Ha nagyon őszinte szeretnék lenni, akkor elég nehéz magamról beszélnem. Nem csak azért mert szinte a szó legszorosabb értelmében egyik napról a másikra nőttem fel. Hanem azért is mert ha azt nézzük, tulajdonképpen nem is lenne szabad léteznem. De még mielőtt azt gondolnátok, hogy ez egy depressziós, hibbant liba nyavalygása, inkább folytatom és elmesélem mire is gondolok igazából.
Igazából minden akkor kezdődött el amikor apa annyira makacsul kezdett el ragaszkodni ahhoz, hogy anya ember maradjon. Persze aki ismeri az anyukámat az tudhatja, hogy Nem az az egyszerűen meggyőzhető fajta. Aztán az esküvő és a nászút után jöttem én. Mindenki legnagyobb rémületére és aggodalmára. Senki nem hitt bennem csak anya és Rose néni. De amikor apa végre elkezdte hallani a gondolataimat mindenki rádöbbent a valóságra, hogy egy légynek sem tudnék ártani, nemhogy az anyukámnak, akit annyira szeretek.
Végül a születésemmel anya mind a kettő vágya beteljesedett, hiszen vámpírrá változtatta apa annak érdekében, hogy „életben” maradjon és én is megszülettem. Ahogyan az idő egyre jobban telt mindenki rádöbbent arra, hogy nem fogok örökké egy pici törékeny kisgyermek maradni, hanem idő előtt válok felnőtté. Egy olyan felnőtt nővé aki nagyon megértő, kellőképpen komoly, és igazán gondoskodó típus. Na meg persze akinek van humorérzéke, de ennek ellenére mégis rendkívül makacs és a végletekig önfejű.
Sokszor megkapom azoktól akik ismernek, hogy annak ellenére, hogy a családtagjaim közül csak apa és anya a vérszerinti hozzátartozóim, mégis mindenkitől örököltem valamiféle jó tulajdonságot. Például  Alice nénitől azt, hogy próbálok mindenkivel barátságos és segítőkész lenni, és mindig a dolgok pozitív oldalát nézni, hogy könnyebb legyen az életem. Valamint még a vásárlás szeretetét is tőle örököltem. Esme mamától azt, hogy a családomat mindennél jobban szeretem, és bármit megtennék értük. Rose nénitől talán egy picurka szarkazmusra való hajlamot, Emmett bácsitól a viccek iránti szeretetet. Carlisle papától pedig a mérhetetlen tudásvágyamat. De ami a legmeglepőbb, hogy Jasper bácsitól azt örököltem, hogy mindig ott vagyok amikor szükség van rám és segítek ahol csak tudok. Anyától a makacsságát és a kitartását, még apától a zene iránti tehetségemet. De azt hiszem, ha ezek a tulajdonságaim nem lennének nem is lennék ugyan az az ember. Nem lennének a kedvenceim a Naplementék, a nénikéimmel való vásárlások, a különböző bálok és esküvők, valamint a Jacobbal töltött minden pillanatom.
Ha pedig már Jacobnál tartunk akkor fogalmam sincsen miért szeretett belém, miért voltam pont én a bevésődésének személye, de valójában nem is érdekel. Nem érdekelnek a miértek és a hogyanok, csak az, hogy megtörtént és én minden pillanatáért hálás lehetek a sorsnak, hogy Ő pont engem szeret.
Egy olyan félvér teremtményt aki a halandó és halhatatlan lét határán egyensúlyozik. Aki éppen annyira vámpír, mint ember. Egy olyan teremtmény aki nagyon nagy fizikai erővel rendelkezik, és egyesek szerint még emberfeletti szépségem is van. A bőröm keményebb, mint egy átlag emberé, de nem olyan áthatolhatatlan, mint a vámpíroké. Makulátlan, fehér és bársonyos tapintású, de nem olyan hideg, mint a teljes vámpíroké. Sőt kimondottan meleg, ez talán azért lehet, mivel a szívem vért pumpál a szervezetembe. Aminek köszönhetően képes vagyok minden emberi jelenségre, még az elpirulásra és az egyéb női problémákra is. Aminek annyira nem örül az ember lánya, de ennek következtében még inkább különleges vagyok, azt hiszem. A nem mindennapi külső adottságaim mellett mégis törékenynek és védtelennek tűnhetek a nem túlzottan magas termetemmel és vékony testalkatommal, valamint az ezekhez társuló eléggé kecses, már-már légies a mozgásommal. Mindazonáltal ha ez még nem lenne éppen elegendő, az összes többi vámpírral ellentétben a családomban, nekem nem aranyszínűek az íriszeim, hanem mély csokoládébarnák. Plusz az apukám hajának színét örököltem így a hajam hosszú és gyönyörű vörös színben pompázik. És attól függően, hogy éppen milyen a hangulatom, vagy göndör, vagy éppen sima. De legtöbbször, szeretem érezni ahogy fürtjeim lazán, keretezik az arcomat. Azt az arcot ami egyszerre gyermeki és nagyon felnőttes. A stílusom a ruhák terén nem éppen önálló. Bár a meglévő ruháimból úgy öltözködöm, ahogy a kedvem és a hangulatom diktálja, de a vásárlásban Alice néni az úr akarom mondani úrnő. De anyával ellentétben én szeretem a magas sarkú cipőket. Amikor néha napján sminkkelem magam, akkor a szemeimet fekete színnel emelem ki, de általában egy kis szájfényen kívül nem nagyon szoktam semmit használni, persze vannak kivételes alkalmak.

Az életem ugyanolyan, mint összes többi emberé. Azt az aprócska dolgot leszámítva, hogy én nem vagyok ember, legalább is nem teljes mértékig. De ezt már úgy is tudjátok. Mint ahogyan azt is, hogy már maga a létezésem is egy csoda, ugyanis senki sem gondolta volna, hogy ilyesmi lehetséges. De azt hiszem nem árulok el nagy titkot azzal ha azt mondom, hogy igen is lehetséges. Éppen ezért is örülök annak, hogy ilyen családom van. De akkor kezdem az elején, ha esetleg valaki még nem ismerné a történetemet.
Szóval…… Soha nem akartam emlékezni annyi mindenre a születésemből. Úgy akartam élni, mint minden korombeli, hogy nem emlékszem a véres részletekre, de ez nem így van. A születésem sok veszélyt és szenvedést tartogatott a családomnak, de minden kétségük elszállt, amikor megláttak, és állításuk szerint egyből „belém szerettek”.
Hamar rájöttem, hogy én nem olyan vagyok, mint a többiek. A hangom ugyanolyan dallamos, harmonikus, mint a szüleimé. De valahogy mégis más. Ugyanúgy ahogy a szemem színe is. Sokkal inkább hasonlítok egy emberre, mint egy vámpírra, leszámítva egy-két dolgot.
Többek között ez a gyorsabban növős dolog is a vámpír lét rovására írható legalább is szerintem. A többiek nem igazán tudják miért is van így, de sokkal gyorsabban növekszem, mint az átlagemberek, így hét éves koromra úgy néztem ki, mint egy igazi felnőtt nő. A családom ezért egy kicsit aggódott is az elején, de szerencsére semmi értelme nem volt az aggodalmuknak. Teljesen egészséges vagyok és teljes mértékig ugyan az, aki kicsinek is voltam, azt leszámítva, hogy mostanában többet beszélek, mint mutogatok.
A születésem után nem sok időt maradhattunk Forks-ban, ugyanis megtörtént az amitől az egész család kiakad. Jacob Black, anyukám egykori jó barátja, aki nem mellesleg vérfarkas, bevésődött irántam. Attól a pillanattól kezdve szinte elválaszthatatlanok lettünk. A napjaim 90%-át együtt töltöttük és még az sem zavarta, ha néha megharapta, ugyanis én nem voltam veszélyes számára. Mivel a szervezetem nem termel méreganyagot, így nem tudtam volna megfertőzni. Nem úgy, mint anya, apa, vagy Rose néni, akiknek a leginkább ellenükre volt ez az egész dolog Jake és köztem. Lényegében ezért is tűntünk el olyan gyorsan Forksból, hogy még Swan nagypapával nem is tudtam találkozni.
Az évek folyamán sokfelé barangoltunk, sokszor kellett azt mondanom, hogy a szüleim a testvéreim és ez néha eléggé lehangoló volt. Sajnos igazából barátokat sem szerezhettem, mert mindenki megtartotta azt a párlépés távolságot tőlem és a családomtól, a különlegességünk miatt. De úgysem lesz ez mindig így. Egyszer akkor is fogok magamnak barátokat találni, ugyan úgy ahogy egy napon Jacobot is vissza fogom kapni.
Arra viszont nem számítottunk, hogy az a nap olyan hamar el fog jönni. Ugyanis megtudtuk azt a szörnyű tragédiát, ami anyát nagyon megviselte. Swan nagypapa ugyanis meghalt. Ennek következtében az egész család fogta magát és elindult Forks irányába, aminek én a szomorkodás mellet legbelül egy kicsit azért örültem is. Mert így legalább esélyem nyílt arra, hogy találkozzam Jake-kel.
Aminek eredményeképpen sok minden megváltozott az életünkben. Sok jó és sok rossz dolog is történt azóta, hogy újra megpillantottuk egymást. Viszont a szerelmünk ugyan olyan maradt, sőt ha ez lehetséges, akkor még erősebb lett. Aminek köszönhetően próbálom tartani magam és nem teljesen összetörni, azok után amiken mostanában keresztül kellett mennünk.