falhoz szoruló arca miatt. - Az enyém vagy, Bee, és senki más nem teheti rád a kezét. - Ámbár vagdalkozni és fenyegetőzni még így is tudott.. - Ne nevezz többé így! - Feleltem, aztán mintha mi sem történt volna, eleresztettem a karját, hátat fordítottam neki, míg ő mögöttem levegőért kapkodott, s egészen addig a földön feküdt, míg elértem a bejárati ajtóig. Akkor nyomban talpra küzdötte magát, és tett egy lépést az irányomba. - Egy olcsó kis ribanc vagy! - Köpte felém a szavakat, és ekkor durrant el az én agyam is. Lassú, határozott léptekkel indultam meg a rohadék felé, akinek még volt képe vigyorogni, és egyszerű mozdulattal kaptam felé, hogy a fal mentén feltoljam, és torkánál fogva megemeljem. - Senki, de senki nem beszélhet velem így. Megértetted, Drew? - Ejtettem ki a becenevét gúnyosan, és vártam néhány percet, mígnem a tüdeje lassan összeomlani készült, feje pedig kékülni kezdett. Ekkor elléptem tőle, ő pedig a földre esett, levegőért kapkodott, a torkát markolászta, és riadtan meredt rám. Nos, igen, így jár, aki nincs tisztában az erőmmel. - Ha pedig megtudom, hogy más lányra is kezet emeltél, visszajövök érted, és befejezem, amit elkezdtem! - Fenyegetőztem, és a gyűrűt lerángatva az ujjamról, hozzávágtam az ékszert.
Thaia csilingelő, szoprán hangja rántott vissza a valóságba. Pislogtam egyet, és felé fordítottam a fejem, ajkaimon immár kedves mosoly játszott. - Ne aggódj már annyit! - Léptem elé emberfeletti gyorsasággal, és végigsimítottam a karján, bőre számomra nem érződött hidegnek. - Rendben leszek, és ne feledd, már első alkalommal megértettem és megjegyeztem mindent. - Thalia a szemeit forgatta, miközben ajkai szétváltak, hogy valamiféle megjegyzést tegyen a szavaimra. Lazarus szakította félbe, s ehhez nem kellett mást tennie, csak odalépnie hozzánk, és felemelnie az egyik kezét. Thalia nem mondott többet, csak a plafon felé fordította tekintetét, majd letelepedett a bőrrel borított, vajszínű kanapéra, onnan figyelt és hallgatott minket. Lazarus felé fordult, elnéző mosollyal, mire a nő viszonozta azt, nagyjából ennyi volt a feszültség, a szobát újból megtöltötte a meghitt nyugodtság. - Egyetlen kérdésem lenne még... - kezdtem óvatosan, és tekintetem Lazarus vöröslő íriszeibe fúrtam, ez, és komoly hangvételű mondatom megtette a kellő hatást. - Mi fog történni, ha a Jasper nevezetű vámpír nem kerül elő? - Aggódó pillantást küldtem mindkét társam felé, egy mély, elfojtott sóhaj szabadult ki a tüdőmből és áradt a szobába, keveredve az ő légvételeikkel. Lazarus megérintette a vállam, és puszit nyomott az arcomra, mire enyhén megremegtem, amit ő az újdonság félelmének tudott be. Nyugtató pillantást küldött felém, és mosolygott - mulattatta, hogy egy idegen klán miatt aggódom. - Jasper keresése nem a te dolgot, Bee. - A becenevem hallatán ismét elmosolyodtam, és szorosan Lazarus köré fontam a karjaim. - Számíthatsz rám. Megteszek minden tőlem telhetőt. - Miután eleresztettem, ő bólintott, és hátrébb lépett, én pedig intettem kedvenc nővéremnek, és mielőtt még én borulhattam volna a nyakába egy gyors búcsú erejéig, ő húzott magához, és megszorongatott. Kezdett kényelmetlen lenni a medve-ölelés, nem jutottam levegőhöz, kezdtem kellemetlenül érezni magam. Megveregettem a hátát, és nagy nehezen kifújtam egy adag benn rekedt levegőt, mire ő elengedett, és bocsánatkérően vigyorgott rám. - Nem örökre megyek el. De Cullenéknek szüksége van rám. Nem hagyom Carlisle-t cserben, ahogy senkit sem. - Feleltem neki a kimondatlan kérdéssorozatára, és a háta mögött Mesterünkre mosolyogtam. Felkaptam a túlsúlyos bőröndöm - egy halandó nő talán el sem bírta volna -, az ajtóban pedig megálltam, hogy egy utolsó pillantást vessek a két "emberre", akik a legfontosabbak nekem. Elvigyorodtam, és intettem nekik, amit viszonoztak is egy szelíd mosollyal. Nehezen tettem meg a szükséges lépéseket a folyosón, ki a bérelt házból, hiszen ezúttal nem tudtam, meddig leszek távol. Életem első nehéz küldetése. A többi se volt kutya, de ez kihívás volt, különösen azért, mert Dr. Carlisle Cullen Lazarus egyik régi barátja volt, nem egy idegen. Mély levegőt vettem, a kilincsre csúsztattam a kezem, és már kint is voltam. Nem akartam ilyen sokáig kocsikázni, de gyalog, még ha vámpírsebességgel megyek, nem órák múlva értem volna oda. Az autózás volt a legjobb választásom. A vezetőülésbe ülve bekapcsoltam a rádiót, ha már társaságom nem lesz az út során, felcsatoltam a pólómra a mikrofont, a fülhallgatót pedig a nyakamba akasztottam, és reméltem, hogy nem potyaútra indulok.