Nem szeretem magam jellemezni, ez az egyetlen oka, amiért kissé vonakodom. Ezt szerintem inkább valaki másnak kéne elmondani, és nem nekem, mert a végén még félre informálok valakit. De legyen neked gyereknap, és most kivételt teszek!
Már mondtam, hogy farkas vagyok, de nem sértődök meg, ha vérfarkasnak nevezel, bár van egy kicsi különbség, de lényegtelen. Megjegyzem, imádok rohangálni az erdőben négy lábon. Ha bundás formámban vagyok, akkor szabadabbnak érzem magam, mint máskor, ezért szeretem kihasználni az egyedüllétet, bár teljesen egyedül sosem lehetek. Ez igazából annak köszönhető, hogy mi gondolatokkal kommunikálunk. Ennek természetesen megvannak a maga előnyei és hátrányai. Az első, amit mindenki meglát benne az a hátrány. Bevallom, én is utálom, amiért nincs egy olyan gondolatom, ami az enyém, csak az enyém. Nem titkolhatunk el semmit egymás elől, ezen alapszik a bizalom a falkában, de néha jó lenne, ha nem tudnánk mindent a másikról. Persze előnye is van, a gyorsaság mindenképpen. Nem kell megvárnunk, míg a másik meghallgatja az üzenetrögzítőjét.
Amúgy kedvesnek mondanak, és szeretek is ismerkedni. Régebben szerettem kihasználni a helyzetet, mostanság ez nem így van. Nem azt mondom, hogy nem szeretek flörtölni, de az utóbbi időben több időmet emészti fel az új életformám, mint bármi más. Éppen ezért a legkevesebb időm a lányokra jut.
És ott vannak még a vámpírok, akikről azt hittem, világ életemben utálni fogom őket. Nos, ebbe Alison kurvára belekavart. Ő az, akiért érdemes levegőt vennem ezen a világon, és tökéletesnek látom még úgy is, hogy embereket öl. Azt hiszem, ez a világ a legfurcsább hely, amit csak el lehet képzelni.

Már meg ne sértődj, de rossz a szemed? Komolyan, nem látod, milyen is a külsőm? Na, nem baj! Most kivételt teszek megint.
A szőkésbarna hajamat anyámtól örököltem, ami finoman fogalmazva, nem ragadtat el, jobban szeretném, ha apámhoz hasonlóan sötétbarna vagy esetleg fekete lenne a hajam. De ez van, és már megszoktam, hogy ezen, nagyon nem lehet változtatni, illetve lehetne, de nem utálom magamat, szóval nem kell hajfesték.
Szép magasra nőttem, így a legtöbbek fölé magasodom, amit egy percig sem bánok, hiszen nem vagyok valami idős, ráadásul jó darabig ugyanennyi maradok. Legalább ennyi előnyöm van. Nem mellesleg, a farkas-létnek van egy olyan jó hatása, hogy szépen kiizmosodik tőle az ember, főleg ha nem akar kiesni az edzésből. Én látom ennek a jó oldalát, és őszintén szólva, nagyon szeretem ezt az egészet.
A bőröm világos barna, kissé olyan, mintha napoztam volna, ami az időjárást tekintve elég nehézkes lenne, ezt a szüleimnek köszönhetem, ugyanis apám indián, anyám is, de neki sokkal világosabb a bőre. Jó ezt annyira nem bánom, végül is valamit kellett tőlük örökölnöm, mert mégiscsak az ő kicsi fiacskájuk vagyok, de ezt nem szeretem, ha hangoztatják is. A testhőmérsékletem kicsit magasabb az átlagnál, ilyen lázzal már kórházban köt ki az ember, de én nem vagyok egyszerű halandó ugyebár. Konkrétan? Olyan negyven és negyvenkét fok között valahol. Hát legalább nem kell aggódnom, hogy megfázok.
Ruházkodás. Nem vagyok divatbolond, megmaradtam az egyszerű cuccoknál, úgyhogy egy póló és egy farmer nekem bőven elég. Persze nem mindig hordok ilyesmit, néha csak egyszerűen rövidnadrág van rajtam, hiszen ha át kell változnom, akkor gyorsan kell, és nem vetkőzhetek órákig.
Még nem is említettem. Farkasként szürkés bundám van, de a hasam és a torkom fehér. Ezt valószínűleg annak köszönhetem, hogy a többiekhez képest igencsak világos a hajam. De így van jól, és nem szeretnék ezen változtatni.

Egy különösen meleg júliusi napon születtem a forksi kórházban, 1987-ben. Lara és Seat Divide egyetlen gyermeke lettem. Anyám finn, azonban Kanadában élt, de miután találkozott apámmal La Push-ba költöztek. Apám egész gyerekkorát a rezervátumban töltötte, és később mérnök lett. Larával az egyetemen találkozott, aki egyébként diszpécser. Testvéreim nincsenek, talán nem is baj, mert nem valami jók a gyereknevelésben.
Alig voltam egy éves, mikor anyám kitalálta, hogy költözzünk el az ország másik felébe, Philadelphiába, azért mert ott kevesebbet esik az eső. Hát szerintem teljesen mindegy, de végül is elköltöztünk. Egy tengerparttól nem messze lévő házban laktunk. Ott apámnak sikerült egy remek állás szereznie, anyám velem maradt otthon, míg nem lettem elég nagy az iskolához, amikor elkezdtem az általános hat éves voltam. Egészen addig nem is volt baj, míg el nem kezdtem a gimnáziumot, akkor viszont már egyáltalán nem érdekelt a tanulás, csak a bulizás. A kiskölyök felnőtt, legalábbis úgy éreztem felnőttem… A haverjaim nagy része velem egy idős volt, de voltak jó pár évvel idősebbek is. A bulizással és az eljárkálással nem is volt akkora nagy gond, inkább az tett be a szüleimnek, hogy egyáltalán nem tanultam, rászoktam a dohányzásra és előfordul, hogy több alkohol volt bennem, mint amennyinek lennie kellene. Az sem segített sokat a helyzetemen, hogy az ismerősök között voltak olyanok, akik füveztek, és persze egyből rám sütötték, hogy akkor én is, pedig ahhoz semmi közöm nem volt. Voltak érdekes esetek is, az egyik ilyen akkor volt, mikor egy nagyobb házibuli elszabadult és majdnem bevittek a rendőrségre. Szóval el lehetett mondani, hogy nem voltam egy minta gyerek, de legalább élveztem az életet, legalábbis az a részét, amikor nem kellett hallgatnom az apám kiabálását.
A szüleimmel sosem szerettem egy légtérben lenni, már csak az ordibálás miatt sem, de az még tetézte a dolgot, hogy ilyenkor egyből elkezdték traktálni, hogy tanulnom kellene és legyek mérnök, mint az apám. Csupán egy hiba volt evvel: én nem akartam mérnök lenni, és akkor tanulni sem állt szándékomban. Általában az ilyen „dorgálásra” csak legyintettem, sosem féltem egyikőjük fenyegetésétől sem, nem voltak elég meggyőzőek ahhoz, hogy komolyan vegyek bármit is, amit mondtak. Aztán valami lassan megváltozott bennem, mintha kitörni akart volna valami, de akkoriban még ezt nem nagyon fogtam fel, csak amikor egy szilveszteri buli után haza nem mentem. Már 2005-öt írtunk, kissé rosszul éreztem magamat, de nem a rengeteg alkoholtól; otthon a szüleim közölték, hogy vissza akarnak menni La Push-ba, hátha az segít és újra tanulni kezdek, de erre én csak legyintettem. A következő napon azonban ágynak estem és majdnem két hétig nem is tudtam felkelni. Magas lázam volt és fájdalom cikázott a testemben, borzasztó volt, de az orvos azt mondta, hogy csak influenza. Igazából nagyot tévedett, mert semmi köze nem volt az influenzához. A betegségből úgy gyógyultam ki, hogy a nyilalló fájdalom nem múlt el, de azt megszoktam egy idő után és már nem is zavart annyira. Egy ideig nem nagyon járkáltam bulizni, csak egy-egy nagyobbra mentem el, nem volt kedvem a többihez. Talán ez volt a fordulópont az életemben, és akkor még nem is tudtam, hogy nem ez a vége. Ez a „buli mentesség” ment egészen másfél hónapig, aztán márciusban elhívtak egy találkozóra a philadelphiai belvárosba, a törzshelyünkre. Nagy buli volt az is, csak én nem maradtam túl sokáig, mert rosszul lettem, és ahogy lehetett leléptem. Otthon azzal fogadtak, hogy csomagoljak, holnap reggel repülőre ülünk és megyünk. Enyhén szólva is ingerült voltam és az utasítgatásra felborítottam a dohányzó asztalt, majd becsaptam magam mögött a bejárati ajtót és egyenesen a tengerpartra indultam. Oda csak éjjel mentem, mert így nem kellet senkivel sem találkoznom, ez volt a legjobb hely, hogy lenyugodjak, ilyenkor szoktam rágyújtani, de most nem volt nálam a cigim, úgyhogy csak néztem az óceánt. De valahogy ez sem akart segíteni, csak a remegést fokozta és ezzel együtt a dühömet is… Ez volt az utolsó teljesen emberi pillanatom, a következőben az érzékszerveim egyszerre élesedtek ki, és el sem tudtam képzelni, hogy mi történt velem, csak azt láttam, hogy mancsaim lettek. Azt átváltozásom után eltelt jó pár óra, amíg végül visszaváltoztam emberré és elmúlt a rémültségem meg a dühöm is. Egyből hazamentem és közöltem, hogy menjünk vissza La Push-ba minél előbb. Következő nap anyám elintézte az iskolából való átíratást és apám keresett egy házat, ahol lakhatunk és furcsa módon nagyon gyorsan talált is egyet, közel a tengerparthoz. Március végén utaztunk is, addig pedig az összes ismerősömtől elköszöntem…
Repülővel mentünk egészen Port Angeles-ig, aztán onnan kocsival La Push-ig. Nem volt valami leányálom itt lenni barátok nélkül, de a történtek jobban érdekeltek, mint bármi más. Ezért is kezdtem el keresgélni a la push-i farkasok után, meg a családfám után is. Mint az kiderült az apai nagyapám valamiféle védelmező volt és nem csak ő, több nevet is találtam, de a legközelebbit választottam, így jutottam el Black-ékhez, akik elmeséltek nekem mindent, amit tudnom kellett az átváltozásról. A vámpírokat is elhittem, még ha nem is találkoztam eggyel sem; rögtön bevettek a falkába is, úgyhogy rögtön lettek barátaim. Az egyetlen, ami zavar, hogy minden gondolatukat hallom és viszont…
Mióta visszajöttünk a rezervátumba, már eltelt legalább két és fél év, úgyhogy elég régóta vagyok itt. Azóta belekezdtem egy diploma megszerzésébe, ami kicsit bonyolult, mert nem utazhatok el hónapokra, egyébként sem akarnék, így levelezőn vagyok, és csak a vizsgaidőszakokra utazom Seattle-be.

UPDATE: Négy év telt el. Azóta van egy diplomám, környezetmérnök diplomát szereztem a SU-n, most próbálok elhelyezkedni vele, addig is a forksi számítástechnikai üzletben dolgozom eladóként. És hogy miért Forks? Nos, mióta együtt vagyok Alisonnal és ezt közölte a falkával, változtak a dolgok. Először is, Ali nem jöhet a rezervátum területére, ezt kikötötte Sam, na nem mintha a lány annyira akarna jönni. Így elköltöztem, az esős kisváros szélén vettünk egy házat, ami Alison is átköltözött, az övét pedig kiadtuk. Némiképp furcsa, hogy nem La Push-ban élek, de már megszoktam, mert ha csak ennyi az ára, akkor megéri, hogy a szeretett nővel lehessek. Tiz percre lakom a határvonaltól, és egy telefonba kerül a falkának hogy elérjenek. A szüleim persze furcsálják a dolgot, azt, hogy a szöszivel nem mentünk még át hozzájuk, de egy darabig tudom azzal húzni a dolgot, hogy még túl friss a kapcsolat. Hiszen ők a farkas dolgokról sem tudnak semmit sem.