Félig vámpírként nekem is kijutott a tökéletes kinézetből, bár megjelenésem valamivel emberibb, mint a vámpíroknak. A dobogó szívemnek és vérkeringésemnek köszönhetően a bőröm sokkal életteltelibb, bár erős napfényben van egy egészen halvány derengése, könnyen el tudok vegyülni az emberek között, én lennék a még tökéletesebb ragadozó, ha még mindig emberi véren élnék, hiszen ugyan a vámpírok az igazi csúcsragadozók, a jelenlétüket érzékelik az emberek és félnek tőlük. Ám mi nem váltunk ki ilyen érzéseket az emberből, meglehetősen vonzóak vagyunk. De visszakanyarodva rám, finom vonásaim vannak, telt ajkaim és kifejező mogyoróbarna szemeim. Sminket ritkán hordok, nincs is túl nagy szükségem rá a szárzmazásom jogán kapott tökéletesség miatt, de mint minden nő, néha én is szeretek elidőzni a tükör előtt és csinosítgatni magam, ha az alkalom megkívánja. Leginkább fekete szempillaspirállal és bordó vagy sötét málna színű rúzzsal szeretem feldobni a kinézetem. Arcomat hosszú, egyenes barna hajkorona keretezi, amit általában kibontva hordok, de szoktam még lófarokban, illetve tetszetős fonatokba rendezve is hordani. Alkatom karcsú és alacsony, mindössze csak 160 centiméteres magassággal rendelkezem, ami valljuk be nem sok. Mindezért kárpótol azonban kecsességem, amit a francia nevelőintézetben remekül tudtam kamatoztatni. Átlag napokon farmer nadrágot és pólókat szoktam hordani, de ilyenkor sem vagyok slampos. Szeretek csinosan öltözködni, legyen szó társaságbameneteltről vagy csak egy otthon töltött napról. Nem vetem meg a bő, lezser összeállításokat, de megbújik bennem a francia úrinő, aki egykoron anyám is lehetett, így szoknyákat és elegáns ruhákat is szeretek magamra ölteni és otthonosan is érzem magam bennük. Rendelkezem ízléssel, az elegáns, nőies darabokat kedvelem, de fontos szempont nálam a kényelem is. Ha valamiben csak egy kicsit is feszengek, nem veszem meg. Ékszerek terén visszafogottság jellemez, nem szoktam soha túlzásba vinni, különösebben nem is hordok egy pár fülbevalón és nyakláncon kívül semmi mást.

Életem huszonhét éve alatt rengeteg változáson mentem keresztül, jóval öregebnek érzem magam a koromnál. Ez nem csoda, a félvérek általában négy éves koruk körül érik el a teljses érettséget, addig nőnek, fejlődnek és utána megáll számukra az idő és halhatatlanok lesznek, akár csak édesapjaik. Így huszonhét évemből, huszonhármat éltem felnőttként, ezalatt voltam már cserfes dúvad, nyugodt úrihölgy és reménytelen, szerencsétlen szerelmes. Rá kellett döbbennem, hogy az ember személyisége jóval sokrétűbb, mint azt nagyon sokan felfogják, néha olyan ellentétes érzelmekre vagyunk képesek egyszerre, hogy kár lamentálni a dolgokon. Azonban, amiért látom milyen fontos neked, megpróbálok azért egy képeet felvázolni neked a természetemről. Legutóbb, mikor ezen gondolkoztam, egy viharhoz hasonlítottam magam. Szenvedélyes vagyok, lobbanékony természet, ugyan akkor nagyon változákony is. Ha úgy érzem valamilyen igazságtalanság ér, még ha értelmetlen is képes vagyok tombolni, és minden erőmmel azon lenni hogy revansot vegyek azokon, akik bántottak. Ebből következik, hogy rettenetesen fejlett igazságérzettel rendelkezem, bár ezt és sok más szeszélyemet régebben Christian, mostanában Santiago próbálja kordában tartani. Mostanában engem mindenki elnyomni akar és kordában tartani, én vagyok az ügyeletes áldozat és fogoly, csak a fogvatartó változik. Na de visszatérve a viharos hasonlathoz, és az időjárás szeszélyeihez, tombolok egészen addig, amíg legalább olyan hirtelenséggel mint ahogy lecsaptam, lenyugszom, mint ahogy a viharfelhő egy kedves kis bárányfelhővé szelidül, és egy teljesen más oldalamat mutatom.Ez az én képes elpirulni és szívében hordozza mindazt a viselkedést és jómodort amint a francia nevelőintézet táplált belé, érzékeny és empatikus. Ez az énem az, ami nagyon is szerethető (bár a tomboló énemre is azt szokták mondani, hogy olyan félelmetes mint egy durcás ötéves kislány), és amellett hogy szerethető szeretetre vágyik. Mostanában elég mostohán bánik velem az élet, nem csoda hogy legbensőbb énem szinte ujjongva fogadna minden kis gyöngédséget, bár pont Santiagotól elfogadni... Na mindegy.
Mindemellett van egy igencsak zavarbaejtő és sötét oldalam, amelyik szinte vágyja a szenvedést amit Christiantól kaptam és amit valamilyen szempontból Santiago nyújt és nyújthat. Ez valószínűleg a mélységes lelkiismeret furdalásból fakadhat, amit édesanyám halála miatt érzek, hiszen nem nehéz magamat hibáztatni. Ha én nem lennék, még ma is élne, ezért bőven megérdemlem mindazt a büntetést, amit kimér rám a sors... csak néha ezt még így is nehéz elfogadni.

Hát, hogy összegezzem, hol tart az életem ezt a mondást választanám: Cseverből, vederbe. Na de most komolyan, értem én, hogy egy megveszekedett szörny vagyok, akinem már a léte is természetellenes és maga a megtestesült bűn, de ami sok az sok. Először, egy szinte teljesen megőrült szadista vérfarkas tekint jogos tulajdonának és a fogjának - ami ellen, valljuk be, nem sokat hadakoztam -, aztán pedig az általam és a családom által rettenetesen gyűlölt és rettegett Volturi-klán úgy döntött újabb ritkaság kell a kastélyukba. A ritkaságként rám esett a választás, ezért értemküldték Santiagot, aki jelenlegi fogvatartómmá és ügyeletes pesztonkámmá avanzsált. Legalább pontosan annyira leli kedvét az én őrizgetésemben, mint amennyire én jól érzem magam Volterrában. Vagy ha már itt ez valami memoár szerűség, akkor lehetnék őszinte is, szóval... Azt hiszem átmosták az agyam. Nem tudom mi folyik itt a kastély falain belül, de ahogy telik az idő egyre kevésbé sóvárgok haza Christianhez, és ez rettenetesen megijeszt, hiszen a bevésődés nem tűnik el csak úgy, az igaz szerelem nem halványul. Bár ki tudja, lehet a sok kínzás és szenvedés most fejtette ki igazán a hatását. Őszintén nem tudom mit gondoljak erről a helyről, néha csak azon kapom magam, hogy nem is érzem magam olyan rosszul és nem feltétlenül akarom Santiagot megfojtani egy kanál vízben. Na ez az, amitől még jobban kiráz a frász, hiszen neki az ellenségemnek kéne lennie! szívből utálnom kéne, nem kéne a legkisebb empátiát sem éreznem irányába, ha valami kényelmetlen számára vagy éppenséggel töri magát értem. És mégis, azon kapom magam, hogy kedves vagyok és elpirulok. Nem értem, honnan jönnek ezek, de határozottan a frász kitör attól, amikor a közelségében meglódul a szívem. Bele sem akarok gondolni, ez mit jelent. Főleg mert ő, spanyol származása ellenére is olyan mint egy karótnyelt britt. Pont annyira kimért, rémisztően tökéletesen rejti el az érzéseit és ezen tulajdonságaival tud leginkább kiakasztani. Annyival egyszerűbb lenne, ha úgy tombolhatnám ki magam mellette, hogy ő is visszatámad. Istenem, mit nem adnék egy kis csetepaténak, ajtócsapkodásnak, veszekedésnek. Nem lennék ennyire feszült, annyi szent! De ezzel, ezzel a.... vámpírral egyszerűen nem lehet. Addig meg még nem fajultak a dolgok, hogy ennél drasztikusabban provokáljam és magamra haragítsam. Őszintén be kell vallanom, félek tőle és a képességétől. El tudok viselni minden fájdalmat és szenvedést, de életem legborzalmasabb órái voltak, amikor idehozott. Mozdulatlanul, a vaksötétben... Azóta se hevertem ki igazán, rémálmok gyötörnek, hűs verejtékben úszva ébredek, valaki sikítására és csak percek múlva tudatosul bennem, hogy a saját sikításomat hallom és akkor képes vagyok megnyugodni. Nem tudom, hogy tud valaki ennyire vonzani és taszítani, de határozottan nem tetszik a dolog. Valahogy ki kell innen jutnom... vagy mégsem?