Még mindig nem szoktam meg Forks poros utcáit, az általános fekete felhőket, a hideg esőt és a kisvárosi életet. Amikor Los Angelesben éltem azt hittem, hogy pontosan egy ilyesn kisvárosva van szükségem. Távol a nagyváros zajátol, a stressztől, az autóktól, a folyamatos forgalmi dugoktól, de most már látom, hogy tévedtem. Hiányzik a szülővárosom, hiányoznak a barátaim és a munkám is. Szerettem írni, szerkeszteni...de itt...nem igazán találom a helyem. Nathaniel szinte egész nap a hülye autókereskedésében van, próbálja fellendíteni az üzletet. Okos embernek ismertem meg, pontosan ez is az egyik oka annak, hogy beleszerettem, most viszont nem tudom felfogni hogyan jutott eszébe pontosan itt nyitni üzletet. A semmi közepén egy kisvárosban, ahol az emberek inkább járnak gyalogosan meg kerékpárral minthogy autóba üljenek. Minden ház előtt régi furgonok, meg rozsdás motorok álldogálnak és őszintén szólva kétlem, hogy az itt élő emberek képesek lennének a változtatásra. De ő valamiért mégis hisz benne. Tehetetlenül pakolom az edényeket egyik szekrényből a másikba és próbálom elterelni a gondolataimat, hogy ne bolonduljak meg teljesen. Hosszú idő óta először a mai nap az egyetlen, hogy látom a nap sugarait áthatolni a felhők rétegén. Jó lenne lemenni kimozdulni a házból, emberekkel beszélgetni, sétálni és évezni a nap melegét. Fekete farmenadrágom zsebébe nyomom a telefonom és a lakáskulcsom mielőtt még kilépek az ajtón. A szél fújdogál ugyan, de a szellő lágysága inkább kellemesen hat a bőrömre. Egy pillanatig megállok a ház előtt és azon tanakodok, hogy bepattanjak az auótba, vagy inkább gayalog vegyem nyakamba az utat. Rengeteget kocsikázhatok, amikor eső áztatja az utcákat, most szükségem van egy kis energiára és sétára, így hát gyalog indulok neki az utaknak. Fogalmam sincs merre megyek, csak egyik útról térek át a másikra. A város ezen részén még sosem jártam és most igazán furdal a kíváncsiság. Néhány saroknyira lehetek a házunktól, amikor elfogy a lábam alól az aszfalt és helyét poros ösvény veszi át, ami egyenesen az erdőbe vezet. Megtorpanok a sűrű mélység előtt és felpillantok az égre, ahol még mindig ragyog a nap. Nem biztois, hogy jó ötlet egyedül csatangolni az erdőben, de mivel társaságom nem nagyon akad nekivágok a rengetegnek. Úgy próbálok tájékozódni, ahogy valamikor az iskolában tanították és a fák mohás gyökereit vizsgálom. Óvatosan lépkedek a száraz ágak között, amik megreccsenek a lábam alatt és hol a fákat hol pedig a lábam alatt szétterülő száraz leveleket vizsgálgatom. Nem szeretnék rálépni egyetlen kígyóra sem, vagy bármilyen másik állatra. Nem vagyok egy biológus sem állatkutató, nem tudom milyen rejtett és feszélyes fajok bujkálnak a fák meg a bokrok mögött, de nem szeretném egy kígyó  mérgétől feldobni a talpam. Legalábbis nem itt és nem most. Egyre beljebb haladok az erdőben, ahová a nap sugarai már tudnak áttörni, és kezdem megbánni, hogy ilyen bátor lépésre szántam rá magam. A szívem hangosan dobog a mellkasomban, mintha kiugrani készülne, lábaim pedig autómatikusan gyorsulnak, minél hamarabb szeretnék kijutni. Fejmben az egyik kedvenc gyerekkori dalom dallam csendül fel és, hogy elverjem az idegességem dúdolgatni kezdem. Már egyáltalán nem tudom, hogy a szélrózs melyik irányába tartok, elvesztettem a tájékozódási képességem és a kétségbeesés uralkodik rajtam. A lábaikm is zsibognak már, szeretném végre a napfény simogatását érezni bőrömön. Szinte zokogva váltok lépésből szaladásba, ahogy a nagy sötéttség vágén fényt pillantok meg. Hát sikerült kijutnom. Hatalmas tengerparta tévedek, aminek a látványától még lelegezni is elfelejtek. A fény megcsillan a víz hullámain, a homokos parton gyerekek játszanak, a tengert pedig hatalmas szikrák veszik körül. Érdekes, hogy még soha nem hallottam erről a helyről, ha tudom hogy ennek a városkának ilyen rejtett csodái is vannak nem panaszkodtam volna. A sós víz illata és aszél símogatása gyermekkori énem juttaták eszembe, amikor az egész családdal hónapokig tartó nyaraláson vettünk részt. Közelebb lépkedek a víz partjaihoz és élvezem ahogy a lábam elsüllyed a homokban. Festői és csodálatos. Az előbbi félelmem tovaszállt és megkönnyebülten ültem le egy kődarabra még mindig a vizet bámulva.

Fogalmam sincs mennyi idő telt el, de teljesen a gondolataimba merültem, amiből a telefonom éles csörgése rángatott vissza, ijedten kaptam a telefonom után, aminek kijelzőjén a férjem neve villogott. Fáradt hangon szóltam bele a kagylóba, Nate kérdéseire mint egy robot bólogattam, mintha legalábbis láthatná, majd kurtán odaböktem neki egy „máris megyek” lerázószöveget, és visszacsúsztattam telefonom a helyére. Aggódik miattam, úgyhogy ideje mennem. Körbenézek a parton és egy valamiben biztos vagyok...nem fogok többé bemenni az erdőbe, így hát az egyik ösvénynek látszó úton indulok meg...Fogalmam sincs, hogy merre járok, ez a városrész egyáltalán nem hasonlít Forksa...olyan más...sokkal barátságosabb és megnyugatatóbb. A nap már nem süt olyan erővel, mint eddig, a szél felborzolja a szőrt a hátamon. Egy játszótérre vezetett az ösvény, ahol első pillantásra egy lányt pillantok meg az egyik hintán. Óvatosan közelebb lépkedek hozzá, látszólag a gondolataiba van merülve és nem szeretném megijeszteni, de szükségem van az útbaigazjtására ahhoz, hogy hazataláljak...
- Khmm...elnézést! pillantok a fiatal lányra... Eltévedtem...megtudnád mondani hogyan jutok vissza Forksba? És...egyáltalán hol a fenében vagyok? remélem, hogy nem néz teljesen hülyének, majd folytatom...
- Én csak sétálni indultam, átvágtam azon az erdőn....és a tengerpartra jutottam ki... mutatok az erdő felé.
- Van másik út visszafele?