Na jó, áruld már el nekem, miért érdekellek én ennyire? Ezer másik ember szaladgál itt, akiket meg lehet interjúvolni, erre Te, pont engem, egy igen veszélyes ragadozót választasz. Vagy talán öngyilkos akarsz lenni? Nem? Milyen kár! Ellenben ma jó kedvem van, szóval jellemzem magam neked, hogy örülhess!
Nézzük csak, kezdjük mondjuk, az emberekkel való viszonyommal. Már említettem, hogy nem vagyok egy szelíd bárányka, s előszeretettel öldösök halandókat, csak mert nekem az jó. Már is két jellemvonás, amit rám lehet sütni ezek után: önző és egoista. De ki kell, hogy javítsak mindenkit, aki így gondolja, mert az téved. Valójában nem ilyen vagyok, bár kétség sem fér hozzá, az emberekkel máshogy viselkedem. Egyrészt velük, mint harapnivaló, szeretek játszani. Természetesen nem mindenkit ölök meg, és ezért legyen mindenki roppant hálás! Azonban a vacsorával legalább annyira szeretek játszani, mint egy kiscica a gombolyaggal, s a hasonlatban – a gyengébbek kedvéért – én vagyok a szőrös kis állat. Mindemellett szeretek gúnyolódni, és sokszor vagyok gonosz is szegény, védtelen, vérben gazdag gombolyagokkal. De nekik már úgyis teljesen mindegy, nem igaz? Oh, és elfelejtettem, szeretek ijesztgetni is. Az egyik hobbim.
Haladjunk tovább! Már meséltem Corneliáról, akit minden pillanatban gyászolok. Kegyetlen érzés elveszíteni valaki, akiért mindent feláldozott volna. Azt hiszem, ez az élet fintora, hiszen ő mindig is emberként akart élni s halni. Teljesült a kívánsága… meghalhatott. Igen, gúnyosnak hangzik ez a mondat, mert az is. Az egyetlen, amivel meg tudom magamat védeni az összeomlástól, az a maró gúny, és még így is minden egyes nap szenvedés.
Még mielőtt elfelejteném, vannak még aranyos kis farkasok is! Igen, szeretem őket piszkálni, csak sajnos nem mindig mászkálnak felém, de egye fene, pillanatok alatt megtalálom a bűz után őket. Reszkess La Push, mert visszajöttem!

A testvéreim állítása szerint hasonlítok apámra, nem mintha ez különösebben nehezemre esne, hiszem sosem volt bajom a szüleimmel annak idején, de mára már elfelejtettem a vonásaikat, és nem hozom fel ezt a témát. Hagyom, hogy békében nyugodjanak.
Egészen sötét, feketés barna hajam van, ezért a legtöbben egyszerűen feketének gondolják, ezen pedig már csak megszokás miatt sem problémázom. Minek tépjem a számat annyiszor, ha a többség, akivel találkozok, az a vacsorám is egyben, ráadásul szerencsétlen flótásoknak már úgyis mindegy, milyen információt raktároznak el, nem?
A szemeim régen csokoládé barnák voltak, de amikor átváltoztam, ez egy cseppet megváltozott, s azóta is ugyan olyan vörös íriszeim vannak, hacsak nem vagyok nagyon, de nagyon szomjas. Akkor ugyanis az éhségemtől függően sötétednek be a szemeim, akár egészen a koromfeketét elérve.
Ha nem lenne a feketés hajam, még albínónak hinnének, hisz’ a bőröm olyan fehér, mint egy darab kréta. Hát igen, a vámpírlét egyik hátránya, hogy sosem barnulhatok le, de azt hiszem, e nélkül is túl fogom élni. Örülsz, ugye? Amellett, hogy a bőröm krétafehér, meg kell még említsem azt is, a márvány az semmi hozzám képest. Ez az oka, amiért sebezhetetlen vagyok, úgyhogy hiába próbálkozik megölni, csak úgy nem lehet. Ja, és ellentétben a halandó írók kitalált alakjával, engem egy karó sem öl meg. Hát akkor mégis hogyan lehet kinyírni? Az titok!
Na, de térjünk csak vissza… Szóval igen, vörös szemek, hófehér, kőkemény bőr. De mint az látható nem meztelenül szaladgálok a világban. Igaz, az én időmben még nem létezett a mai kor oly’ felkapott ruházati cikke: a farmer, ennek ellenére én előnyben részesítem, a többi anyaggal szemben. Természetesen vannak alkalmak, mikor felveszek egy öltönyt, de jobban szeretem az egyszerű, lezser inget vagy pólót, attól függően milyen a hangulatom hajnalban.

Amikor megláttam a napvilágot még ember voltam, s így visszagondolva, talán még szerencsém is volt, hogy átváltoztam.
1595-ban születtem a skóciai Loch Ness-tótól nem messze egy kisebb faluban, persze a középkor idején igazán nem volt felhőtlen az életem a családommal együtt. A két kisebb testvérem, Kathleen és Nathanael ikrek, ők három évvel fiatalabbak nálam, de sokkal érettebbek a koruknál. 1598-ban születtek, meg a szüleink hatalmas örömére, én is örültem, bár nem voltam valami remek bátyja az ikreknek. Az anyám, Anne-May varrónő, az akkori helyzethez képest, nagyon is jól keresett. Az apám, Adam kocsmáros, így a mi szállásunkkal nem volt gond, bár nem igazán volt nyereséges a fogadója, de legalább nem kellett bérelnünk a szállást soha. Lassan múltak az évek és már úgy tűnt, nem lesz semmi baj, azonban a gondok megtaláltak minket. Egy influenzajárvány során mindenki lebetegedett a családban, én is. Anya legjobban Kate-ért és Nate-ért aggódott, de az influenzát az ikrek túlélték, és én is felépültem. De a szüleink sajnos nem voltak ilyen szerencsések, alig voltam 15 éves, mikor 1601-ban anyámat és apámat eltemettük. Az ikrek elég nehezen viselték, hiszen még csak 12 évesek voltak, ekkor egy árvaházba kerültünk mind a hárman. Jobban mondva egy hatalmás családhoz – egy nő fogadott be árvákat, így minket is. Ott én vigyáztam az ikrekre, mert elég érzékenyen érintette őket, hogy a szüleink már nincsenek velünk. Meglehetősen nyomorúságosan telt el a következő három év. 18 éves lettem, így én már 1613-ben elhagytam az árvaházat, de nem akartam ott hagyni a testvéreimet, így velük jöttem el Skóciából. Átköltöztünk Angliába, de ez az élet sem volt sokkal jobb, mint az eddigiek, mindenesetre nem is tartott sokáig. Elröppent a következő öt év és az életünk ekkor gyökeresen megváltozott.
1618-ban érdekes dolog ütötte fel a fejét Angliában: furcsa és megmagyarázhatatlannak tűnő eltűnések és halálesetek történtek egymás után. Az utcán sétáltunk mind a hárman, amikor egy különös alak szegődött a nyomunkba. Azt hittem először, hogy csak egy részeg fickó, aki hazafelé botorkál, de nem így volt. Gyorsabban szedtünk a lábunkat, hogy hazaérjünk, de az ismeretlen sebesebb volt, s nemsokára utolért bennünket, s egy sikátorba terelt minket. 23 évesen már azt gondoltam, hogy nem lehet rosszabb, de ezek szerint mégis. A testvéreim, már 20. évüket taposták, de még, így is rettegtek az idegentől. Kiabáltam, hogy hagyjon minket, de az idegen egyre közelebb jött, majd amikor már láttam, hogy nem tudunk menekülni, akkor kezdtem el félni, addig nem. Két csattanással és két puffanással kerültek a testvéreim a földre, azután a falhoz csapódtam én is és onnantól teljes sötétség…
A végén már csak arra emlékszem, hogy fekszünk az erdőben, de mire felfoghattam volna, hogy milyen erdőben, vagy egyáltalán mi van az ikrekkel, vagy azt, hogy a férfi hova lett, már elborított a forró kín. A fájdalom elnyomott mindent, égette a testemet és semmit sem hallottam vagy éreztem a fájdalmon kívül. Nem tudtam, hogy mitől ennyire rossz és azt sem, hogy csak én szenvedek-e vagy mind a hárman, ha egyáltalán velem vannak az ikrek. Fogalmam sem volt, hogy mennyi idő telt el addig, amíg a fülemben hangos dobszót nem hallottam meg, egyszerre három dobot. A kín még mindig nem múlt el, de a dobtrió a fájdalom mellett, ott lüktetett a fülemben. Hogy meddig? Nem tudom, az időérzékem elszállt. Azt sem voltam képes felfogni, hogy éjjel van-e vagy nappal. Aztán a dobok egyszer csak elhallgatott, akkor a kín kezdett enyhülni, s a végén átváltott valami furcsa hívogató érzésre, amitől képtelen voltam szabadulni. Talán hetek teltek el így az erdőben, mai napig nem tudom. Amikor felébredtem és képes voltam kinyitni a szememet, végre felmérhettem, hol vagyok, illetve vagyunk: mellettem Kate és Nate. Nem tudtam mi történt velünk, csak azt, hogy az idegen eltűnt, és mi egyedül vagyunk az erdőben, azt sem tudtam, hogy kerültünk oda. Lassan felébredt Nate is, aki értetlenül pislogott rám, nem értettem miért, majd feltűnt az egyetlen különbség a kinézetében… skarlátvörösek voltak a szemei, és Kate-é is, meg az enyémek is. Mindegyikük érzékei kiélesedtek, viszont a vágyakozást éreztük. Akkor tudtuk csak behatárolni, hogy miről lehet szó, amikor megéreztük a közelünkben lévő embereket. Egy kisebb csoport volt, de minket ez érdekelt a legkevésbé, percek alatt, ösztönösen támadtuk meg őket, mint valami vadállat, ami elkapja a zsákmányát és megöltük mindegyiket. Igen, ez volt a Szomj, ami mardosott minket, aztán pár napig, így teltek a napok.
Állandóan vadásztunk, vagy az arra járókra nappal, éjjel pedig a faluban, aztán, úgy négy-öt nap elteltével jelent meg egy nő, Cornelia. Egy magas, sötétbarna hajú nő volt, de nem ember, mint ahogy mi sem, egyetlen különbség az volt, hogy ő nem vadászott emberekre, csupán állatokra. Cornelia elmondta, hogy mi történt velünk és rengeteg mindenben segített. Hogy miért? Sosem árulta el, hiába kérdeztem meg tőle, bár én igazán értékeltem a segítségét, de az ikrek nem annyira. Az viszont kissé meglepett, hogy a vámpírok nem csak az ősi történetekben vannak jelen, hanem én magam is azzá lettem. Akkor úgy álltam hozzá, hogy így legalább több dolgot felfedezhetek, de azért mégis furcsa volt, hogy úgymond élek, a halálom után. A tudat, viszont meglepő módon boldogított, halandó mivoltomban sokat gondolkodtam rajta, hogy mi lenne, ha megnézhetném a következő generációk növekedését és vajon milyen lesz, majd a jövő és most ezt megtehetem. A vadászat az életünk részévé vált és Corneliával egyre szorosabb lett a kapcsolatom. Végül rávettem őt és a testvéreimet, hogy menjünk el Amerikába, de nem akartak olyan gyorsan menni, mint én. Viszont egyedül vándorolni én nem akartam, így mentem utánuk. Jó pár évtized elszállt, míg Európában voltunk, nagyon gyorsan mentek az évek és évszázadok tűntek el a szemünk előtt. Elég furcsa volt látni, de azt még jobban, hogy a rokoni határok eltűntek Kathleen és Nathaniel között, s én pedig igazán jól elvoltam Corneliával. Nem tudom, hogy mi fogott meg ebben a nőben igazán, már csak akkor eszméltem rá erre, mikor már nem akartam, hogy elmenjen.
1968-ban miután bejártuk egész Európát és a közel-keletet csak teljesült a kérésem. Igaz addigra eltelt több mint 350 év, de Corneliával és az ikrekkel együtt indultunk neki az Atlanti-óceánnak. Érdekes volt kilométereket úszni, de jó is, végül egyik éjszaka megláttuk a partokat. Floridában kötöttünk ki, ahol egy jó negyednapos vadászat után, tovább álltunk, nem kellett, hogy üldözni kezdjenek minket. Elég sok ideig vándoroltunk az északi határvidéken, egyszer-egyszer még Kanadába is átnéztünk, de itt már több időt töltöttünk egy-egy helyen. Lassan, de eltelt az a majd' 40 év is, amire Forksba értünk, ahol a vérfarkasok szagát messzire éreztük, így a tengerparti részeket elkerültük, s végül Kathleen és Nathaniel úgy látták jobbnak, ha ők külön vándorolnak tovább. Az érzelgősség talán régen hozzám tartozott, de amikor búcsúztunk nem voltam túlságosan szomorú. Nekem még ott volt Cornelia. Ők elmentek, ki tudja hova… én, pedig Corneliával itt maradtam Forks környékén. Pár évvel később el is jegyeztem a kedvesemet, ő pedig buzgón neki is látott megszervezni a legtökéletesebb esküvőt, amit csak el lehet képzelni. Azonban az élet még hozzánk, vámpírokhoz sem volt túl kegyes, ugyanis elvette tőle az egyetlen nőt, akit valaha szerettem. Az egész talán azért is szörnyű, mert ha nem várom a házunkban, akkor most is élne, de már csak a halott testét találtam meg az erdőben. Idegen vérfarkasok tépték szét, s miután eltemettem, elhagytam a borús kisvárost pár nappal később. Már nem volt, ami itt tartson. Újra vándorolni kezdtem, egészen messzire jutva Amerikától. Megnéztem milyen is Anglia, mennyit változott Skócia mióta elhagytam sok száz éve. Lenéztem a Volturihoz is olasz honba, végül is régen jártam ott is, és csak egyszer. Most azonban megint csak itt rontom a levegőt, és gyilkolászom a népeket Forks környékén. Miért? Miért ne?! Tulajdonképpen semmi okom nincs rá, csak annyi, hogy megtehetem.
És mikor már azt hittem, így élem le nyomorúságos öröklétemet, amiből féltem távozni, megláttam őt, a port angelesi mozi előcsarnokában, egyszerűen kiragyogott mindenki közül. Nem véletlenül választottam, de képes volt a lehetetlenre Hayley, és áldozatból vámpírrá vált ő is. Most pedig, hogy végre minden rendben, és hazatértünk Párizsból, újra belevágtam, megkértem a kezét, és igent mondott. Félek ugyan, hogy a sors megismétlődik, de sokkal reményteljesebb vagyok, mint valaha is voltam egykori kedvesem kapcsán.