(Jane és Jan)


Meggyőződésem szerint szeretem a városi életet. Kedvemre van az emberek társasága. De azért van az az élvezet, van az a béke, van az a... megfoghatatlan szabadságérzet, amit a város, az emberek, soha nem adhatnak vissza, az, amit csak a természet adhat meg. Egy szépséges rengeteg, egy érintetlen erdő, egy hegyvidék, vagy sík mező, esetleg tengerpart - mint most az esetemben is -, egy békés hely, ahol nem lát, nem hall, nem zargat és nem veszélyeztet semmi és senki, főleg, mert a legveszedelmesebb dolog, ami a környéken fellelhető lehet, az épp te magad vagy. Ilyenkor nincs bennem félsz, nincs aggodalom, mert tudom, bármiféle vad is tévedne a környékemre, én előbb tudnék róla, mint ő rólam, és nem kérdés, ki volna az erősebb.
Seattle környéke tökéletes az ízlésemnek, hisz ha a városra vágyom, itt van, de ha a békére, akkor azt is meglelhetem. A természet szépségei lenyűgöznek, itt is, legalább annyira, mint a világ bármely eddigi olyan részein, melyeket már bejártam. A környék megfelelő területein járva, vad, zabolázatlan, gyönyörű természetet pillanthat meg az ember fia.
Most ez is megvolt. Most, mikor egy tekintélyes kort megért félvámpír, egy békés, homokos tengerparton hever, fejem alá fektetve egyik kezem, másikat a mellkasomon nyugtatva, a "kószáló" felhőkön át-átszüremlő égbolt-szelvényecskéket figyelve, valamint az át-átsütő napsugarakat élvezve... ez érdemes felhozatal arra, hogy így töltsem az egész napom.
Azaz hogy... annak szántam. Igen, úgy gondoltam, itt senki nem fog háborgatni. Ugyan, ki is tehette volna? És miért? Ugyan. Nem feltételeztem, hogy itt bárki is keresne, na meg... eleve, bárki is, miért is keresne?
Aztán kiderült: néha még én is tévedhetek.

Nem tudom mennyi is volt pontosan az az idő, míg felpillantva a fölém magasodó fiatal(os) nőre, azt mérlegeltem, hogy most akkor megpróbáljak-e futni. Mert ugyebár gyanús volna. Persze, az is gyanús lehet, hogy nem nyitom ki a szám, és reagálok valamit, arra, amit mondott, minimum arra, hogy köszönt... De igazából a nevénél elakadtam az ingoványban, és nem volt olyan egyszerű kimászni onnan, állandóan visszahúzott a gondolat, hogy egy Volturi nőstény áll felettem, ráadásul, ha információim nem csalnak - és nem szoktak -, akkor egy olyan nő, aki... nos, aki elől kár volna elfutni, mert megállítana, és bizonyára nem úgy, hogy én is élvezzem, hanem csak úgy, hogy ő élvezze.
- Nos... Miss Jane, ha meg nem sértem, hogy így hívom, hisz nyilván gondolhatja, én sem hiszem, hogy ezt a vezetéknevet szánták önnek a becses szülei. Az igazit pedig bizonyára már rég eltörölték az elméjéből, azok, akiktől a Stockholm-szindrómát is bátran eredeztethetnénk. - Tudom, kissé szemtelen vagyok, és igen, a tűzzel játszom, de... nem szeretném, ha a hölgy azt gondolná, hogy örülök a "családja" felbukkanásának az életemben. És ha elég szemtelen vagyok, talán nem veszi észre, hogy a piszkálódás mögött valódi, masszív undor és utálat lappang a "tartói" felé, azaz egész pontosan egyikük felé. Csak remélni merem, hogy nem azért küldték, hogy vigyen Olaszországba, mert akkor félek, egyikünk sem fogja élvezni a beszélgetést, én ugyanis oda aztán biztosan nem megyek. És hogy miért, arról mélyen hallgatnom kell, hiszen a hal is úgy akad horogra, ha kinyitja a száját, én pedig nem akarom, hogy horogra kapjanak. Addig jó nekem, míg nem tudják, s nem is sejtik, hogy ki vagyok.
- Éppenséggel nem zavar, kisasszony, legalábbis amennyiben nem hivatalos minőségben van itt, hanem mint egy hölgy. Kérem, árulja el nekem, miben lehetek a segítségére? - Teszem a hülyét, hisz reményeim szerint nem tudhatja, milyen hosszú is az én életem... de nem is akarom nagyon az orrára kötni.

Miközben felkelek a földről, mérlegelem a lehetőségeimet. Nézem, miként jár körbe, és nem nehéz kitalálni, hogy méreget. Azt nem tudom ugyan, hogy vámpírféle, vagy emberi értelemben mér-e fel, de egyikből sem hinném, hogy túl messzire juthat velem. Felmérheti hogyan nézek ki, de mást túl sokat nem találhat ki ebből, úgy gondolom.
- Akkor, mint mondta, ha tudja, hogy Mr. Raym vagyok, akkor ugyebár fölösleges volna a nevemmel kezdenem, nem igaz, kisasszony? Ámbár, bátorkodom felvilágosítani kegyedet, hogy a mai világban már nem szokás a fejét venni az embereknek. Az ön idejében talán még az volt, de mára ez a szokás már kiment a divatból. - Ismét szemtelen vagyok, ezt nem tagadom, de még csak mérsékelten. Nem féltem a fejem, nem félem a halált, és nem érdekel a fenyegetése, míg nem fenyeget a veszély, hogy apám karmai közé löknek, ahol még a halált is megtagadnák tőlem. A halál nem riaszt, de bábú nem leszek.
- Viszont, ha már a témába vágtunk, esetleg elárulhatná, honnét is tudja a nevem, mert nem emlékszem, hogy bemutatkozólevelet küldtem volna a drágalátos uraságainak. - Őszintén érdekelne, ki vezette őket a nyomomra, ha már a "vallatókirálynőt" küldik utánam. Azt nem hinném, hogy közel járnak az igazsághoz velem kapcsolatban, de valami nyilván felkeltette az érdeklődésüket, s mivel nem rendelkezem különleges képességekkel, az eddigiek alapján csak a koromra vagy a félvérségemre tudok gondolni. Ha csak ezek érdeklik őket, az még nem olyan nagy gond, de nem is kívánom, hogy többet megtudni lehetőségük nyíljon.
Elmosolyodok. Még hogy Aro, meg a válaszaim, és hogy eléjük állni. Magabiztos mosollyal biccentek egyet "tisztelegve", Jane felé, és egy láthatatlan kalapot is megemelek a fejemen, mintegy csúfolódásként, aztán elfordulok a nőtől.
- Isten önnel, kisasszony, sajnos halaszthatatlan dolgom van, valahol a bolygó túl felén, valami kellemes árnyékos helyen, ami kicsit sem hasonlít Olaszországra. Fölöslegesen is tartóztatna a kérdéseivel, lévén, hogy semmi újat nem tudna meg rólam, azon kívül, amit már tud. Ha kicsit utána jártak volna az informátoruknál, megtudhatták volna, hogy nem szokásom mások kívánságai szerint tölteni az időm, ebbe beleértve a tartózkodási helyem és a társaságot is. Megnyugtatom, nem török világuralomra, úgyhogy velem nem lesz gondjuk. Viszlát! - El is indultam, bár önbecsapás volna azt feltételeznem, hogy Jane majd csak úgy, akadékoskodás nélkül elenged majd engem. Nem, ezt még véletlenül sem kell feltételeznem, de egy próbát megér, hátha nem kapott utasítást a keménykedésre, és elenged. Ha így lenne, hamar felszívódhatnék, hogy mire újra utánam jönnek, nehezebb dolguk legyen. Ha nem... akkor más módszerhez kell folyamodnom.

- Bocs, drágám, de alighanem más számított jó modornak a maga társadalmában meg az enyémben - mondom somolyogva, belegondolva, mi sors várt volna erre a szemtelen kislányra, ha anno berombolt volna egyik-másik törzsembe, és elkezdett volna parancsolgatni, és ugrabugrálni, hogy ő a főnök, és ha ez nekünk nem tetszik, hát visz a "papi" elé... Valahol nevetséges a gondolat, de azt hiszem, inkább mégis sajnálom őt. Mennyivel többre vihette volna szabadon, és mennyivel boldogabb lehetne, ha nem a fájdalom töltené ki élete értelmének pódiumát. Szegény lánynak fogalma sincs róla, mi az élet, talán soha nem is volt rendes élete, olyan tehetséggel, ami neki van, ki tudja, mióta lehet már az agymosottak birodalmának polgára.
Számíthattam, és számítottam is rá valahol, hogy nem fog csak úgy elengedni, ha már eljött idáig, bár tény, bíztam benne, hogy talán mégis. Viszont, ha van valami, amiben biztos vagyok, akkor az az, hogy Jane kezében semmi olyan fegyver nincs, amivel rávehetne, hogy ellenállás nélkül eljuttathasson Olaszországba. Ahhoz teljesen harcképtelenné kéne tennie, vagy meg kéne ölnie. Ennek megfelelően önmagam sem adnám ki neki soha, s mivel legmélyebben rejtőző titkom sosem kötném az orrára, sosem szerezhet igazi, 100%-os fegyvert ellenem. Ha az ellenségévé tesz, épp olyan rossz lehet neki, mint nekem. És neki van vesztenivalója, nekem meg nincs. A gyenge pont nélküli ellenség az a fajta, amit senki se kívánjon magának.
Állíthatnám azt, hogy nem fájt, de elég méretes önbecsapás volna. Fontos ugyan az elme kontroll alatt tartása, és bizonyos esetekben pozitív hatással is van az ember fájdalomreceptoraira, ha igyekszik elhitetni magával, hogy az érzett fájdalom igazából nem létezik, de... ez most nem egy ilyen eset. Nem, most hiába mesélgetném azt magamnak, hogy nem fájt, mert igenis hogy fájt, ezt bizonyította kiáltásom, bizonyította a térdemmel ütköző homokos föld, és az ujjaim közt sodródó homokszemcsék, miként fájdalmamban a homokba túrtam. De azt nem állítanám, hogy a legfájdalmasabb dolog volt ez, amit valaha éreztem. Nem. Mert a test fájdalma csak az emberi lények számára generálható fájdalom tizedét teheti ki, úgy vélem. Jane az ereje áldásából kiindulva bizonyára azt gondolja, ennél nincs rosszabb, azért ordítanak az áldozatai, és azért adják meg, amire vágyik, de nem. Éreztem én ennél már sokkal nagyobb fájdalmat is, és tudván, hogy azt túléltem, nem számít mit reagál a testem most erre, hogy görcsbe rándul, megfeszül, hogy ordít minden idegszálam, nem számít. Kibírom. Van, ami ennél sokkal erősebb bennem. Például a célom, hogy soha ne jusson apám tudomására, ki vagyok, és ne akarhasson megkaparintani maga mellé.
- Erős vagy, kislány, de bírom én ezt egész nap - nyögtem ki, felnézve rá, amikor végül megszűnt a fájdalom. A homokban térdeltem előtte, és szemernyi megadás nélkül néztem a szemeibe. Nem is tudom miért kezdtem tegezni... - Ügyes vagy a fájdalom okozásában, de az életet meg sem közelíted. Ha azt hiszed, az erőddel rávehetsz engem bármire, nagyot tévedsz. Sokat kell még tanulnod az életről és a fájdalomról. Ha azt akarod, hogy az általad okozott fájdalomtól dalolni kezdjek, előbb el kéne érned, hogy mást is érezzek irántad mint amit most érzek. Addig is, az ordításomon kívül mást nem kapsz ezáltal. - Kioktatóan beszélek, bár lehet hogy ezzel megint csak azt érem el, hogy megpróbáljon majd megcáfolni, de... megismertem már magam annyira az évek alatt, hogy tudjam, mindegy mennyire szenvedek, nem hagyom hogy mások uralkodjanak felettem, inkább megszűnök létezni a világ számára, mint hogy áruló legyek. Nem érdekelnek a világ kívánságai, akkor miért érdekelne hogy mit kíván tőlem egy butus kislány, vagy egy férfi, aki magát uralkodónak hiszi? Nem azért éltem meg ennyi évet, mert könnyű legyőzni.

Való igaz, ez a találkozás mehetne jobban is. De rosszabbul is. Végülis, még élek. Nem mintha ennek mind a ketten örülnénk. Persze, nyilván mondhatnám, hogy az ő hibája, mert imád kínozni másokat, de talán tőlem sem volt a legokosabb dolog, hogy provokáltam. De két nagyon fontos dolog van az életemben. Vagyis, inkább három. Egy: nem adom ki magamat. Kettő: Senki sem tudhatja meg ki az apám. Három: Volterra közelébe sem megyek. Egyelőre egyet veszélyeztet ebből Jane, de ha nem vigyázok, kettő lehet belőle hamarosan. Márpedig, ha arra az útra lépne, kénytelen lesz megölni, mert nincs az az isten, hogy magával vihessen.
- Nem is leszel. Nem vagy az esetem - felelem, és lesöprök némi homokot a karomról. Még mindig térdelve maradok, úgy ítélem meg, egyszerűbb innen visszaesni, ha újrakezdi. De még véletlenül sem szánom ezt a megadás jelének.
- Hogy őszinte legyek, nem igazán érdekel, mit csinál a Volturi, ahogy az sem, mit enged meg magának, míg engem békén hagytok. Ha a fejemet óhajtják a napsütötte vidékeken, tessék, vigyed, de köszönöm szépen, a többi részem itt marad. - Rámosolygok, de csak hogy esetleg bosszantsam vele, ha netán még nem húztam volna fel eléggé már azzal is, hogy tojok a királyságukra. Érzékelem én, hogy azt várja, hogy meghunyászkodjak, hogy bepánikoljak, hogy féljek tőle, meg a Volturi puszta említésétől is. De ez a vonat már rég elment. Nem félek tőlük. Nem is fogok soha. Egyetlen dolog érdekel, ha a Volturi kerül szóba: bármi legyen is, nem ejthetnek foglyul. Ha minden oda is vész, ha elbukok mindenben, akkor is tartom magam ehhez. Nem leszek öleb, mint ez a lány, aki királynő lehetne, de eladta magát rabszolgának egy olyan király mellé, aki bármikor odadobná a többi kutyának, ha talál egy nála csillogóbb játékot magának. Akár egy elkényeztetett gyerek, Aro csak ennyi, semmi több. Más félelmem nincs, csak a játékszere ne legyek én is.
- Ha csak ennyi örömöd van az életben, üsse kavics, feláldozom magam, élvezkedj csak, én ráérek, de tudd, hogy sajnállak érte - mondom, bár inkább szánakozva, sem mint bosszantási szándékkal. Őszintén megmondom, sajnálom őt, ha ez okoz neki örömöt, és főleg, ha CSAK ennyi öröm jut neki. Ha ezen múlik a boldogsága, nem bánom, csinálja csak, legalább azzal a boldogító tudattal hajthatom álomra a fejem este, hogy ma boldoggá tettem valakit, aki még nálam is szegényebb sorsot tudhat a magáénak. A kedvéért még szét is tárom a karjaim, hogy jelezzem, nem ellenállok, csinálhatja. - Emlékezetem szerint, ha a fehér ember kérdéssel kezdi, de a háta mögé rejtett kezében közben fegyvert szorongat, akkor nem beszélgetni, hanem hódítani jött. Én pedig nem segítem azokat, akik vérük, színük, vagy rangjuk okán feljebbvalónak hiszik magukat nálam. Te egy palástos fehérnép vagy, látom, és egy palástos fehér porcelánbabát szolgálsz, aki önkényesen királynak kiáltotta ki magát, bár egyikőtök sem tett semmi uralkodóhoz méltót, amivel kiérdemeltétek volna a címeteket. Így ha meg akarsz ölni, tedd meg, ha kínozni akarsz, tessék, de egy dolgot ne higgy, nem tudsz tovább törni valamit, amit már porrá morzsoltak. Erősebb, gyorsabb, és gyakorlottabb vagyok nálad, bánthatnálak, ha akarnálak, nem kéne több, mint egy másodperc. De nem akarlak, mert én nem látok benned játékszert, mint te énbennem. Engem ez tesz boldoggá. - S végül kezemmel a víz felé intek. Pillantásom a hullámokra siklik. Hallom a víz zúgását. Érzem az anyatermészet erejét. Ha úgy dönt, hogy végez velem, boldogan hunynám le végleg a szemem, mert ott érne a halál, ahol boldog voltam mindig, és szomorú soha.