Saját magamat is nehéz megértenem, s ha valaki, hát én biztosan tudom milyen összetett minden lény személyisége. Önmagamat mégsem tartom túl bonyolultnak, akár egy szóval is képes lennék leírni magam. Szörnyeteg. Ez vagyok én. Egy (többé-kevésbé)élő, lélegző szörnyeteg, aki elveszi, ami kell neki, megkapja, amit akar és közben bárkin képes átgázolni. Sosem volt ez másképp, szerelmes bolondként sem javultam meg, Loraine hatására sem, képtelen voltam már akkor is változtatni a szokásaimon, ő pedig inkább idomult hozzám. A vadászat és a hajózás az én életformám, a legtöbbet ezen a világon a hajóm jelenti nekem. Még a legénységem tagjai sem érdekelnek, a társam halálával minden kiveszett belőlem, még az a csöppnyi jóság is kialudt bennem, ami egykor ott pislákolt. Gyakorlatilag egy lélektelen szörny vagyok, aki füstös whiskybe és a mámorítóan édes vérbe fojtja bánatát és bosszúszomját. Az egyetlen érzelem a gyász és a bosszúvágy, ami évek óta kísért, nem hagy nyugodni, de én kész vagyok véget vetni az egésznek. Mindez az elszántság mellett büszke, határozott, bosszúszomjas és kőszívű jellem vagyok, ezen tulajdonságaim pedig túl erősek ahhoz, hogy annyian hagyjam a dolgot. Hogy milyen vagyok még? Kegyetlen, vérszomjas, szórakozott, iszákos, aki ennek ellenére a tengerek és a hajója rabja, mert ha valamiben, a vízben és a fából készült csodajárgányokban meglátom mindazt a szépet, amit másban nem.
Kinézetre egész átlagos vagyok a vámpírok között. Magas, sötét hajú, izzó vörös, bosszúszomjas szemekkel. A ruházatom igazi kalózos, a bőrt és a sötét színeket részesítem előnyben. Egy különös ismertetőjelem azért van, a kampó, amit azután készítettem magamnak hogy az átkozott farkasok megszabadítottak a kezemtől. De így legalább... igazi kalóz vált belőlem.

A hajó ringott a talpam alatt, ahogy a szőke lányt a karjaimban tartottam. Ahogy ment le a nap, szépen lassan, úgy ernyedt el és hűlt ki az addig még meleg és életteli test a kezem alatt. Óvatosan a földre helyeztem a színtelen testet és egy mozdulattal letöröltem a vért a számról. A lány kócosan, mozdulatlanul hevert a fedélzeten, a lehorgonyzott hajó viszont mocorgott alattunk, ahogy a víz táncoltatta. A vért épphogy letisztítottam a kezemről, máris ürességet kezdtem érezni. Az ölés öröme gyorsan tovaszállt, a mámor is elillant és szó szerint semmi nem maradt utána, csak tompa fájdalom. A rumos üveget szorongatva ültem le a lépcsőre és felkészültem rá, hogy csak rövid ideig érezhetem a hatását. De szükségem volt rá, még akkor is, ha az íze már nem volt a régi és a kellemes, bizsergető, maró érzésből is csak keveset éreztem. Ámbátor a mozdulat, ahogy a számhoz emeltem az üveget és a folyadék fel-felcsapódott az üveg oldalán, halandó éveimre, a hajózás örömére emlékeztetett. A megszokások rabja voltam, le se tagadhattam volna.

Fél órával később a gyomrom kissé háborgott, a lány vére a rummal keveredve járt táncot benne, akárcsak a lágyan hullámzó tenger alattam. Talán nem volt valami jó ötlet az italhoz nyúlni, de nem az éhséget, sokkal inkább a nyomorúságot próbáltam a lány vérével leküzdeni. Felnyomtam magam a földről, nem törődve a körülöttem tébláboló legénységgel és a kormányhoz lépve átvettem a hajó irányítását. A fedélzeten lévő emberek vámpírok voltak, mint én, aki pedig még nem volt, hát abban reménykedett hogy azzá válik. Az már egy másik történet volt, hogy soha senkit nem változtattam át többé. A Seattle kikötő volt a célom, ahová évek óta nem tettem be a lábam, s ahová a bosszúm vezetett vissza. A terv már készen volt, de rengeteg időt kellett még azzal töltenem, hogy meg is valósítsam és én kész voltam még akár hosszú éveket is feláldozni azért, hogy megbosszuljam Loraine halálát. Kész lettem volna a világ másik végére is elmenni érte, tényleg bármit megtenni azért, hogy visszatérjen hozzám, de csak a bosszúval elégedhettem meg. És hajlandó voltam bármeddig elmenni hogy azt megvalósítsam.

A fák között megbújva néztem végig, ahogy a feldúlt lány emberi formából hatalmas ordassá alakul át. A látvány lehetett volna akár lenyűgöző is, de csak undort éreztem, ahogy tőlem pár száz méterre egy vicsorgó fenevad tárult a szemeim elé. Szívem szerint azon nyomban nekirontottam volna és végeztem volna vele, könnyedén meg is tehettem volna, hiszen a dühtől nem látott tisztán, még csak észre sem vett engem. Bár talán ahhoz volt köze, hogy a határ széléig kimerészkedett, ahol az én illatommal más vámpírok aromája keveredett. Mégsem moccantam, amihez tényleg minden erőmre szükségem volt, de mire végzek ezzel a lánnyal, ő fogja azt kívánni bár megöltem volna. Egy kegyetlen, széles vigyor ült ki arcomra majd magam mögött hagytam a bestiát, aki olyasfajta undort keltett bennem, amit sosem hittem hogy érezhet bárki is.

Eleinte nehéz volt megértenem a férfit. Nem értettem a falkabeli kapcsolatokat, vagy hogy egyáltalán miféle hierarchia szerint működik, de idővel kezdtem belerázódni. Megértettem, hogy ő az alfa és hogy a másik fickó véleménye ennek ellenére miért számít olyan sokat neki és a falkának. A legnehezebb mégis a lánnyal való kapcsolatát volt tisztáznom magamban. Aztán hirtelen minden összeállt, mint valami bonyolult, varázslattal átitatott, morbid kirakós. Talán más úgy vélte volna eleget szenvedett, de nem... fele annyit sem, mint amennyit én. Loraine vére tapadt az ő és testvérei kezéhez, így nem tehettem mást. Meg kellett értetnem vele, hogy amiért eddig siránkozott az semmi ahhoz képest, amin keresztül fog menni, ahogy én is. Először a falkavezér, Sam életét akartam elvenni a lány szeme láttára, de aztán jobb ötletem támadt. Tudtam hogy én is meg fogom szenvedni, de hogy szükséges ahhoz, hogy megkeserüljenek mindent, amit elkövettek ellenem ezek a korcsok. Hosszú hónapokon keresztül figyeltem az alfát, emlékeimbe véstem a mozdulatait, a hangszínét, még a kemény pillantását is. Egészen addig, míg tökéletesen le nem tudtam másolni. Amikor először a tükörbe pillantottam az ő arcával, csak ledermedve néztem tükörképemre és egy pillanat erejéig majdnem meggondoltam magam. Végeznem kell az összessel! Majd' beleőrültem hogy ahhoz nincs elég erőm, de tudtam hogy meg fogják bánni a tettüket és hogy közben a poklok poklát fogják átélni. Különösen Leah Clearwater.