Négyszázötven évvel ezelőtt ember voltam. Húsz éves, virágzó érett nő, aki elveszítette családját és barátait. Egy vámpír mészárolta le őket, engem pedig meghagyott, hogy szenvedjek. A vámpírrá válásom megpecsételte kinézetem is. Ilyen maradtam. Szép alakom van, és mindent megteszek azért, hogy ez így is maradjon. Soha nem hanyagolom el magam, ha kell a tükör előtt töltöm a megfelelő mennyiségű időt azért, hogy rendben legyek. Kerekded arcocskám van, mandulavágású gesztenyebarna szemekkel, pisze orrocskával és szépen ívelt ajkakkal. Hajam fénylő,természetes színe a barna. Körülbelül 168 cm magas vagyok, szerintem lehetnék egy kicsit alacsonyabb is. A divatot követem, mindig a lehető legjobban kell kinéznem. Legtöbbször göndörítve hordom a hajam és teleaggatom magam mindenféle ékszerekkel. Sminkem sokszor erős, kiemeli tökéletes szemeimet.


Négyszázötven év alatt rengeteget változik az ember. Elég nehéz lenne összefoglalni mindent egyben, szóval csak kiemelem a legfontosabb tulajdonságaimat, amelyeket jó ha tudsz.
Mindent, ismétlem mindent megteszek azért, hogy én megmeneküljek, túléljek. Bármi áron. Ha kell, manipulálom az embereket, legtöbbször mindenki előtt egy lépéssel járok. Senkit sem tisztelek, csak magamat, senkinek nem fogok térdre borulni és könyörögni.
Csakis én vagyok az első a sorban. Önző vagyok és mindent amit csak akarok, megszerzek magamnak. Ehhez méltóan használom képességemet is ha szükségem van rá, nem félek kimutatni a fogam fehérjét. Elvégre, miért is kellene hogy féljek? A táplálkozási lánc csúcsán állok.
Olyan vagyok, mint egy kaméleon, azt hiszem. Úgy változom, ahogy éppen szükséges. Célpontjaimat könnyen megtalálom. Nem vagyok egy ideges típus, meglepődnél milyen türelmes tudok lenni.
Ellenségeimmel szemben kegyetlen vagyok. Nem tűrök halasztást, nem adok új esélyt. Nincs bocsánat.  
Ezek után gondolom nagy meglepetés lenne számodra ha azt mondanám, tudok érzelmes is lenni. Ha valaki közel kerül hozzám, megismerheti ezt az oldalamat is. Sokszor előtör belőlem a nagy bölcs, elvégre elég idős vagyok már, tudok dolgokat és ismerősöknek szívesen adok tanácsokat is. Nem felejtek és nem szeretek tartozni. Az adósságaimat előbb vagy utóbb megfizetem. Bármikor felbukkanhatok, nem tudni mikor kell rám számítani, nem szeretem elhanyagolni a barátaimat. Ugyan szeretni nem tudok már rég óta, de talán egyszer még ez is megváltozik.

Már régóta úton voltam. Csak futni szerettem volna, semmi mást. Ettől még nem csillapodott dühöm, amit éreztem azok után, amit magammal tettem. Amit a szeretteimmel tettem. Amit a szerelmemmel tettem. Csak úgy eléjük dobtam, mint egy szelet húst, egy újdonsült prédát. Mindezt azért, hogy magamat mentsem. Eleinte nem éreztem bűntudatot, csak furcsa, szorító érzés volt, de amint elhagytam a várost, rögtön kiütött rajtam. Ha felhő lehettem volna, biztosan esni kezdek. Ha vihar, őrült villámokat dobáltam volna minden felé, hátha az enyhíti a dühömet. Legbelül, nagyon mélyen tudtam, nem sikerült volna.
Ezért rohantam. Friss vér után szimatoltam a levegőbe, először megpróbáltam magamat visszafogni, de nem tudtam. Egy egészen ritkás erdőben táborozókra leltem. Egyikük megsérült, ez indította be az ösztönöket a fejemben, elbújtam egy fa mögött. Mint az oroszlán a prédáját... csak erre tudtam gondolni, de már nem is emlékszem, kitől hallhattam ezt a pár, rám őrülten igaz szót. Talán a szüleim mesélhették, jó apám amikor egyszer elvitt vadászni magával. Apró kislány voltam még, szinte fel sem fogtam, mi történik. Aztán befogtam a fülemet és a következő pillanatban már a kutya hozta is az elejtett nyulat. Egy percig sem sajnáltam.
Várnom kellett. A nap fénye még égetően világított be az erdő fái között, egy-két apró pillanatra én is eljátszottam egy sugaracskával. Aztán lassan szürkület kezdődött, de már tűkön ültem, nem tudtam tovább rejtőzni. Lassan léptek ki a fa mögül, jól választva célpontot magamnak, tökéletes időzítéssel.
- Kérem, uram! Segítene? - Sántítottam el a közeli farönkig, ahol megtámasztottam magamat, eljátszva a sérültet. A férfi természetesen segítőkészen ugrott oda, felkapott, majd az egyik pokrócra ültetett le. Apró, halvány kis mosoly jelent meg az arcomon, végignéztem rajta, és gondoltam magamban, bizony kár érte. Kérdezni sem volt ideje, őt és a társait is hamar megvacsoráztam.


Sok-sok éven keresztül szenvedtem. Nem kerestem a kapcsolatokat, kerültem mindent és mindenkit aki közel szeretett volna kerülni hozzám. Aztán egy évben, találkoztam egy pasassal. Igazán jóképű volt, de vele sem éreztem változást. Ugyan másként hatott rám, felidézett bennem valami különlegeset: a barátság fogalmát. Nem hagyhattam elmenni ezt a lehetőséget. Vámpír volt ő is, együtt portyáztunk egy ideig. Tudtam, hogy elbűvöltem őt, a sok éves tapasztalat alapján már láttam a férfiak szemében a vágyaikat. Képességemet nem használtam rá soha, nem kellett semmire sem rábeszélnem őt.
Csodálatos éjszaka volt. A csillagok jól láthatóan ragyogtak fenn az égen, úgy tűnt, egészen közel vagyunk hozzájuk. Magasan voltunk, egy gyönyörű kilátó elhagyatott részén. Amikor réges-régen itt jártam, még nyitott volt a látogatók számára. Nem mintha ez számítana nekem, nekünk. Csak feküdt ott, felfelé nézve. Ez az este különlegesnek tűnt, a nagy csend ellenére is ami kettőnk között honolt. Közelebb léptem. Végignéztem rajta, tetszett amit láttam, ajkam fogaim közé vettem. Ekkor már rám nézett, pimaszul elmosolyodott. Mintha hallottam volna egy gondolatfoszlányát, az idő alatt, amit együtt töltöttünk túl jól kiismertem őt. Egy pillanat alatt fölé másztam, az ölében találtam magam. Felült, majd hevesen megcsókolt.
Aznap este éreztem először sok év után, hogy újra élek.