Mióta Austinnal együtt élünk, újabb mániám, hogy éjjel nézzem, ahogy nyugodtan alszik. Leírhatatlan boldogsággal tölt el látni, hogy mellettem van, a gondolat pedig, hogy végre nem vagyok egyedül egyszerűen felvillanyoz. És mivel ez a szokásom nem túl hétköznapi, de annál inkább ijesztő – ha számít a véleményem – ezért, amint látom, hogy kezd ébredezni, gyorsan behunyom a szemem és úgy teszek, mintha én is aludnék. Persze, teljesen tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy a farkasom számára egyértelmű, nem szundizok, hisz ő is tudja, a vámpíroknak nincs szükségük ilyesmikre, ennek ellenére kihagyhatatlan lehetőségként tekintek rá.
A másik – és sokkal nyomós – ok, amiért tettetem a szendergést az, hogy világéletemben úgy képzeltem el a reggeleket a szeretett ember mellett, hogy az illető a csókjával fog kizavarni az álmok földjéről. És noha ki vagyok tiltva a képzeletbeli világból, mégis mágikus érzés Austin puha hússzirmainak tapintására „ébredni”.
Ma reggel azonban a megszokottabbnál feszesebben húzódtak az idegszálaim, egy csepp kedvem nem volt a mindennapi játékhoz, így alvást sem színleltem. Inkább csak szorosan a mellettem fekvő, melegséget árasztó alakváltóhoz húzódtam, befészkeltem magam a hozzám közelebbi kezének oltalma alatt és kócos fejemet a vállára fektettem, míg a szabad kezemet a mellkasára helyeztem.
- Félek. – suttogtam szellőpusmogásnál nem hangosabb hangszínezeten, amikor úgy éreztem, kezd magához térni. Szinte rettegtem attól, ami ránk várt a felkelő nap folyamán. Megfordult már a fejemben, hogy Austin falkája kitagadja, esetleg kárt tesz benne, és a nevetséges az, hogy az összes ötlet közül a legkisebb gondnak tűnt, ha szimplán csak nem fogadják el a választását és száműzik.

Hatalmas kupi vesz körül, ami mindenféle mosogatlan edényből, illetve alapanyagokból áll. A konyhapulton a liszten kívül fűszerek találhatóak, méghozzá elég színes skálán, tojáshéj és fehérje. Mióta Austin elment, igyekszem elfoglalni magam, és hát édesanyámtól tudom, hogy a főzés igencsak jó feszültség levezetésnek. Már próbálkoztam a futással, a takarítással és a főzőcskézés is mindössze egy katartikus pótcselekvés, amire jelenleg azért van szükségem, hogy ne kergessen az őrületbe a gondolat, vajon mi történhet La Pushban.
Huszonegy évesen az ember nem nevezheti magát séfnek, de még csak jó szakácsnak sem, és bár elég rég értem el a felnőtt kort, sajnos nem mondhatom, hogy azóta sikerült csiszolnom az ételkészítési készségem. Megjegyzem, most recept alapján igyekszek valami finomat varázsolni, de még így sem érzem túl sikeresnek magam. Az olajt sikeresen túlhevítettem, így most össze-vissza fröcsköl. Hátraugrok, hogy még véletlenül se találjon el, de legnagyobb sajnálatomra elég figyelmetlenül mozgok, így a fakanalat tartó kezemmel leverem a mögöttem lévő tányért, amin a csíkokra szeletelt, frissen fűszerezett csirkemell húsi halmozódik. Az edényt épp sikerül elkapnom vámpír gyorsaságomnak köszönhetően, azonban a tartalma háromnegyedét ügyesen a csempékre ejtem. Visszateszem a pultra a kárt szenvedett, maradék húsikat, és pánikszerűen lekapcsolom az olaj alatt a gázt. Felpattanok az egyik bárszékre, a sima felületre könyökölök és ügyet sem vetve, hogy lisztes a tenyerem, megtámasztom vele a fejem a homlokomnál. Valljuk be, ha mérgez az idegesség, képtelen vagyok bármire is figyelni.
Körbenézek és nagyot fújok. Ismét csak bajt tettem, noha semmi rossz célom nem volt. Remélem, Austin nemsokára hazaér, különben a végén még felgyújtok valamit idegességemben a jó szándékommal.

adatok:

A mérhetetlen káosz közepette végre sikerül némileg magamhoz térnem és lenyugodnom. Az a gondolat vezérel, hogy egyrészt nem szabadna hagynom semmilyen negatív ideáknak, hogy befolyásoljanak, másrészt Austin a falka tagja, úgy bánnak vele, mint a családtaggal. És még a legelvetemültebb rokonságokban sem végzik ki azt, aki szégyent hoz a „család nevére”. Semmi rossz nem történhet velünk, elvégre itt vagyunk egymásnak, bármit is kell elszenvednünk, közösen tesszük, és így a büntetés mérföldekkel kellemesebb, mintha egyedül kéne végig csinálnunk.
A labilis nyugalom helyét hirtelen gyorsasággal az izgatottság veszi át, amikor vámpírhallásom ismerős motorberregést kap el. Leáll a búgás, én pedig leteszem a fejemet támasztó karomat a pultra és a konyha bejárata felé szegezem tekintetemet arra várva, hogy a farkasom belépjen rajta. Igyekszem jópofát vágni, noha tudom, minden hamis maszkom hiábavaló, hisz annak ellenére, hogy Austinnal nem ismerjük egymást évek óta, a kevés idő alatt is sikerült teljesen kiismernie. Hogyne járt volna sikerrel, amikor én vagyok a bevésődése? Onnantól kezdve, hogy kapcsolatunk különleges, semmi esélyem véka alá rejteni az érzéseimet, és neki sem.
Amint belép a házba, jellegzetes illata beárasztja a helyiséget. Érezni lehet rajta, hogy járt a falkájánál, hisz ezúttal az esszencia, amit a teste áraszt, más farkasokéval keveredik.
Ahogy közelebb lép hozzám, felé fordulok és továbbra is az eddigi tervemhez igyekszem pontosan igazodni, azaz gondteher-mentes arckifejezést magamra ölteni. Ajkai érintése jóleső hatása biztonságérzetet áraszt bennem, így végre egy csepp őszinteség is költözik örömöt sugározni igyekvő arcmimikámba, azonban Austin következő kérdéséből ítélve nem elég, hisz csupán négy szóval rögtön le is rántja a turpisságomról az amúgy is halvány leplet.  Reakcióm csupán egy nemleges válasznak is elegendő fejrázás, amivel azt szeretném a tudtára adni, hogy semmi. De tekintete elárulja, hogy tudja, nem így van, és noha tesz egy kusza kísérletet más téma beiktatására, a további szavai is azt bizonyítják, nyilvánvaló számára, jelenleg a rendrakás a legkisebb gondom. Azon vagyok, hogy megőrizzem a hidegvérem, de látva, hogy arcát csúnya duzzanatok ékesítik, ismét könnyű prédává válok a nyugtalanság számára.
Ellenkezést nem tűrő mozdulattal közelebb húz magához, markáns tenyere fel-alá kezd járni a hátamon, beleborzongok gyengéd tapintásába, úgy érzem, mintha ezer kis hangya mászna végig az egész testemen. Halvány mosolyom felszívódik, ahogy huzamosabb ideig figyelem arcsérüléseit.
- Mi történt? – kérdem halkan, jéghideg tenyeremet az arca felé irányítom, hogy a lehetőleg legfinomabban végigsimítsak a puffadt területen. Tudom, hogy a mozdulat nélkül is tudja, mire célzok, de nem is azért teszem, hogy biztosra menjek, érthető a kérdésem, ez amolyan ösztönös gesztus.  
Értem soha egy hímnemű sem szenvedett el semmit, és most itt van ő, aki a mítoszok és alapelvek szerint halálos ellenfelem kell, hogy legyen, de a sors fintora miatt immár bármit elvisel, bármilyen próbát kiáll, ha rólam van szó. Ez némileg bűntudatot ébreszt bennem, legalább is az a része, hogy képes lenne kockára tenni az életét értem. Hisz jelenleg nekem az számít a legjobban, hogy ép legyen, a szó minden értelmében.
- Nagyon fájt? – teszek fel egy szinte költői kérdést, hisz ha másképp lett volna, most nem sajogna még az arca. Feltérdelek a magas széken, két tenyerem közé fogom az alakváltóm fejét, tekintetem hősi sérülései és gyönyörű íriszei között cikázik. Finoman duzzadt arcához érintem hússzirmaimat, lágyan megsimogatom velük az említett területet, majd óvatosan belecsókolok arra várva, hogy a falkalátogatás nyomai a múlté váljanak.

adatok: