Épp most tévedtél az ország egyik legnagyobb, ha nem az egyetlen Twilight témájú fórumára, ami egyaránt dolgozza fel a könyvek és a filmek eseményeit. Ugyanakkor mi egy kicsit más irányba vittük el a történetet, így érdemes elsőként a világleírást elolvasni, rögtön a szabályzat után! Oldalunk már négy éve üzemel, bár nemrégiben be kellett iktatnunk egy költözést, s ezáltal nagyon sok minden változott; két új faj került bevezetésre, valamint számtalan új, egyéni canon karakter. Ha megtetszettünk, bátran regisztrálj fel, a staff áll a rendelkezésedre, s egészen biztos, hogy befogadó közösségre lelsz nálunk! (;
A fórumon található leírások, kódok mind a Twilight after dark tulajdonában állnak. Nem keveset dolgoztunk a kinézetünkön, tisztelj meg bennünket azzal, hogy feltüntetsz minket, ha megihlet a design egy része. Néhány kód alapja Lénától származik, míg a design többi része és a fejléc Alice munkájának gyümölcse. További segítséget nyújtott nekünk Sigmund, tanácsaival és kódjaival, Winnie, aki nélkül az utolsó bejegyzéseink modul nem lenne formázva és Jasper, aki a fórum trailerét készítette. Hálásak vagyunk nektek, köszönjük!
Ki van itt?
Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég
*Nem vagyok fiatal. Ez tény, pusztán a számok alapján mindenki beláthatja, aki nem hülye. Az emberi testet és elmét alapvetően nem tervezik, mondjuk, egy évszázadnál hosszabb időre (bár, amelyik korból én jövök, ott az ötven is matuzsálemnek számított, sőt, a harmincas éveiben már meglettnek számított a férfiember), úgyhogy minden, ami ezt meghaladja, bőven túlmutat a tervezett kalibráción. Ugyanakkor viszont már nem vagyok ember, a vámpírok esetében aligha beszélhetünk időlimitről (ha egymás gyilkolását nem számítjuk bele a képletbe), és bár a nagyvilágban még e viszonyrendszerben is az idősebb generációt képviselném, de itt a Volturi-kastélyban maximum az erős középmezőnyhöz csatlakozhatok be. Végtére nem egy és nem két halhatatlan van itt, aki bőven évezrede koptatja kies kis bolygónkat. Azért még az én hátteremmel is kissé szédítő belegondolni, hogy a Triumvirátus tagjai például élőben hallgathatták a hegyi beszédet, ha épp arra jártak. Elkalandoztam. A lényeg, hogy nem igazán engedhetem meg magamnak, hogy csak úgy lógázzam a lábam és ne tartsam edzésben magam. Bár a képességem remek helyzeti előnyt biztosít számos fajtársammal szemben, nem én vagyok az egyetlen, aki különleges adottsággal rendelkezik, és bizonyosan nem tartozom a legtapasztaltabbak közé, úgyhogy bármennyire vonzó is a kikapcsolódás és a pihenés - akár a műhelyemben, akár a könyvtárban, akár a falakon kívül -, amint akad egy kis szabadidőm, máris az edzőterem felé veszem az irányt. Átöltözéssel nem fárasztom magam, úgyis mindig könnyed mozgást biztosító öltözékben vagyok (ezúttal a sötét csizma és nadrág kiegészítőjeként kedvenc árnyalatomban, azaz méregzöld tunikában feszítek, na meg az elmaradhatatlan fekete Volturi-köpeny a vállamon), izzadni ugyebár nem tudok, s ráadásul a legtöbb tekintet elől úgyis az árnyak közé rejtőzöm általában. Nem tervezek előre, legalábbis nem túlságosan komplikáltan: aki ott lesz, azzal bizonyára tudok gyakorolni. Elég kevés olyan tagunk van, akivel nem lennék hajlandó egy légtérben tartózkodni, és elenyésző az esélye, hogy pont olyasvalaki használja a nagy kiképzőtermet. Nem vagyok túl színpadias típus, de most nem lassítom le magam, így drámaian vágódik ki az ajtó, nekicsattanva a falnak, ahogy belököm, és besétálok a helyiségbe. Azonnal megakad a szemem az ott lévőn - már csak termete és törékenységet hamisan sugalló alkata miatt is felismerném, ha nem látnám arcát, akkor is. A démoniker Jane. Nincs egymással bajunk, súrlódások nélkül dolgoztunk már együtt, ha úgy hozta az alkalom, leginkább azért, mert ha Aro azt mondja nekem, hogy ő a főnök, akkor zokszó nélkül teljesítem a parancsait. Egyrészt mert a végletekig hűséges vagyok mesteremhez, másrészt, mert a hülyeség távol áll tőlem, és pontosan tudom, hogy a kis hölgy nem tűri, ha valaki nem kezeli kellő tisztelettel. Most egyenesen hozzá sétálok. - Csillagfényes szép estét, Miss Jane - köszöntöm udvariasan, a kellő távolságban megállva. - Remélem, kegyedet is a gyakorlás vágya űzte ide, s nem csupán az idő tétlen múlatásáért van itt. Csatlakozhatok? - érdeklődöm meg, úgysem sokszor mértük még össze az erőnket... Aro nem szívesen engedi összecsapni féltett kincseit, mint amilyenek mi vagyunk, főleg nem ellenőrizetlen körülmények között.*
Egyre idegesebben sétálok fel-alá. Nem hiszem el, hogy ezt kell tennem... Már vagy fél órája várok itt, mint egy komplett idióta, de az újonc még mindig sehol. Máris megbántam, hogy elvállaltam ezt az egészet. Azt hittem ez jó móka lehet, de azzal nem számoltam, hogy esetleg a zöldfülű még annyira sem veszi komolyan a Volturit, hogy ne jelenjen meg egy számára rettentően fontos gyakorlaton. Mivel Aro-nak lett egy újabb kis védence, úgy döntött, hogy rám fogja bízni. A srácnak nagyon különleges képessége van, de még nem igazán tudja használni... itt jövök én a képbe. Aro szerint én tudom rá a megfelelő nyomást gyakorolni, hogy aztán bele tudjon jönni Phil is. Azt hiszem ez a srác neve, bár nem vagyok benne teljesen biztos. A fiúnak a képessége az lenne, hogy bárki képességét át tudja venni, aki megpróbálja alkalmazni rajta. Csak még rá kell jönnie, hogy hogyan is működik ez az egész, mivel eddig csak véletlenszerűen jelent meg. Aro szerint, az én képességem nagy segítség lehet Phil-nek, elvégre a fájdalom illúziója jó kis ösztökélés lehet neki arra, hogy megszüntesse a szenvedést. Természetesen a triumvírástus nagyon szeretné, ha a srác mindent elkövetne annak érdekében, hogy elsajátítsa a képességét, de azt hiszem a mai nap után, legfeljebb lefejezés vár rá. Legalábbis én tuti lefejezném, elvégre ez nem az a hely ahol azt csinál a vámpír amit csak akar, legfőképpen nem addig amíg újoncnak számít közöttünk. A főnökről el tudom képzelni, hogy csak megbünteti, majd ad neki egy utolsó esélyt, hiszen Phil képessége ugyancsak nagyon különleges és nagy haszna válna belőle a Volturinak. Mindenesetre mielőtt még visszaindulhattam volna a szobám falai mögé, egy hangos csapódással kinyílik az ajtó, én pedig vámpírsebességgel fordulok oda, hogy az illetőt jól a falhoz csapjam. Szerencsére még ez a mozdulat előtt rájöttem, hogy nem Phil az és még csak nem is egy vámpírvadász, szóval időben megálltam. Bár az első pillanatban még tényleg azt hittem, hogy a zöldfülő jön egy "kis" késéssel. Abban az esetben biztosan a falra kentem volna a szerencsétlent. - Üdv, Santiago! - Üdvözlöm őt egy halvány kis biccentéssel együtt, de a kellő tartással karöltve. -A gyakorlás bizony. Bár nagyon úgy tűnik, hogy a gyakorlótársam elfelejtett eljönni... - Hangomból kiszűrheti, hogy nem vagyok túl boldog emiatt és valószínűleg sejtheti, hogy az illető még kapni fog a feledékenységéért. Először majdnem elutasítom a kérését, elvégre nem magam miatt jöttem ide, de aztán mégis végiggondolom és arra jutok, hogy nem árt egy kis feszültséglevezetés. - Csatlakozhat, de természetesen csak akkor, ha nem fél attól, hogy sírva fog távozni. - Emelem meg kihívóan a szemöldököm, majd villantok egy gonoszkás, amolyan Jane-es félmosolyt. -Na és mit szeretne gyakorolni? Mi az ami nem megy? - Szemezek vele, miközben lassan közelebb lépek hozzá, akárcsak mikor az oroszlán szemeli ki a prédáját.
*Fogalmam sincs, milyen közel járok ahhoz, hogy kínok között vergődjek a padlón, de ha tudnám, akkor sem tehetnék semmit, szóval nem veszítettem sokat. Távolságtartó udvariassággal kezelem a démonikreket, mindkettejüktől egyként tartok, és egyként nem érdekelnek. Úgy értem, sosem pályáztam a helyükre, nem óhajtottam a kedvencek kedvence lenni mesteremnél, bőven megelégedettségemre szolgált, hogy hasznos vagyok számára, méghozzá nagyon. Én ezzel szolgálok, nem a modorommal. - Nos, szánom azt a botort, ki ily sértést merészelt megkockáztatni. Biztosra veszem, nem marad megtorlatlanul - biccentek ismét. Ha nem is vagyunk puszipajtások a nővel, Jane temperamentuma mindenki számára híres a kastély falain belül, főleg, mivel státuszából kifolyólag többé-kevésbé korlátlanul tombolhat, ha olyan kedve van. Amíg nem öl meg senkit, és nem lázad a mesterek ellen (s miért tenne ilyen botorságot, hiszen azzal saját kivételezett helyzetét is erősen kockáztatná), addig sok mindent elnéznek neki - valahogy úgy, ahogy az én mizantrópiámra is szemet hunynak, cserébe a munkámért. - A félelem érzése távol áll tőlem, legfeljebb az aggaszt, hogy kegyed kellően felkészült-e arra, ha netán nem az Ön számára kedvező lesz a gyakorlásunk végkimenetele? - firtatom, ezt már szinte kedélyesen, halovány, alig látható mosollyal és semmitmondó hangsúllyal. Közben ujjaim a köpeny csatjával babrálnak, s hamarosan egy félfordulattal megszabadulok a ruhadarabtól: van, hogy abban gyakorlunk, hiszen éles bevetés esetén sem dobáljuk le magunkról szimbólumainkat, de most nem érzem szükségét. A kis boszorkány ellen minden csepp ügyességemet össze kell majd szednem, az kétségtelen. - Talán szerénytelenség lenne azt állítanom, hogy nincs gyengeségem, de pillanatnyilag kénytelen vagyok ezzel élni. Az emlegetett gyakorlópartnerrel milyen jellegű edzést terveztek? Hátha helyettesíthetem az illetőt... - vetem fel ártatlanul, de közben óvatos kisterpesszel stabilabbá teszem és lejjebb engedem a súlypontom, vörös ragadozótekintetem pedig már kihagyás nélküli éberséggel szemléli a másikat. Bár még beszélünk, de simán kinézem belőle, hogy menet közben nekem rontson valamilyen módon... ami remélhetőleg nem a képessége. Ez utóbbiban csak azért merészelek bizakodni, mert most elvileg a gyakorlás a lényeg, márpedig számára nem szükséges a fájdalomokozás ilyen módját gyakorolni, az pedig semmiféle kihívást nem jelent, ha az ellenfél gyakorlatilag harcképtelen. Azon kevesek közé tartozom, akik valamilyen korlátozott és csökevényes módon képesek kivédeni a képességét - egyszeráen azért, mert rá kell néznie az áldozatra, én pedig képes vagyok blokkolni a látást -, de ahhoz nekem kellene előbb mozdulnom, ami közel sem biztos...*
Note: Ez most nagyon rövidre sikerült, bocsi, de lesz ez még jobb is...
Nem téved. Valóban nem fogom szó nélkül hagyni azt az idiótát, hogy faképnél hagyott itt. Eddig azt hittem, hogy mindenki nagyon jól tudja mit várok el másoktól, és mit adok, ha azok a "mások" nem teszik amit elvárok. Az csak a minimum lenne, hogy az illető megjelenik a találkozón, főleg miután erre az egészre miatta került volna sor. Nekem semmi hasznom nem lett volna belőle... Tehát örülnie kellett volna, hogy egyáltalán elvállaltam. Mindezek után tőlem aztán már ne várjon semmi jót. Szóval igaza van Santiago-nak, nem fogom megtorlatlanul hagyni azt amit velem tett a srác. - Ön mit tenne a helyemben? - Billentem oldalra a fejem, bár a kérdést nem éppen azért teszem fel, mert szükségem van a segítségére, vagy mert nincs saját ötletem arra, hogy mitévő legyek a kis barátommal. Sokkal inkább azért kérdeztem rá, mert kíváncsi vagyok, hogy ő hogyan tűri el az ilyesféle viselkedéseket. Talán egy kicsit tudni szeretnék róla, mielőtt belekezdenénk bármiféle edzésbe. Na nem mintha az a vesztes típus lennék, nem olyan egyszerű engem legyőzni, bár soha nem lehet tudni. Például ott van Bella... Ő bármikor legyőzhetne engem, talán éppen ezért is gyűlölöm annyira. Szóval nem árt, ha tudok néhány dolgot róla. Szerencsére elég gyanakvó vámpír vagyok ahhoz, hogy bármire felkészült legyek. Tartok tőle, hogy Santiago többet tud rólam, mint én róla. Túlságosan is gyanús a magabiztossága - Nem az én számomra lesz kedvező? Valójában nem készültem fel ilyesmire, de ha ez fog történni, akkor hát... Mindig kell, hogy legyen egy első alkalom. - Persze abban azért reménykedem, hogy nem így lesz, valószínűleg akkor még a mostaninál is jobban ideges leszek, aztán isten mentse azt akire lecsap majd a haragom. De még az is lehetséges, hogy a végén csak kiengedem a gőzt és csak megnyugszom. Még a végén ennek a férfinak sikerül megmentenie Phil életét is. Bár ehhez azért elég sok kell, de ki tudja. - A képessége használatának elsajátításában kellett volna segítenem... Bár gondolom önnek már nincs szüksége ilyesféle segítségre. Vagy mégis? - Vonom fel a szemöldököm kissé játékosan. Fogalmam sincs mennyi idős, vagy pontosan mióta van itt. De egyáltalán nem úgy néz ki, mintha zöldfülű lenne. Az a kiváltság pedig, hogy beléphet a Volturi klánba, nem mindenkit illet meg. Szóval valószínűleg nem lehet a legalja.
„There’s much more deep inside, but a fallen angel without wings cannot fly” "
Hívattak, hát mentem, ahogy mindig is szoktam, csak most is könnyezve. Nemrég tértem vissza Alaszkai utamról, szabadságomat töltöttem ott, és igen érdekes kérdések vetültek szemem elé. Igen, igaza volt a Denali-hölgynek, ha választ szeretnék, bátornak kell lennem és meg kell kérdeznem, ha tudni akarom az igazat. Én szívből szerettem a klánomat, bár én ott körülbelül olyan lehettem, mint egy eltévedt kis fülemüle a sok sas, meg efféle szép madár között. Túlontúl emberi jellemű voltam, talán ezt hoztam át emberi életemből. Felmerült bennem is a gondolat, hogy beszélnem kéne Aro fenséggel, segítsen talpra állni, mert nem akartam én senkinek az égvilágon csalódást okozni, és hasznos tagja akartam lenni a klánomnak, hogy előre vihessem őket. - Hívatott, fenség – hajtottam fejet, amint odaértem tartózkodási helyére. A kiképzőterem, mint helyszín igencsak meglepett, tekintve, hogy általában nem itt szoktam tárgyalni vele, hacsak nem az adottságomról volt szó. – Hogy teltek napjai távollétemben? Mindannyian jól vannak? Idestova kétszáz éve szerepelt nevem mögött a Volturi, ehhez mérten reményeim szerint sikerült bizalmat kiépítenem a triumvirátussal, s az nem kis löketnek számított a latban, hogy maga Alec változtatott át, ő teremtett, márpedig ő egyenesen a fenség jobb keze. Ehhez mérten nekem is sokkal inkább meg kellett felelnem az elvárásoknak, mint egy nem akármilyen személy, s igen, ebben igazat adtam Kate-nek: nem vagyok akárki, ha maga Aro jobb keze tett csatlakozásomról, mestere parancsára. Erre joggal lehetek büszke, s emelt fővel járhattam mind klánon belül, mind kívül. Emellett azonban frusztrált az érzés, hogy családra vágytam. Olyanra, amilyet emberi nemzőmnek kellett volna nyújtania, s helyette magát a tüzes poklot kínálta. Vajon a fenség tud ezen segíteni? Talál olyan megoldást, ami a klánnak is tökély, s nekem is megfelelő? A sikertelen kísérletem után, amit véka alá rejtettem inkább, bőven elég volt egyedül megbirkóznom a ténnyel, hogy még nem állok készen vámpír teremtésére, nagyon rossz, hogy egyedül nem fejleszthetem magam, és itt még nem találtam olyan személyt, aki bátran vállalná, hogy hozzám érjen. Volt egy felvetésem, miszerint a képességem valahogy úgy működhet, ha az illetőnek valami rossz történt a múltjában, amit könnyekkel vezetne le emberként, azt én segíthetek elvezetni neki, csak féltem, hogy mégis mi lesz a vége. De egy próbát megér.
Kezdőlap
