A kinézetem nem ragoznám túl ami azt illeti. Az vagyok amit látsz, kidolgozott testalkat, masszív izomzat, szőkésbarna haj és ragyogó vörös szemek. Még akár a kedves állatbarát pasi is lehetnék a szomszédból, ha csak a kinézetem alapján akarsz megítélni. Magasnak számítok, és nem véletlenül vagyok kiképzőtiszt hogy úgy mondjam. Katona, igen, ez jellemzi  a megjelenésem, és félhosszú hajam mindig felkötöm ha munka van. Egyszerű és praktikus dolgokat részesítek előnyben és csakis acéllal bélelt bakancsot, hiszen hogy rúgjak fel bárkit is tornacipőben? Na látod. Természetesen ha nagyon muszáj akkor hordom a volturira jellemző köpenyt is, de abban nem lehet tanítani és harcolni, szóval többnyire csak cipelem magammal, de ha nagyon hatásvadász vagyok akkor felveszem. Az egyetlen ékszer amit viselek egy bőrszíjra fűzött farkasfog. Nem vagyok az a típusú férfi aki mindent magára aggat csak mert megteheti. Az egyszerűséget pártolom.

Ismerős a mondás ugye, hogy nem minden az aminek látszik? Nos minek látszom? Egy mosolygós apukának? Egy hegymászó kalandornak, egy katonának? Igazából egyik sem vagyok és mindegyik. Alapvetően ne tévesszen meg a kinézetem, a saját magam érdekeit tartom szem előtt - természetesen a mesterek után - , és én vagyok a legjobb barátom, annak ellenére hogy sokakkal foglalkozom, és sokakra villogtatom a mosolyom. Nagyrészt nem érdekelnek mások ügyletei és ha mégis, akkor sem teszem szóvá, nem folyok bele, kivárok. Harcos vagyok, és a testi erő mellé erős logika, stratégiai gondolkodás is társult, mindig azt igyekszem meglátni hogy az adott helyzetben nekem, mi a legjobb. Nem állítom hogy nincsenek érzéseim, mert vannak és humorom is van de legtöbbször nem vesztegetek időt arra hogy erőlködjek. Vannak akikkel nyilván tudok beszélgetni de hogy kötetlenül és barátian? Itt nincsenek barátok, itt szövetségek vannak, intrikák. Elvárom a tiszteletet de meg is tudom adni másoknak, főleg a mestereknek hiszen az ő szavuk az első. Van azonban egy érdekes... nevezzük szokásnak, szokásom. Nem fogok kezet olyanokkal, akiket nem tisztelek egy icipicit sem. Lehet hogy ez arrogancia de azért üssenek már meg egy alapvető szintet. Amíg valaki nem mond, vagy tesz valamit amit elismerek, addig nem vagyok hajlandó érintkezni.

Az életem története, mi? Az bizony egy hosszú história lenne, és neked esélyed sincs hogy elmeséljem. Mint a 900 évem? Meg vagy húzatva? Egész hetekig mesélhetnék, de nem fogok. Nem vagyok az a sokat beszélős fajta de azért megpróbálom összefoglalni a dolgokat. Csak így, minden körítés, és mese nélkül. Mennyivel lenne jobb ha úgy kezdeném mint a szánalmas emberek hogy "Egyszer volt hol nem volt, az olasz hegyeken túl, ahol a Volturi klán trónol..."?