A világ a feje tetejére állt a lány miatt, s hiába tiltakoznék, tehetetlen vagyok, pont annyira, amennyire ő. Abszurdum! Mintha hirtelen betekintést nyerhetnék a halandók életébe, mit éreznek ők nap, mint nap. Nem mintha nem vágynék rá, hogy épp olyan ártatlan, épp olyan tiszta és ragyogó lelkű legyek, mint az előttem álló ködbe burkolózott angyal, de hozzászoktam már a magam mély, feneketlen sötétségéhez, amely úgy borította be a lelkem, mint Laurát a köd. Ellenben ő mégis ragyog, hiába robbant be a kormos sötétségbe, ragyogva közelít felém, s lehetetlen kikerülni őt. Minden gondolatom akörül forog, hogyan szabadulhatnék a vaskos láncoktól, amik egyre inkább húznak felé, amik egyre szorosabban tekerednek rám, nem tudok szabadulni, nem tudok menekülni, nem tudom megóvni a lányt saját magamtól. Egy fájdalmas sóhaj szakad ki belőlem, talán még fel is nyögök tehetetlenségemben, amint meghallom a lány szavait. Nincs egyedül, de talán ez majd gondot okozhat neki a jövőben, hiszen ha tehetné se rázhatná le magáról a béklyókat, melyek a mágnes miatt fonódtak vékony, igen törékeny csuklóira. Semmi perc alatt darabokra zúzhatnám az én angyalom, pislantani sem lenne ideje, s azon kapná magát, hogy törött szárnyakkal hever a földön, csak mert rossz ember életébe pottyant. Mélyen a szemébe nézek, keresem a jeleket, amik a gyengébbik nemen nagyon is szembeütköző, ha hatalmába keríti őket a képességem. A homályt, amely a tekintetükben ül, a vágyakozást az arcukon, a tehetetlenséget, mikor ajkukba harapva próbálnak rájönni, mégis hogy lehet, hogy kötődnek hozzám, mikor nem ismernek egyáltalán. Laura tekintete igenis élénk, arca, mely nem burkolózik ködbe, csak úgy ragyog. Ámbár ha jobban megnézem, látom rajta az értetlenkedést, az egy-egy vágytól elhomályosult pillantást, s egyre inkább az fogalmazódik meg bennem, hogy bizony ehhez semmi köze a szabad akaratának. - Az a hihetetlen, hogyan képes egy halandó, ostoba lány így elcsavarni a fejem? - Bár a szavak nem kedvesek, a mivoltát takaró kifejezés sem, a lágy, cirógató hangom bókká teszi őket, mintha dicsérném, s nem szidnám az amúgy tehetetlen, törékeny, emberi lényt.- Vagy hogyan képes az említett lány bízni bennem? - teszek felé néhány lassú, megfontolt lépést, addig nem állok meg, míg nem kerülök hozzá egészen, egészen közel. Arcom fél centire az övétől, testem súrolja az övét. Egyetlen pillantás a szájára, s tudom, hogy vagy megnyalja ajkait, vagy nagyot fog nyelni, mert ezt teszik a halandó nők a közelünkben. Nem hiszem, hogy én vagyok olyan szívdöglesztő, hogy kiváltom mindezt belőlük, ez inkább lényemből fakad. A hívogató, csábító megjelenésünk, hangunk, illatunk teszi mindezt, hogy becserkésszük a prédát minden gond nélkül. Ajkaim közelebb kerülnek a lányéhoz, s mielőtt súrolnám azt, elhúzódok tőle, s mély lélegzettel szívom tele tüdőmet, amit aztán egy hatalmas sóhajtással fújom ki. - Bocsáss meg! A közeledben nehéz uralkodnom magamon! - súgom halkan, szavaimat szinte elnyelik a sikátor téglafalai. Elhátrálok tőle, még hátat is fordítok, hogy összeszedjem magam, hiszen illata bódító, mámorító! Nem veszíthetem el az irányítást mellette, a felszínes éjszakai viszonyokból elég jutott nekem ahhoz, hogy valami másra, bensőségesebbre vágyjak, amit nem kapok meg azonnal, amiért küzdeni kell. Nem venne igénybe sok időt meggyőzni a lányt, hogy adja be a derekát, még ha makacsnak is bizonyult, de eszem ágában sincs hasonlót tenni. Szavain megint csak meghökkenek, de ezúttal sokkal inkább érzem magam dühösnek, mint tehetetlennek. Ingatom a fejem, melyben zavaros gondolatok próbálnak mondatokká állni, nem sok sikerrel, de azért kipréselek magamból valamit, egy végtelenül keserű és tragikus nevetéssel összeolvadva. - Sebezhető is vagy! - szólalok meg ugyanolyan keserűen, arcom eltorzul, ahogy belegondolok, mennyire sebezhető valójában. Mennyire nem hozzám való. - Ezért is kell nagyon óvatosnak lenned! Te csak az érzéseimet tudod megbántani, csak a talán nem is létező lelkembe tudsz beletiporni. Én? Tudnék kárt tenni benned, ha akarnék, egy rongybaba lehetnél a karjaim közt, akinek szíve már nem ver. - ismét lágyan szólok hozzá, mintha szavaimban nem az igazság dominálna, mintha nem személyes rettegésem osztanám meg vele épp. Felé nyúlok lassan, óvatosan, mintha attól félnék összezúzom kezeim alatt, s két ujjammal végigsimítok arcán. Véres csatát vívnak bennem az érzelmek, hol az egyik, hol a másik kerekedik felül, de egyik sem győzedelmeskedik igazán, nem engedhetem. Pedig legszívesebben megragadnám a derekát és szorosan magamhoz húznám, hogy ne tudjon elhúzódni, mégsem teszem, túlságosan félek, hogy kárt teszek benne. Na nem fizikailag, annyira tudom türtőztetni magam, hogy itt és most ne bántsam, de hosszútávon már nem bízhatok magamban. Mégis milyen jövője lenne egy vámpírral? Akinek ráadásul egy furcsa mágnesszerű képessége van, amitől nem tud szabadulni. Képtelenség! Mégsem tudok búcsút inteni neki, részben az említett "adottság" miatt, részben mert tudom, hogy ha el is megyek innen erőnek erejével, az elmémből akkor sem tudom kiűzni a lányt. - Nem, tévedsz. Nem tudod, valójában milyen rossz... ember vagyok. - tör ki a szó összeszorított fogaim közül, mintha csak köpném és teljesen elképeszt a dolog, hogy ezt gondolja. Hasonlóak? Mi ketten? Ennél nagyobb ostobaságot még sosem hallottam, de nem fejtem ki neki bővebben, mert sajnos pontosan tudom, hogy mire gondol. De a helyzet az, hogy kezdek egyre mélyebbre süllyedni a sötétségben, s ilyenkor senki nem képes kihúzni onnan. Egészen addig, míg magamtól fel nem tápászkodom, míg ki nem kecmergek belőle, de most túl mélyen vagyok a szakadékban. - Akarattal soha nem bántanálak! Ez egy helyes gondolat. De meg kell értened, Laura, hogy nálunk másképp működik az elhatározás, mint nálatok, halandóknál. Nem elég eldöntenem, hogy nem ártok neked, mert ha elkap a vérszomj, gondolkodni sem tudok. Éppen ezért vagyok borzasztóan veszélyes és neked ezért kell vigyáznod! - próbálom elmagyarázni neki, miért nem lehet biztos abban, hogy nem bántom, hogy miért kell vigyáznia, de érzem, tudom, hogy nem fogja megérteni. Nem azért, mert képtelen rá, hanem mert nem akarja tudomásul venni, hogy kettőnk közt soha, semmilyen körülmények között nem lehet semmi. Semmi normális, vagy neki való, hozzá méltó meg aztán pláne nem! Mégis érzem, hogy igaza van a hasonlóságunkban, s emiatt nem hagyhatom magára. Fájdalmas sóhaj szakad ki belőlem megint, tehetetlenül ingatom a fejemet megint, néhány pillanatig nem szólok semmit. Próbálok lehiggadni, hogy ne támadjam, mert nem akarok vele veszekedni, hiszen én tehetek mindenről. - Nem akarok szörnyeteg lenni. - felelem a szomorúságtól mély és rekedt hangon, tekintetem az ő meleg barna szemeit kutatja. - De megintcsak tévedsz. Látod a vörös szemeket, igaz? Emberekből táplálkozom. Embereket ölök. Nem hagyok magam mögött hullákat, nem szó szerint, de azt hiszem választhatnék más utat. Kering egy pletyka a környéken, egy vámpírcsaládról, akik állatokból táplálkoznak. Nem tudom, hogy igaz vagy sem, de ez elgondolkodtatott. Más mód is van, mégis így élek. - vállat vonok, már nincs erőm bizonygatni, hogy ez mégis mit jelent. Helyette az arcát nézem, lehunyt szemeit, s hallgatom a heves szívdobogást, amitől nem csak, hogy összefut a nyál a számban, de ég a torkom, mintha izzó parazsat nyeltem volna. Nagy elkeseredésemben hátrálok pár lépést, így mikor kinyitja a szemét, már nem állok közvetlen előtte. Hirtelen izgatottsága, a remény a tekintetében mosolygásra késztet, de csak egy halvány, vacak szájrándulásra futja az erőmből, a mozdulat szemeimet nem is érinti, azokban még mindig a reményvesztettség és szomorúság bujkál. - Megteszem, ami tőlem telik. - bólintok, hangom ugyanolyan halk suttogás, mint az övé. Eközben megnyugszom, a szomjúságom is csillapodik némileg, ahogy a szél megfordul, így már nem fújja felém a lány csábító, mámorító illatát. Mondhatni kijózanodom, így gondolkodni is könnyebb, s tudom, hogy borzasztóan elcsesztem ezt az estét, szeretném valamivel kárpótolni a lányt. Kezdve azzal, hogy normálisan viselkedem, nem játszom a mártírt és marcangolom önmagam. Nehéz, mert amint rávágja gondolkodás nélkül, hogy nem fél tőlem, legszívesebben rápirítanék, de nem teszem. Magamba fojtom és kedvesen, szelíden pillantok rá, újra közelebb lépek hozzá. - Kérlek, ne hozz elhamarkodott döntést. Gondold át, mit mondasz. Talán jobb lenne, ha a távollétemben találnád ki, mit is szeretnél tőlem. Nem akarom, hogy holnap, mikor felébredsz otthon, az ellenkezőjét kívánd. - Nem akarom, hogy hiú reményeket kelts bennem és összetörj. A gondolatot azonban megtartom magamnak, nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni, vagy egyáltalán kimutatni, mennyire nehéz lesz, ha netán mégsem akar tőlem semmit, miután tiszta fejjel átgondolta a dolgot. Nem felelek, mert tudom, hogy igenis számít, hogy nem lesz könnyű túljutnia azon, vajon hány nővel volt már dolgom, vagy hogy jelentettek-e valamit nekem, bár ez utóbbit biztosan megígérhetem neki. Tényleg jelentéktelen volt mindegyik, a legtöbbnek még a nevét sem tudnám felidézni, vagy az arcát, pedig ugye.. egy vámpír sosem felejt. Meglepődök, emiatt felvont szemöldökkel pillantok rá. Erre tényleg nem számítottam. Reméltem, hogy így volt, de ezek után egészen más minden. Nem róhatom fel neki, hogy az érzései valótlanok, ha a távollétemben is csak körülöttem forogtak a gondolatai. Mégis hogy ítélhetném el ezek után? Nem a mágnes az oka. Ez olyannyira meghökkent, hogy nem tudom mennyi idő telik el - percek, vagy másodpercek -, mire észhez tudok térni a kisebb sokból és ránézek végre. - El sem tudom mondani mit érzek most. Valójában nem is tudom. Megkönnyebbülés? Félelem? - teszem fel a költői kérdést és egy kissé erőtlen, de annál boldogabb vigyor terül el a képemen. Ujjaimat összefonom az övével, amikor megragadja a kezem és a szemeimet forgatom. - Ha csak ez a feltétel... megígérem, hogy jó fiú leszek! - suttogom és magával ragad a mélybarna tekintet.

to Derick Bazile from Laura Hardwick

Tekintete nem ereszti az enyémet. Olyan furcsán vizsgálgat, keres és kutat valamit, amit nem tudok mire vélni. Én ugyan azzal a tiszta, csillogó szemekkel nézek rá mint eddig, várom, hogy megtalálja vagy éppen ne azt amit keres. Várom, hogy megtörjön a csend, ami hamarosan meg is történik, én meg kicsit meghökkenek. Ez igen, ember! Ez aztán hízelgés a javából!
- Te aztán tudod, hogy kell egy nőt elárasztani a bókjaiddal, igaz? - kérdezem kicsit talán csípősebben, mint eredetileg akartam, de az arcomon mosoly ül, elvégre a hangja nem volt sértő, plusz, ha most eltekintek attól a csodálatos női szokástól, hogy fennakadok egyetlen (igencsak bántó) szón, akkor éppen bevallotta, hogy tetszem neki. Nagyon is. Túlságosan is. Nem mintha eddig nem kaptam volna egyértelmű jeleket, de egy dolog valamiképp cselekedni és egy másik ki is mondani. A kimondott szavaknak ereje van, főleg ha értő fülekre találnak. Kérdez még valamit, és én esküszöm nagyon koncentráltam, de közben az sem kerülte el a figyelmemet, hogy fokozatosan egyre közelebb kerül hozzám. Vállamat a koszos falnak támasztottam, az illata, az arca... Az egész megjelenése összezilálta a gondolataimat. A szám kiszárad, alsó ajkamat finoman beszívom, majd megharapom, miközben próbálok egy értelmes választ összetákolni. Nem megy könnyen.
- Hívjuk... öhm... - mit akartam mondani?! - női megérzésnek... - Tekintetem tökéletes ajkaira tévednek, amik közel vannak... nagyon közel. Hívogatón, a lehelete valami észbontó, hűs és nagyon jó ízű, minden vágyam hogy még többet kapjak belőle, hogy ne csak súrolja egymást a testünk hanem rendesen össze is érjen. Szorosan. Összeolvadjon. Bűnös gondolatok, de képtelen vagyok másra gondolni, ezt fokozandó ha lehetséges még inkább közel kerül hozzám. Nem bírok várni, már mozdulnék, hogy átszeljem az észvesztően kínzó távolságot, de hirtelen elhúzódik. Az előbb még itt volt, és már nincs. Hirtelen levegőhöz jutva, kicsit szédülten pislogok. Komolyan mondom, ha ilyen gyorsan váltogatja a hangulatát előbb utóbb ki fogom törni a nyakam, ha lépést akarok vele tartani. Kerekre nyílt szemekkel bámulok rá, enyhén elnyílt ajkakkal hallgatom a bocsánatkérését. Nem tudok megszólalni, nem tudom mire vélni az elfordulását. Mozdulatlanul állok, igyekszem összeszedni magamat.
Hirtelen józanít ki a dühe, ami talán jogos, tekintve hogy akaratlanul beletiporhattam a lelkébe, de nem tudom leplezni mennyire rosszul esnek a szavai. Főleg azok után, hogy az imént mit csinált. Képtelen vagyok lépést tartani, és ez csak még jobban dühít.
- De nem fogsz - csattanok fel, talán kicsit gyerekesen - Ne játszunk mártírosat. Ha akartál volna, már bánthattál volna, megtehetted volna... - hangom azonnal ellágyul amint hozzám ér. Nem tudok sokáig dühös maradni, ha ilyen finoman ér hozzám. Megőrít. Elnémulva teszek felé egy óvatos lépést. Nem azért mert félek tőle, hanem mert látom a csatát a szemében, csak éppen nem értem miért küzd ennyire, hiszen eddig sem esett bajom egy kis ijedelmen és pánikon kívül. Arról nem is beszélve, hogy fantasztikus önvédelmi rendszerrel rendelkezem, szerintem képes lennék kicsúszni a kezei közül, lenne erőm és lélekjelenlétem hozzá, hiszen eddig nagyon is jól bevált az átok, talán túlságosan is jól. Miért éppen ilyen helyzetben hagyna cserben? Ha egy csóktól füstté válok, miért maradnék szilárd és engedném, hogy kárt tegyen bennem? Nem logikus, és nagyon remélem a képesség is így gondolkozik.
- Nem félek - mondom újra, bíztató hangon, majd mikor azt mondja rossz ember, csak megrázom a fejem - Nem vagy az, a szemedbe nézek és... -mondom miközben meg is teszem, csillogó tekintet találkozik a vérvörös szempárral - nem látok semmi rosszat... Tudok vigyázni magamra, és ha nem vetted volna észre, pöpec kis védelmirendszer van belémépítve, miért akarsz ellökni?!
Kifakadok, nem értem miért, nem tudom hogyan jutunk mindig bargabetűket írva odáig, hogy egymás tokrának ugrunk újra és újra percek múltán. Túl sok érzés és energia kapott ma este szabad utat, talán... nem, biztosan megzavarták őt is.
Pillanatokig csend ül közöttünk, aztán megszólal. Figyelmesen hallgatom, ügyelek rá hogy az arcom ne áruljon el olyat amivel esetleg megbánthatom. Meg sem fordult a fejemben, hogyha vámpír az ember lenne más választása, mint emberek vérén élősködni. Ez picit nem lep, de nem zavarom meg a kérdésemmel, remélem, de érzem is hogy lesz még időm majd nekiszegeznem az összes kérdőjelet ami a fejemen cikázik. Speciel erre a kérdésre egyből megkapom a választ. Érdeklődve hallgatom, látom hogy nem akar kérdéseket.
- Igazam van - bukik ki azért belőlem, ajkaim sarkában mosoly bújkál, szemem kiragyog - Aki rossz, az nem gondolkozik így Rick... Aki rossz, annak nincs lelkiismeretfurdalása. Nem tévedek, csak szeretnéd!
Aztán új jelenet, és én lehunyt szemmel állok, miközben ujjai a hajamon futnak végig. Képtelen vagyok elhinni mekkora hatással van rám a férfi. Amikor végre sikerül úrrá lennem magamon és kinyitom a szemem, nincs előttem. Tekintetemmel azonnal keresni kezdem, és csak azután állapodik meg, hogy elkapta a karmazsin pillantást. Sürgetem és tudni akarom hogy segít-e. A remény elementális erővel söpör végig a testemen. Megteszi amit lehet. Többet nem is kérhetek. Sugárzó mosoly terül el az arcomon, legszívesebben táncolnék és énekelnék örömömben, de visszafogom magam.
- Ennél többet nem is kérek! - mondom örömtől folytott hangon. Aztán amikor "kioktat" kicsit lelohad a mosolyom és játékosan megforgatom a szemeimet - Ne rombold le ezt a szép pillanatot. Tudom mit akarok, tudom mit szeretnék tőled. Ne reménykedj, nem rázól le ilyen könnyen! - szememben bíztatás csillan, miközben megengedek magamnak egy kis felszabadult nevetést. A mai este mélypontjai után egészen boldognak érzem magam. Kicsit alábbhagy, amikor zavarba jövök attól, hogy bevalljam neki: egész nap csak arra tudtam gondolni, vajon eljön-e a koncertre. Aztán ismét megkönnyebbülök, amikor vigyort látok az arcán. Szívből viszonzom és elkapom a kezét. Megpecsételődött. Ujjaink összefonódnak, elektromos szikrák cikáznak körülöttünk és én fürdőzöm a pillanatnyi kis boldogságunkban.
- Hát akkor mire várunk még? - kérdezem széles, lelkes mosollyal az arcomon és engedem hogy magával vigyen. Mindegy hova, csak vele lehessek.