Épp most tévedtél az ország egyik legnagyobb, ha nem az egyetlen Twilight témájú fórumára, ami egyaránt dolgozza fel a könyvek és a filmek eseményeit. Ugyanakkor mi egy kicsit más irányba vittük el a történetet, így érdemes elsőként a világleírást elolvasni, rögtön a szabályzat után! Oldalunk már négy éve üzemel, bár nemrégiben be kellett iktatnunk egy költözést, s ezáltal nagyon sok minden változott; két új faj került bevezetésre, valamint számtalan új, egyéni canon karakter. Ha megtetszettünk, bátran regisztrálj fel, a staff áll a rendelkezésedre, s egészen biztos, hogy befogadó közösségre lelsz nálunk! (;
A fórumon található leírások, kódok mind a Twilight after dark tulajdonában állnak. Nem keveset dolgoztunk a kinézetünkön, tisztelj meg bennünket azzal, hogy feltüntetsz minket, ha megihlet a design egy része. Néhány kód alapja Lénától származik, míg a design többi része és a fejléc Alice munkájának gyümölcse. További segítséget nyújtott nekünk Sigmund, tanácsaival és kódjaival, Winnie, aki nélkül az utolsó bejegyzéseink modul nem lenne formázva és Jasper, aki a fórum trailerét készítette. Hálásak vagyunk nektek, köszönjük!
Ki van itt?
Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég
- Na, azt hiszem, megvan minden – nézek körbe az üressé vált kócerájon, amit lakásnak nem igazán lehet nevezni, de lényegében nem is azért vettem ki, hogy luxuskörülmények között stagnáljak itt Port Angelesben. Szükséges volt, és az utóbbi időben meg főleg keveset voltam itt. - Akarsz vezetni? – dobom Sethnek a kulcsot, miután az utolsó dobozt is bepakoltam, majd stílusosan bepattanok az anyósülésre, ami egyáltalán nem megszokott részemről. Sőt, először hagyom neki, hogy Jason Statham kormánya mögé üljön, mert nem lennék képes jelenleg figyelni. Annyira új ez az egész, és gyermeki izgatottság lesz úrrá rajtam, lévén már nem egyedül leszek. Vele leszek, és pont emiatt aggódok is kicsit. Csak bámulok ki az ablakon, de nem igazán látom, merre megyünk, vagy megyünk-e egyáltalán. - Otthon mit szóltak? Tudnak… erről? – kérdezek rá halkan, de nem nézek rá. Már tudom, hogy határokat feszegetünk, sőt… jól át is léptük már őket azzal, hogy a kialakult helyzet ellenére sem váltunk külön, sőt talán most még jobban együtt vagyunk, mint valaha. Nem tudom elfelejteni sem Sam, sem Leah tekintetét, azt undort, amivel rám néztek, és a könnyeim akaratlanul törnek utat maguknak, hála annak az Isteni ajándéknak, amit átváltozásomkor zsebeltem be. És igen, lényegében ezért sem nézek rá, nem akarom, hogy lássa, fáj. Úgyse tud vele mit kezdeni, ahogy én se. Seth családja gyűlöl engem, így nem is számítok arra, hogy gyakori vendégek lesznek nálunk. És valahogy az én ismerőseim se szívlelnék meg őt, ezért sem fáradoztam azon, hogy tudassam velük, révbe értem, vagy mi. Rizsszem talán még örülne is, ő képes elvonatkoztatni a tényektől, és csak a lényeget látni, na de a többiek. Nem mellesleg, jól meg is járnák, ha átlépnék Forks küszöbét. Oké, oké… Ő itt van nekem, és ennél fontosabb a világon nincs, de tudom, neki sem könnyű ez, ezért nem is feszegetem a dolgot. Meg amúgy sem az a lelkizős típus. Hirtelen ötlettől vezérelve, fogom meg a sebváltón lévő kezét, és szorítom is meg egy kicsit. Hogy én megnyugodjak, mert nekem erre van szükségem.
Aztán ahogy a lakáshoz érünk, ki is pattanok még előtte, hogy normális ábrázatot varázsoljak magamra, vagy legalább is ne legyen annyira búval baszott fejem. - Nem kéne hozzávágni egy pezsgőt, vagy ilyesmi? Ez mégis csak nagydolog nem? – pillantok Sethre óvatosan, mert őszintén, fogalmam sincs, milyen hangulatában találom jelen pillanatban, nála ez mindig kérdéses. - Ráérünk becipekedni, nézzünk körbe – a vigyor a képemen már valódi, nem mesterkélt, és meg is indulok az otthonom…otthonunk felé, megfogva a kezét, mert az így most olyan jónak tűnik. - És a sulid sincs messze, meg mehetsz Jason Stathammal is, ha akarsz, gyorsabb – gondolok én már itt mindenre izgatottságomban, már-már el is felejtve azt, ami az előbb még annyira fájt. Nem, mintha nem fájna már, még most is úgy érzem, velem van a baj, csak mert ilyen elfuserált szörnyeteg vagyok.
- De mondhatjuk azt is, hogy üvöltsön, ami nincs itt. – bólogatok, majd megfordul a fejemben, mennyire utálok költözködni. De úgy szó szerint és nem az új hellyel van általában a baj, hanem a régi kecóban felhalmozódott embermagasságú szutyokkal, amit ilyenkor el kell takarítani. A röhej az, hogy mikor leléptem otthonról, egész minimális cuccom volt, elfért a kocsi platóján, aztán csak gyűltek a dolgaim és a mostani költözésre már három forduló kellett. Mert ugye költöztetőt nem hívunk, az túl mainstream. Robin cuccait sem sikerült elsőre elszállítani, de már látom az alagút végét. - Oké, hol itt a kandikamera? – vigyorogva kapom el a felém dobott kocsikulcsot és megállok nem sokkal az autó mellett. Ilyen még nem fordult elő közös pályafutásunk során, általában úgy éreztem, hogy ezen a nőn én egy verdával osztozom. Nem mondom, szép a konkurencia, de na. – Nincs sem szülinapom, sem karácsony, de még a világvége sem ma jön el valószínűleg. – csak ugratom, ezt gondolom tudja, én ilyen vagyok. D ha már felajánlotta, én nem leszek ősparaszt, nem utasítom vissza, gyorsan bepattanok a vezető ülésbe. – Hová parancsolja, hölgyem? – már csak a sapka és az öltöny hiányzik rólam. Várok még egy kicsit, hátha belemegy a gyerekes játékomba, ha igen, jó, ha nem, akkor is indítok. Eddig egészen jó hangulatban voltam, a kérdés viszont kissé belegyalogol a lelkivilágomba. Dühösen fintorgok egyet és talán a gázba is indulatosabban lépek a kelleténél. - Nem akarok kötekedni, de felnőtt ember vagyok, már csak azt csinálok, ami nekem tetszik. – morgom elég mély hangon. Franc a farkaslétbe már, ilyen mellékhatásai vannak. Bár ebből a reakcióból gondolom én lejön, hogy volt már pár csörtém a családdal és itt anyám a legkisebb gond. A falka már egészen más és egyrészt megértem az ő álláspontjukat, másrészt viszont nem értem ez fordítva miért nem működhet. Gyűlölöm, mikor hülyének néznek, vagy adott esetben nem vesznek komolyan, márpedig itt ez történik. Még mindig én vagyok sokak számára a kis lábtörlő, akin fényezni lehet a patánkat, mert az jó. Soha nem gondoltam volna, de érik részemről a kenyértörés. – Igazság szerint hajlok arra, hogy kit érdekelnek, nem véletlenül léptem le otthonról. A saját utamat akarom járni és ha ezt a begyepesedett fajtájuk nem érti meg, akkor kalap kabát. – kissé felhúztam az agyamat, de ez egy ilyen dolog. Mindenkinek vannak olyan dolgai, amikre hevesebben reagál, nem? Kissé lenyugszom, mikor a sebváltón levő kezemre rakja az övét. Persze, fogok én még füstölögni emiatt, de ma nincs hozzá hangulatom.
- Hát, a pezsgőt inkább meginnám, mint hogy hozzávágjam. – vonom meg a vállam egy halovány mosollyal az arcomon, majd ezt a szelíd somolygást hamarosan egy kaján vigyor váltja fel. – Meg aztán amilyen jó erőben vagyunk, még a végén közvetlen átjárót csinálunk a szomszédokhoz. Plusz nincs kedvem a pezsgő után meszelni. Ja, lusta vagyok, bocs. Már éppen fognám magam és elkezdenék kipakolni a csomagtartóból, mikor megfogja a kezem és elkezd felfelé húzni. Hát rendben, én végülis ráérek később cipekedni. A lakás elég nagy, már az én fogalmaim szerint, amilyen lyukakban eddig éltem, ez azokhoz képest egy komplett palota. Plusz bónusz, hogy a lakótársam sem egy félőrült, legalábbis nem zakkantabb, mint én vagyok.
- Akár – biccentek vigyorogva, bár tudom, nem sokra vezetne. A költözés nekem sem a kedvencem, az utóbbi időben már-már sportot űztem belőle, lévén hosszabb ideig nem bírtam megmaradni sehol, na de most… Most teljesen más a helyzet. Most nem azért kell cuccolnom, mert unalmas perceimben kiirtottam egy falut, vagy pikkel rám az itteni vámpírság. Most azért cuccolok, mert úgy érzem, sikerült hazaérnem. És nem, az sem izgat túlzottan, hogy mindezt a farkasos bizé miatt érzem, amiről még most sincs halvány fogalmam sem, a lényeg, hogy boldog vagyok. Boldogabb, mint eddig valaha. - Korán jött a karácsony, ne szokd meg – nyújtok nyelvet roppant felnőttesen, de hát ez ilyen. Huszonegy évesen meghaltam, s bár lehet, pár száz évvel idősebb vagyok, szerintem lazán maradtam annál a szintnél, ami még mindig jobb, mintha életunt kriptaszökevény lennék, aki ösztönszerűen cselekszik, és már el is felejti, valaha volt ez másképp is. - Amúgy is, szerinted nem hallottam, hogy a múltkor megint morogtál, mert a kocsival voltam elfoglalva? Most adok időt, hogy megismerkedjetek – vonok vállat, aztán lerúgva magamról a cipőim, már amennyire a szűk hely engedi, felteszem a lábam, elvégre, még mindig az én kocsim, és megtehetem. Igazából, nekem meg Jason Stathamnak múltunk van, és ez olyasmi, amit még Seth sem tud semmivé tenni. Hosszú ideig nem volt senkim a kocsin kívül, így talán érthető, hogy kötődök hozzá. - Hmmm haza – nevetek fel halkan, mert nem én lennék, ha nem mennék bele a játékba. Na de ez a haza szócska, megmelengeti a szívem, hisz tényleg, most készülök bepakolni az otthonunkba. Persze az örömöm nem lehet teljes… miattunk. Amiatt, amik vagyunk. Tudom, hogy Sethnek vélhetően több mindenről kellett lemondania, csak mert az a fura bizé kicseszett vele, és hiába nem hagyja el egyetlen rossz szó sem a száját, nekem azért fáj, hogy a családja még képes őt is kizárni. - Mi ez a bevésődés? Úgy igazából… nem értem – pislogok rá, mert oké, hogy bevésődött, de hogyan… meg úgy általában… Mi van? - És ha többiek is tudnak ilyet, miért nem csinálják, és szállnak le rólunk? – ez meg itt a másik kérdés. Évek óta magyarázom, könnyebb lenne az élet, ha mindenki csak magával foglalkozna. - Nem akarom, hogy köztem és a falkád között kelljen választanod, te kész férfi – mosolygok rá, némi életet lehelve magamba, nehogy már a full depressziós ábrázatommal találja magát szembe, az tuti, kiábrándító lenne. - és… igazából te sem, csak makacs vagy, mint az öszvér – ezt már komolyan teszem hozzá, az arcát nézve, miközben kicsit megszorítom a kezét, ügyelve arra, hogy azért ne törjem el. Mondjuk, nehezebb, mintha ember lenne, de ki tudja. - Jó, te pezsgőt iszol, én meg az eladóból vacsizok… ez is meg van oldva – túrok a hajamba, teátrálisan sóhajtva, aztán mégis aggódva tekintek rá. - Ugye nem kell rád főznöm? Nem szeretnélek megmérgezni, az ízeket meg már rég nem érzem – húzom el a szám, ahogy eszembe jut, mikor emberi kaját kóstoltam. Olyat, amit régen szerettem, akkor kidobtam, mert… sár íze volt. És minden másnak is. - Szerintem így sem bírnak túlzottan, nem kéne ezt tetőzni – nevetek fel, majd egy pillanat tört része alatt, fordulok meg, és csókolom meg a párom, pontosan, mikor a szomszéd ajtaja nyílik. Nem is kell figyelnem, hallom, ahogy a korosodó férfi arcába szökik a vér, és valami, „ezek a mai fiatalok…” szöveget motyog, hogy aztán már az újsággal menjen vissza. - Na jó, ezt nem hagyhattam ki – kuncogok, ártatlanul pislogva Sethre, aztán tényleg bevezetem magunkat az otthonunkba. - Seth, ez itt a kanapé, jobb, ha hamar összebarátkoztok – lököm rá nevetve, mert bízom a meglepetés erejében, vagy legalább is abban, hogy nem sejti, erre készülök. Így talán még sikerül is.
Kezdőlap
