***

*Valahol azért mulattat a kijelentése, még ha ezt nem is mutatom ki. - Az átlagnál is jobban? Nem gondoltam volna, hogy még tudom fokozni - somolygok, de tény, hogy még eközben a barátságosnak mondható beszélgetésben sem vagyok képes teljesen levetkőzni megszokott merevségemet, az tagjaimba, idegeimbe kúszott már. Az árnyak tehetnek róla, valószínűleg. Megszoktam, hogy irányítanom kell őket, márpedig az irányításhoz erő kell és fegyelem. Nincs mód holmi lazulásra. - Sajnálom, Chelsea, de tudod, hogy nem mindenki teljesen megbízható az önkontroll tekintetében... - teszem hozzá egy rosszalló homlokráncolással. Elsősorban persze a fiatalabb, újabb tagokra gondolok, de tény, hogy a kastély nem sok lehetőséget ad az önuralom gyakorlására. A vastag falak kizárják a külvilág csaknem minden ingerét, és amikor halandók teszik be ide a lábukat, az általában etetési céllal történik. A félvérnek pedig, ezt objektíven el kell ismernie mindenkinek, ínycsiklandóan édes illata van, mindenkit csábítana egy kóstolóra.
- Nem tucat, de nem is egyedülálló a világon, nem egy Kohinoor. Képessége sincsen, csupán... megszületett. Egy király előtt épp úgy nem esnék hasra, ahogy tőle sem - jelentem ki. Igen, abból a korból származom, amikor még egész életet meghatározó volt, ki hol és hová született. Hát tudom, mennyi múlhat rajta. De éppen e kastély lakói szoktattak le róla, hogy ezt olyan nagyra tartsam, mint akkori kortársaim. Részben tudattalan hatás volt ez, pusztán annak tapasztalata és belátása, hogy nemes és nemtelen, jellemes és jellemtelen alakok ugyanúgy hullanak el egy vámpír vérszomja előtt, s ugyanolyan halhatatlanként térhetnek vissza a halálból. Pusztán a kék vér nem tesz senkit a halálon túl különlegessé, nem ad számára képességeket, vagy a Mesterek megbecsülését, még csak jó pontokat sem. Részben azonban tudatos propaganda eredménye, és ezzel is tisztában vagyok. Nyilvánvaló, hogy Aróéknak nincs szüksége konkurenciára még gondolati szinten sem, érdekükben áll, hogy rajtuk kívül senkit-semmit ne tiszteljük túlzottan. - Elégséges, hogy Aro lássa, nem kell nekem is. Mindig ezer örömmel állok Mesterünk szolgálatára, amikor műkincsekről van szó, de a mozgó gyűjteményéhez sosem vonzott különösebben semmi - teszem hozzá halkan. Talán hiba, hiszen leginkább e szenvedélyének köszönhetem én is különleges státuszom, de mint a mellékelt ábra is mutatja, mégsem volt elég különleges ahhoz, hogy a nyakamba sózott Charlotte-próbatételt elkerülhessem általa.
Ha hangosan kimondaná gondolatait a családról, talán egyet is érthetnék. Vagy inkább kiegészíteném. Nem csak család, és számomra főleg nem az, hanem... otthon. Nem az egyes tagok teszik azzá, ha szép fokozatosan cserélődnének (mint ahogy valóban van is némi rotáció), az nem csökkenti a megtartó erejét. De mindenképpen egy hely, ahová tartozunk, ahol önmagunk lehetünk... főleg persze akkor, ha épp nincs senki más a közelben, de minden otthonnak megvannak a maga stiklijei és titkai, a miénk talán éppen ebben rejlik. A folyamatos alakoskodás, taktikázás nem az én világom, ezért is kerülöm sokszor a társaságot, de sosem tudnék teljesen elszakadni innen, még ezt a látszólag kellemetlen aspektust is megszoktam, meg is szerettem tán, ahogyan egy kelletlenül befogadott, simogatnivaló macska éjszakai neszeivel tenné az ember. Jár a csomagban, hát egy idő után nem is bánja, csak az előnyöket el ne veszítse. Aztán persze nekem ott van Aro mester is, aki iránt oly alázatos imádattal fordulok, mint engedelmes fiú az istenített apához.
- Örülök, hogy itt vagy és meg tudod oldani ezeket a problémákat. Máskülönben igen nyomasztóak volnának. - Tán dilibogyót ettem, vagy a leányzó fárasztott le túlságosan, azért ez az őszinteségi roham, fene tudja, de hát ha már kimondtam, vissza csak nem szívhatom. Aztán viszont szöget üt a fejembe, mit is mondott tulajdonképpen, s homlokom közepéig szalad a szemöldököm. - Mondd csak, drága Chelsea, mégis honnan tudsz ennyit Charlotte múltjáról? - érdeklődöm olyan üres és semmilyen hangon, hogy az még halhatatlan mércével is vérfagylaló. Hegy tetjéről, hordó mélyéről is konghatna a szavam, levetkőzve minden emberiességét, a halandó érzelmek telt, érzelmes játékát. Élettelen, akár az árnyaim, akár én magam. Nem gondolok alapból rosszat a nőstényről, épp ellenkezőleg, de nem hinném, hogy Aro mesteren kívül bárki ismerné ezeket az információkat. Még én sem teljesen, ahhoz nem figyeltem elég sokáig a lányt Amerikában, s a beszélgetéseink sem mindig... informatívak a múltat illetően. Annál inkább más kérdésekben.
Még mindig fogalmam sincs róla, mi zajlik, nem veszem észre a finoman szakszerű simításokat kötődéseim szövetén. Érdekes figura vagyok abból a szempontból, hogy valóban megáldottak azzal az égiek: méla, érdektelen közönnyel, tulajdonképpen különösebb érzelmi kötelékek kialakítása nélkül szemlézzem a nagy-nagy többséget évszázadokon át. Egyesek szerint ez teszi az igazi szörnyeteget. Sem szimpátia, sem szánalom, de még csak ellenérzések sem születnek bennem velük kapcsolatban, s ez épp úgy áll a halandókra, mint tulajdon gárda-társaim zömére. Ám ha valami, valaki felkelti az érdeklődésem, akármilyen aprósággal is, akkor azonnal megjelenik az indokoltnál erősebb kötődés irányában. A mindennapok közönyössége mintha kiélezne rá, hogy kevés kapcsolatom viszont intenzívebb legyen a szokásosnál. Ehhez képest igen különös, hogy többnyire éppen ezekkel a személyekkel vagyok a leghidegebb, legközönyösebb; legjobb esetben is csak mérsékelt érdeklődést mutatok irányukban, nehogy megsejtsék a valóságot. Egyedül Aro mester iránti lelkesedésem és odaadásom a nyílt titok, azt nem rejtem véka alá - igaz, itt senki más sem, aki hasonlóan érez. Chelsea-t is sokkal erősebben kedvelem, mint valaha mutatnám, pedig ő aztán tudhatja, látván-érezvén a kapcsolatokat, bár arról valószínűleg sejtelme sincs, mi váltotta ki annak idején a kíváncsiságomat irányába. S talán ezért is esik olyan nehezemre oldottabbnak lenni Charlotte társaságában. Mást szoktam meg. Fél órával ezelőtt kaptam volna a lehetőségen, hogy egy kicsit megszabaduljak a kötelességtől, és rásózzam a félvért Chelsre. Azonban fél órával ezelőtt ő még nem vett kezelésbe, s ahogy egyre fénylőbb a kapcsolat fonala a kezei között, úgy nő az én vonakodásom is. Nem óhajtom magára hagyni a leányzót, s állandóan elemző elmémben fel sem merül, hogy ennek mélyebb okait firtassam, besuvasztom az egészet a "kötelességtudat" feliratú mentális fiókban. - Tudom, hogy Arónak nincs ellenére, ez természetes, és én is megbízom benned, Chelsea, de... - Furcsa, még azt sem tudom, hogyan fogalmazzam meg ezt. Már ha teljesen őszinte lennék, amilyen nem szokásom lenni. A kapcsolat köztem és a félvér között önmagábab már attól erősödik, hogy ezt a gondolatot, az iránta érzett valódi aggodalmat nem hessegetem el. - ...de mindenképpen a közelében maradok, nehogy valami félresikerüljön - fejezem be végül lélegzetvételnyi szünet után. Az első ötven évemben - miután megtapasztaltam, hogy egy egész óceán átszelését jelentő hosszú utazás alatt sincs szükségem levegőre - gyakorlatilag teljesen beszüntettem az oxigéncsere áldásos tevékenységét, és csak azért szívtam be néha, hogy kifújván szavakat formálhassak. Időbe telt visszaszokni és újratanulni a szabályozását, érzékelni, mennyi a kapacitás, az elég, milyen ütemben távozik tüdőmből, és a többi. Az ígéretnek vehető kijelentésre bólintok. - Köszönöm, Chelsea. - És tényleg örülök neki. Letudom azzal, hogy könnyebb lesz a feladatom így, nem gondolkodom el váratlan mélységein. Hiába... valahol javíthatatlan vagyok, de hát ez a vámpírlétből fakadóan tulajdonképpen adott is.
- Nem hinném, hogy azt akarná, hogy megismerje bárki, és pláne én... - csóválom a fejem. Még az én csökevényes tapasztalataimmal is elég magabiztosan ki tudnám jelenteni, hogy ennek kivitelezéséhez azért minimum kölcsönös szándék szükségeltetne, önmagamban akár fejre is állhatok. Vagy nekiállhatok megkínozni, hogy kiadja magáról az infókat. Valahogy nem tűnik jó ötletnek, pedig pár napja még igen vonzó elképzelésként élt elmémben a lehetőség. - Valószínűleg inkább a poklok legmélyebb bugyraiba kíván. Végtére elraboltam és itt tartom, momentán akarata ellenére. Keresi a kiutat minden idegszálával, és könnyebb engem hibáztatni, hogy elállom a kijáratokat, semmint végiggondolni, hogy inkább én kapjam derékon, mint olyasvalaki, aki egyben be is vacsorázná megleckéztetésül - csóválom a fejem, a végén már szinte mosolyogva. Azt már igazán nem teszem hozzá, hogy a bőrömből csak nem fogok kibújni egy félember lányka kedvéért... ez a "rideg szertartásosság", ahogyan a másik vámpír titulálja, nagyon is hozzám tartozik. Egyébként pedig nem sértett meg, engem azt elég nehezen lehet... bár, tegyük hozzá, a fruskának már sikerült egyszer-kétszer, lehet, díj is kijárna neki ebben való ügyességéért. De ez a megállapítás olyan nyilvánvaló, hogy nem gondolom szavakat vesztegetni rá.*

//Csak egy gyors reag, mert hozzáfértem, majd beformázom meg minden.//