Épp most tévedtél az ország egyik legnagyobb, ha nem az egyetlen Twilight témájú fórumára, ami egyaránt dolgozza fel a könyvek és a filmek eseményeit. Ugyanakkor mi egy kicsit más irányba vittük el a történetet, így érdemes elsőként a világleírást elolvasni, rögtön a szabályzat után! Oldalunk már négy éve üzemel, bár nemrégiben be kellett iktatnunk egy költözést, s ezáltal nagyon sok minden változott; két új faj került bevezetésre, valamint számtalan új, egyéni canon karakter. Ha megtetszettünk, bátran regisztrálj fel, a staff áll a rendelkezésedre, s egészen biztos, hogy befogadó közösségre lelsz nálunk! (;
A fórumon található leírások, kódok mind a Twilight after dark tulajdonában állnak. Nem keveset dolgoztunk a kinézetünkön, tisztelj meg bennünket azzal, hogy feltüntetsz minket, ha megihlet a design egy része. Néhány kód alapja Lénától származik, míg a design többi része és a fejléc Alice munkájának gyümölcse. További segítséget nyújtott nekünk Sigmund, tanácsaival és kódjaival, Winnie, aki nélkül az utolsó bejegyzéseink modul nem lenne formázva és Jasper, aki a fórum trailerét készítette. Hálásak vagyunk nektek, köszönjük!
Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég
Ahogy elhalad mellettem, úgy fordulok utána, és nem azért, mert a látványa bármit is megmozdított volna bennem. Olyasmit meg nem tudnám mondani mikor éreztem utoljára A szaga volt az, ami alapvetően felkeltette a figyelmem. Mert ismerem, mert éppen annyira az enyém, amennyire tőlem kapta és bár nem ismer és gőze sincs arról, hogy ki is vagyok valójában, én pontosan tudom, hogy ő is az én „fiam”. Miattam vált azzá, amivé és így, hogy az ő szagát érzem – nem hiszem el, hogy már megint – egy emberen, számomra nem kérdés, hogy utána fordulva lököm el magam a sarokba állított asztaltól, hogy a nyomába szegődjek. Nem a zene hozott ide – arra magasról nagy ívben teszek –, és nem is más, hacsak nem vesszük ide a vadászatot, a táplálék keresést. Finnyás vagyok, megválogatom, hogy kinek a vérét veszem magamhoz és iktatom ki ezzel az élők sorából, akárki nem jó. Azzal persze nem számolok, hogy megint egy rokon kis kedvencébe botlok. Eszemfaszom megáll, hogy minden általam teremtett ennyire oda van ezért az alantas fajért. Ha a vérükre vágynának, akkor azt vennék, de így… Így azt kezdem feltételezni, hogy elkorcsosulásukban újabban embereket gyűjtenek. Amiről rohadt gyorsan le kell szoktassam őket… A bárból kifordulva haladok a lányka után, megvárva, hogy beforduljon végre valamelyik utcasarkon. Nesztelen léptelekkel haladok a nyomában, elég nagy távolságot hagyva ahhoz, hogy ne tudjon kiszúrni, de kisebbet annál, semhogy szem elől téveszthessem. A bűzét amúgy is könnyű követni. Ha/amikor végre hajlandó is lefordulni valamerre, ahol már kevesebben vannak jelen, hát úgy rövidítem meg a kettőnk közé ékelődött távolságot. Nem, egyáltalán nem fogok még rátámadni, ennél érdekesebb játék jutott eszembe. Mondjuk ez nem zárja ki az ijesztgetést… meglátjuk mennyire majrés a kis csaj. Teljesen mögé érve – ha rajtam múlik, akkor egészen hangtalanul –, fújok a nyakába, éppen csak, hogy glédába tudjam állítani a kis pihéket a tarkóján – már, ha sikerül –, hogy azzal a lendülettel kerüljek inkább elé, semmint mögötte maradjak. - 'Estét drága! Csak nem eltévedtél? – vonom enyhén feljebb az egyik szemöldökömet. A rajtam lévő öltöny kifogástalanul simul rám – még szép, hiszen méretre készült –, a zakó alatt azonban nem ing, hanem egy póló feszül.
xxxx; Ide jön minden, amit elszeretnél még mondani! CREDIT
Laura Hardwick
PURE SOUL NEVER DIES ✥ ember admin
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2016. Jul. 29.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
16
✥ SZÜLETÉSNAPOM :
1993. Oct. 16.
✥ KOR :
30
✥ LAKÓHELY :
Seattle
✥ FOGLALKOZÁS :
énekes
Tárgy: Re: Sikátor Hétf. Aug. 01, 2016 12:16 am
who the hell are you?
to Raphael
Hangom szárnyal a pub falai között, aztán az utolsó számnak is vége. Kicsit rekedten mondok köszönetet a fantasztikus közönségemnek, arcomon széles mosoly terül el. Meghajlok, aztán taps közepette levonulok a színpadról, a fáradtság apró hullámokban önti el a testemet. El se tudja képzelni az ember, mennyi energiát vesz ki az emberből másfél órás éneklés... Pedig most iszonyatosan fáradt voltam, őszintén csak reménykedni tudok abban, hogy nem történik semmi rendkívüli míg hazaérek és rá nem omlok az ágyamra. Semmi kedvem köddé vállni, a szó szoros értelmében, és ezzel feltűnést kelteni. Még csak az hiányzik, hogy valami nyavajás dilihában kössek ki, vagy egy laboratóriumi ágyhoz szögezzenek. Köszönöm, de inkább nem. A rögtönzött öltözőmbe érve gyorsan lekapom magamról a fellépő ruhát, visszavedlek azzá a hétköznapi lánnyá, aki mindig is voltam. A levetett holmit gondosan elcsomagolom, majd a tülörbe pillantva megigazítom a sminkemet és már ott sem vagyok. Egész hangulatos ez a kis csehó, bár nem kéne ekkora arcomnak lennie, csak azért mert Seattle-ből jöttem. Elvégre Port Angeles sem rosszabb hely, mint bármelyik másik. Kilépve az asztalokhoz megkeresem az ismerősömet aki felkért a koncertre. Megöleljük egymást, majd gyors búcsúzás után, már kint is vagyok a friss levegőn. Lehunyt szemmel szívom tele a tüdőmet, majd lassan kiengedem és útnak indulok. Magabiztosan lépkedek, magassarkaim egyenletes ritmusa finoman visszhangzik az utcán. Nem félek az éjszakai mászkálástól, ezerszer rosszabb dolgokon estem már túl, illetve leselkednek rám. Viszont erőt ad, hogy Rick mellettem áll és segít végre uralni az átkomat. Igazi felüdülés lesz, ha nem kell folyamatosan attól rettegnem mikor válok köddé, illetve végre teljesen magabiztos lehetek, nem kell kis részt megjátszanom magam. Elvégre, ezzel lehet a legjobban leplezni egy hiányosságot, ha a külvilágnak azt mutatod, nem is létezik. Sokáig forgalmas utakon sétálok, szerencsés vagyok, hogy tudtam magamnak szállást szerezni. Semmi kedvem ilyen későn haza buszozni, ilyen kimerülten nem tudnám elkerülni, hogy ne aludjak el és akkor ki tudja mi történne. Legrosszabb esetben kirabolnak, más oldalról nézve meg elfelejtek leszállni, aztán ki tudja hol kötök ki. Hát köszönöm szépen nem! Milyen jó, hogy ilyen kedves ismerőseim vannak, még a fellépés előtt kaptam egy kulcsot és gondos instrukciókat, hogyan jutok a jól megérdemelt párnámhoz és matracomhoz... Viszont valami nagyon nem stimmel... Hirtelen egy sikátor torkában találom magam, cipősarkaim tétován kopognak az aszfalton. Elgondolkodva túrok bele a hajamba, a mozdulattól pár szökevény tincs elszabadul a laza kontyból és lágyan himbálóznak a lagymatag szélben. Valami nem stimmel... Jeges levegő borzolja a tarkómat, borzongva nyúlok oda a kezemmel, hogy megdörzsöljem, de félúton megmerevedek a mozdulat közben. Hirtelen, szinte a semmiből egy férfi terem előttem, olyan gyönyörű és hihetetlen jelenség, hogy szinte azonnal tudom mivel állok szemben. Utoljára pár napja néztem farkasszemet ilyen karmazsin tekintettel, majd szemeim a tökéletes sápadt bőrére siklanak... Vámpír. Mintha egy hatalmas követ nyeltem volna le, a gyomrom megzuhan és apró pici gombóccá töpörödik. - Elnézést, ismerjük egymást? - kérdezem kihúzva magam, és én is felvonom a szemöldökömet. Nyugalmat erőltetek a vonásaimra, miközben minden idegszálammal küzdök a feltörekvő pánik ellen, nehogy a végén beinduljon a képességem. - Lenne szíves elállni az útból? - kérdezem élesen, miközben megpróbálok mellette elhaladni. A kezem megremeg, de minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy eljussak a sikátor végére, emberek közé. Legalábbis én ezt szeretném, hogy ő mit akar és mit fog tenni azt csak a jó isten tudja.
what do you want from me?
A hozzászólást Laura Hardwick összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Aug. 02, 2016 8:07 am-kor.
Raphael Constantine Rue
NO MERCY, NO REGRET ✥ ragadozó
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2016. Jul. 29.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
9
✥ SZÜLETÉSNAPOM :
1429. Jun. 07.
✥ KOR :
594
✥ LAKÓHELY :
port angeles
✥ FOGLALKOZÁS :
chh...
Tárgy: Re: Sikátor Kedd Aug. 02, 2016 1:25 am
" are you lost, darlin'? "
Laura & Raphael
Széles és végtelenül pofátlan, de ezzel együtt némi kisfiús pimaszságot is kölcsönző vigyorba torzulnak az ajkaim a visszakérdezését hallva. Oldalra billen a fejem, ahogy végignézek rajta. Jobbom az öltönynadrágom zsebében pihen, míg a balommal végigdörgölöm az állam. Érintésem alatt halkan serceg a borosta a képemen. - Úgy véled, hogy ismerjük egymást? – akár egy sunyi macska vagy róka – ha már itt tartunk, nem tudom minek hasonlítgatják az emberek állatokhoz az adott viselkedés leírásokat –, úgy figyelem és eszemben sincs letörölni a képemről az odaragadt vigyort, noha a legcsekélyebb mértékben sincs jó kedvem. Nem szokott lenni. - Lehetnék, de... – ahogy ellép mellettem, úgy nyúlok a karja után – gyorsabban, mint azt elvileg követni képes lehetne – és ujjaim ráfonódnak. Mivel sosem tudhatom előre, hogy mikor akadok olyanba, aki bír némi extrával is, ezért válogatás nélkül, akit megérintek, annál szándékosan indítom be a magam képességét és próba szerencse alapon igyekszem szó szerint elszívni, ha van mit. És lám… (hacsak nem tudott tenni a dolog ellen valamit) - … micsoda váratlan fordulat. – nézek végig rajta úgy, hogy végül a tekintetéhez érjek el. Közelebb hajolok és mélyen szívom be az illatát, gyakorlatilag megszagolom. Ha van rá lehetőségem és valahogy nem tudott meglógni(?), akkor eszemben sincs kiszipolyozni belőle, amit tudok, főleg, mert ismeretlen az, amit most próbálok birtokba venni tőle. Mondhatjuk, hogy most már valóban felkeltette a figyelmem és nem csak azért, mert Derick szagától bűzlik. - Micsoda érdekes házi kedvencet szedett össze a fiam... – nem foglalkozok azzal, hogy nem rokonság köt össze az említett féllel. - Oh, jómodor, majdnem megfeledkeztem róla. – közelebb húzom magamhoz és még mindig a tekintetét figyelem. - Raphael vagyok. Derick apja. – jelentem ki, mintha ez tök átlagos és normális információ volna és ezzel együtt leolvad a vigyor is a képemről.
xxxx; Ide jön minden, amit elszeretnél még mondani! CREDIT
Laura Hardwick
PURE SOUL NEVER DIES ✥ ember admin
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2016. Jul. 29.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
16
✥ SZÜLETÉSNAPOM :
1993. Oct. 16.
✥ KOR :
30
✥ LAKÓHELY :
Seattle
✥ FOGLALKOZÁS :
énekes
Tárgy: Re: Sikátor Csüt. Aug. 04, 2016 9:42 am
who the hell are you?
to Raphael
Volt valami a mosolyában amitől a hideg futkosott a hátamon és a tarkómon valósággal égnek állt a hajam. Ellenállhatatlan vágyat éreztem hogy oda nyúlva lesimítsam, de figyelmen kívül hagytam a késztetést. Arra koncentráltam, hogy minél higgadtabban tudjak kimászni ebből a helyzetből. Nem sok hiányzott hozzá hogy elveszítsem minden önuralmamat, bár ha őszintén bevallom magamnak sokkal logikusabb lenne szublimált formámban kereket oldani innen. Először is képtelen lenne szárazra szívni, ha ez a terve, másrészről pedig sokkal gyorsabb lehetnék, mint amennyire az emberi test lehet. Igen, ez logikus, de még mindig nem voltam teljesen biztos az erőm uralásában, ezerszer jobban rettegtem attól hogy csődöt mondok. Lehet, ha én akarom nem is működik ez az átok. Csak nézek fel rá, homlokom bosszúsan ráncolom, miközben legbelül félreverték a vészharangokat és megveszedett hangok menekülésért kiálltanak. Mégis, tisztán érzem, hogy nem szabad elfutni, azzal csak rontanék az amúgy sem rózsás helyzetemen. A férfi feje oldalra billen, igazi ragadozó módjára mér végig, amitől cikázva fut végig a hátamon a jeges félelem. Borostája sercegése is baljós, bár nem tudom megmondani, hogy egy ilyen hangból is hogyan áradhat felém hullámokban a veszély. Kérdésére újfent felvonom a szemöldökömet. Szólásra nyitom a számat, bár a gondolat közepén inkább becsukom és makacsul hallgatok. Minek akarnék vele itt cseverészni? Nem tartozom neki magyarázattal és gondolom nem éppen nevezhető ostobának, pontosan le tudta venni a hangsúlyomból hogy gőzöm sincs ő kicsoda és minél előbb szabadulnék a társaságától. A fáradtságot az ereimbe szivárgó finom adrenalin löketek szinte teljesen kiűzték. A szívem egész gyors ritmusban verte az ütemet, és csak fokozódott miközben megpróbáltam mellette elhaladni. Már elhittem, hogy sikerülhet. Én idióta, tényleg azt hittem, hogy sikerül megúsznom az egész rémálmot, de ennél ostobább nem is lehettem volna... Olyan hirtelen kapott a kezem után, hogy észre sem vettem, csak azt hogy egy jéghideg vaspánt szorít és nem enged. Reflexszerűen próbáltam magam kiszabadítani, de a ficergéssel csak fájdalmat okoztam magamnak, ha megélem a holnapot ezekből nagyon csúnya véraláfutások lesznek. - Azonnal eressz el! - kiálltok rá dühösen, de valószínűleg nem kerülheti el a figyelmét a hangomat fűserező pánik. A szívem vadul dübörgött a torkomban és az adrenalin zúdult át az egész testemen. A félelemtől hatalmasra tágultak a szemeim és éreztem azt a furcsa bizsergést. Nem jó, nem jó, nagyon nagyon nem jó... Nagyot nyelve kaptam el róla a tekintetem, miközben újra megpróbáltam kihúzni magam a fogságból. Eközben a lábamra tévedt a tekintetem. Lassan, szinte alig észrevehetően kezdődött meg az átalakulás, de én pontosan tudtam, hogy hamarosan teljesen füstté válik a lábfejem és utána a vádlim következik. Már így is halványabb volt, ha nagyon megnéztem már átderengett a talpam alatt az eldobott cigaretta csikk. Ó a francba, ne most! - Vámpír létedre elég süket vagy! Azt mondtam eressz el! - sziszegtem bosszúsan, újra felpillantva rá. Szinte teljesen elment az eszem, sértegetek egy vámpírt?! Teljesen elborult az elmém, mégis mit képzelek?! Rick biztosan legszívesebben kitekerné most a nyakam. Bár azt valahogy elfelejtettük áttárgyalni mi a teendő vámpír-attrocitás esetén. Ismételten: ha megélem a holnapot fel kell hívnom Dericket... Már ha lesz kedvem ezentúl is egy vámpír társaságában tölteni az időmet - gondoltam dühösen, de pontosan tudtam, hogy így is vele akarok majd lenni. Rettegtem, de sokkal borzalmasabb volt a fájdalom amit az iránt éreztem, hogy elveszítem. Amikor közelebb hajol ösztönösen hőkölök hátra, amilyen messze csak tudok. Igyekszem egyenletesen venni a levegőt, csitítani a belül tomboló pánikot. Orromat megcsapja az a hasonló, mégis teljesen más illat. Az összes vámpírnak ilyen fantasztikus illata van? Csak az a helyzet, hogy ettől az istenverte vérszívótól felkavarodott a gyomrom. Émelyítően édes az illata, semmi jót nem jelent. A karomon vigyázban állt a szőr és egészen libabőrös lettem ahogy a vészjelzés borzongva futott végig a testemen. Nem tudom mire gondol váratlan fordulat címén, de számomra érzésem szerint semmi jót. Eközben már nem volt lábfejem és a vádlim jó része már átlátszott, olyan volt mintha egy pici füstfelhőn lebegnék, mint egy átkozott szellem, csak éppenséggel én nem hintáztam föl-le mint azok az ostoba kitalált lények a filmvásznon.
Házi kedvenc?! HÁZI KEDVENC?! Na álljon csak meg a kicseszett gyászmenet... Mi az hogy házi kedvenc? És miféle fiúról hantázik itt nekem össze-vissza? Felháborodva mégis összezavarodva nézek rá. - Te meg miről beszélsz? - kérdezem, de tekintetemből tisztán kiolvasható, a kimondott szavaim mögött húzódó igazi jelentés: Miféle sültbolond vagy?! Amikor közelebb húz, teljesen feleslegesen, de ellenkezem, teljes súlyommal igyekszem tőle minél távolabb maradni. Az erőlködésem annyit ér, mint halottnak a csók, de azért a mihez tartás végett. Ismét próbálok kihúzni a karomat a szorításából, de azt hiszem csak feleslegesen fárasztom magam. - Észrevettem... Lennél szíves végre elengedni?! - kérdezem dühödten farkasszemet nézve rá, de aztán teljesen lefagyok. Derick... Apja?! Hogy ez a férfi legyen Derick apja? De hát az hogy lehetséges, hiszen látszólag teljesen egyidősek. Vagy mégsem? Összezavarodva pillantok rá, Rick nekve hidegzuhanyként forráz le és még a szorítás ellen is és csak állok ott. A pánik újult erővel zúdúl rám és érzem hogy az átalakulás is felgyorsul - Derick?... Te ...miről... beszélsz? - kérdezem elhaló hangon..
what do you want from me?
Raphael Constantine Rue
NO MERCY, NO REGRET ✥ ragadozó
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2016. Jul. 29.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
9
✥ SZÜLETÉSNAPOM :
1429. Jun. 07.
✥ KOR :
594
✥ LAKÓHELY :
port angeles
✥ FOGLALKOZÁS :
chh...
Tárgy: Re: Sikátor Szer. Aug. 24, 2016 12:19 pm
" are you lost, darlin'? "
Laura & Raphael
Már-már egészen szórakoztat – nem, valójában egy cseppet sem – az, hogy nem tesz semmit, mintha csak azt várná, végre valaki levadássza ilyen vagy olyan módon. Milyen bájos. Vagy mégsem. Ostoba. Határozottan az. Főleg, hogy tátog itt nekem, egyetlen mukk nélkül. Megforgatom a szemeimet, azonban mielőtt még elléphetne tőlem, utána nyúlok és megfogom a karját és mivel nem tudom, hogy rendelkezik-e bármilyen képességgel vagy sem, automatikusan kezdem leszívni – szó szerint – és lám-lám, hát mibe is akadok, amikor a legkevésbé sem számítok rá?! - Ugye te sem gondoltad komolyan, hogy majd ennyire rögtön ugrom és eleget teszek a… kérésednek?! – horkanok kedvetlenül. Nem eresztem, most már pláne nem, hogy érzem, számomra érdekes – érdekesebb, mint az átlag, ha nem is sokkal – példányba sikerült botlanom. Az pedig, hogy a fiam szaga is rajta van, csak tetézi a dolgot, legalább egy hangyányival kevesebb az unalom az öröklétben. És igen, természetesen az is benne van a dologban, hogy kifejezetten a kedvemre van a hangjába szövődő pánik tökéletesen felismerhető éle. Hirtelen és cseppet sem finoman rántom közelebb magamhoz, az orrunk szinte összeér. Vörös tekintetem az arcára fókuszál és nem, a legkevésbé sem barátságos kifejezés ül meg a képemen. - Ahhoz képest, hogy tudod mivel is állsz szemben, roppant nevetségesen hat a kifakadásod. – vészjóslóan halkan beszélek, nem kell, hogy üvöltözzek, tudom, hogy így is tökéletesen hall és mostanra minden, gyenge kis emberi érzéke is rám figyel. Érzem a félelem szagát az orromba szökni, maróan keserédes számomra, mindig is az volt és mégis van benne valami egészen vonzó, olyasmi, ami a ragadozót a prédához vonzza. Továbbra is leszívom a képességét, szépen lassan elnyelve és időlegesen a magamévá téve. Feltűnik, hogy a lábai szépen lassan semmivé válnak, így elhajolok annyira, hogy jobban megszemlélhessem. - Szóval erre jó… érdekes... – határozottan az és még egész hasznos is. Abból azonban, hogy nem tűnt el azonnal és teljesen, arra következtetek, hogy nem tudja még irányítani. Mmm… Elengedem a fülem mellett a kérdését, majd előbb-utóbb rájön, hogy miről vagy inkább kiről is beszélek. Újra közelebb húzom magamhoz, ezúttal nem rántva és amíg emésztgeti a hírt arról, hogy ki is a fiam, felemelem a szabad kezem, hogy tegyek egy próbát arra, én vajon a semmivé tudom-e tenni úgy, ahogyan ő a lábait. Remekül megy a két irányba figyelés. A tekintetem is inkább a kezemre téved és, ahogy határozottan elkezd áttetsző lenni… - Nézd csak! Hát nem lenyűgöző?! – nem igazi a lelkesedés a hangomban, inkább tűnik gúnynak, nem véletlenül. Megforgatom a szemeimet a számomra nyivákolásnak tűnő visszakérdezések tömkelegére és megint rászegezem vöröslő íriszeim. - Lennél szíves végre elengedni?! Derick? Te miről beszélsz? – ismétlem vissza a szavait, szinte csöpögő gunyorossággal. - Elég legyen! – dörrenek rá kíméletlenül. - Nem fogom elismételni magam. Velem jössz. – nem, ez nem kérés volt. Mindenféle lelkiismeret-furdalás – haha jó vicc – nélkül fogom elvenni az életét, ha próbálkozik bármivel is. Alapvetően egyelőre érdekesebb annál, hogy meg akarjam ölni, ami talán neki is leesne, ha végre nem csak dísznek használná a nyakán lévő fejét...
Hát persze, hogy nem enged el. Hiú ábránd volt azt hinni, hogy ennyivel megúszom, de mégis mit tehettem volna? Ha rohanni kezdek, teljesen értelmetlen vállalkozás, egyet se lenne időm pislantanom és csak azon kapom magam, hogy vége, főcím, stáblista és örökre elsötétül a kép... Lehet ostoba vagyok mert meg sem próbálom, de akkor lennék csak igazán hülye ha elhinném, hogy futással megúszom a veszedelmet. - Egy próbát megért - vonom meg a vállam, miközben próbálok minél messzebbre húzódni tőle. Cseppet sem tetszik a közelsége, pláne nem a gusztustalan hangsúly amit megüt. Önérzet is van a világon és lehet ember vagyok, de mégsem egy kupac kutyaszar az utca közepén... Gőgös bunkó! - Ne meséld be nekem, hogy hogyha rohanni kezdek okosabbnak gondolnál! - csattanok fel - A magadfajta lélektelen szörnyeteg előbb harapja el a torkom, mint hogy egyet lépnék... Az legalább vígasztal, hogy a töménytelen mennyiségű félelem mellé szorult belém kurázsi. Ha harcolni nem is, szájalni legalább tudok, és ugyan miért ne tenném? Nem leszek hosszabb életű akkor sem, ha jámboran várom a halált, mint egy birka. Az nem az én stílusom. - Ha nem tetszik a magatehetetlenség, javaslom keress ellenfelet a aját súlycsoportodból! - feleselek vissza, bár vészjósló halk szavai őszintén a frászt hozzák rám. Mégsem engedem magam teljesen megfélemlíteni, foggal körömmel kapaszkodom abba a kevéske higgadtságba, ami még nem oldott kereket. Valamivel húznom kell az időt és a "kedélyes" cseverészésen kívül semmi más nem jutott az eszembe. Szar ügy, de még bejöhet, lehet nem vagyok olyan peches rakás szerencsétlenség, mint aminek érzem magam. Időközben rohamosan szublimálok, már az ujjaim helyén is érzem az ismerős energia bizsergését. Ez nem közönséges zsibbadás, bár bevallom azon se lepődnék meg, amilyen durván és erősen tartja fogságban a karomat. Elhülve bámulom a kezét ami ugyanolyan füstté oszlik szét, mint az én testem. Emellett kíváncsiság is ébred bennem, ami elkezdi felülírni a testemben tomboló pánikot. Elborzadva igyekszem koncentrálni, amint érzem az átalakulásom lassulását. Az egyetlen egérutam, ha mielőbb köddé válok. Foggal-körömmel kapaszkodom a pánikba és a rettegésembe. Ha ugyan erőlködve is, de leheletnyit gyorsabb tempóra sarkallom a szublimálásomat. Az elkeseredettség és az emiatt érzett dühöm meglehetősen nagy segítségemre volt és bár nem állíthatom hogy villámgyorsan emésztett fel a köd, a derekam is fokozatosan gomolygásba ment át alattam. Reményeim szerint füst alakomban nagyobb biztonságvan leszek, még akkor is ha ő is tudja valahogy alkalmazni az átkomat. - Lenyűgöző koppintás - felelem én is maró gúnnyal, tudva hogy ezzel nagyon kihúzhatom a gyufát, de nem érdekel. Mégis mit képzel ez az alak megáról? Becsmérel mert ember vagyok, utána a "tehetségem" fikázza?! Először is, nem én élősködöm ártatlan emberek vérén, mint valami parazita, másodszor is, ha olyan fene különlegesnek tartja magát, akkor villantson valami eredetit és ne másoljon, mint egy piti műkincs hamisító... Nagyra van magával, de semmi eredeti nincs benne azon kívül, hogy egy lelketlen szörnyeteg... Aki, mint kiderült, Derick apja. Ez a tény már önmagában fejbe vág, hozzám se kell nyúlnia, hogy úgy érezzem teljes erőből gyomorszájon vágott és egy baseball ütővel fejemre mért csapássel sem tudott volna jobban elhallgatattni.
A fellángoló félelemtől, ettől a bitang erős rohamtól újra csak némán meredtem rá. Rettegtem magam miatt, de ami ennél is nevetségesebb hogy mostmár Rickért is megremegett a térdem. Minden bizonnyal feleslegesen, hiszen egy vámpírról beszélünk, aki nálam milliószür jobban meg tudja védeni magát. Aztán jött az újabb csapás az önuralmamra, kíméletlenül rámszól, amitől libabőrős leszek és a takrómon minden szál hajam vigyázba áll, aztán a legnagyibb képtelenséget és legrettenetesebb szavakat mondja. EZ EL AKAR RABOLNI?! - Micsoda?! NEM!!!! - visítom, hangom elcsuklok a pániktül és ennyi elég az önuralmamnak és minden velem született korlátnak vége. A félelem jeges pengeélekkel duzzadozó áradata átszakít mindem gátat és a pánikkal kartöltve támad rám, amitől egy pillanat alatt füstté válok és kicsúszok a markából. VAN ISTEN! - nyög fel egy megkönnyebbült hang a fejemben. Pár lápássel arrébb siklok és a ködön át is csillogó, félelemben izzó szemekkel nézek rá. Szívemben tovább verdes a félelem és a kétség... Mi van, ha ő is köddé tud válni és újra fogságba tud ejteni, hogy aztán isten tudja csak hova vonszoljon?! .
Kezdőlap
