Hatalmas mosoly szaladt végig az arcomon, mikor az óra és a váróból elszivárgó betegek is úgy döntöttek végre hazaengednek. A fehér köpenyt a fogasra akasztottam, alatta pedig ott volt a vastag szürke pulóver, ami egyrészt Paulra emlékeztetett, másrészt tökéletesen megóvott a hűvös időtől. Mostanában még érzékenyebb vagyok rá, ráadásul félek is a meghűléstől, nem szeretnék semmiféle komplikációt, ami végül azt eredményezné, hogy Paul kiharcolná magának, hogy otthon ülő nő váljon belőlem a terhesség további hónapjaira. A tétlenség az ellenségem, ezt már nagyon rég tudjuk mindannyian.
Az sem titok, hogy egyre inkább érzem, hogy egy-egy műszak után fáradtabb vagyok, és talán majd beadom a derekam. Néhány hónap múlva, mikor tényleg nyűgnek érzem majd, hogy nagy pocakkal kell dolgoznom.. Talán.
Most viszont csak az lebeg a szemem előtt, hogy a hazafele út után befekszem egy nagy kádnyi habfürdőbe és addig áztatom magam benne, míg ki nem hűl és vacogni nem kezdek. Vagy amíg Paul haza nem ér. Utóbbinak történetesen jobban örülnék, majdnem két napja nem láttam, mert egyfolytában járőrözik, vagy dolgozik. Megértem, hogy a falkában betöltött szerepét nem vitathatom, azzal viszont nem vagyok kibékülve, hogy dupla műszakokat vállal, mióta tud a babáról. Tudtam, hogy meg fog változni az életünk, csak arra nem voltam felkészülve, hogy már most az első hónapokban fenekestül felfordul minden. Vele is meg kellene beszélnem, hogy nem pont így képzeltem el ezt az egész helyzetet, hogy én nyűglődöm, ő meg folyton dolgozik, és az együtt töltött időnk nagyjából - és az még a jobbik eset - kimerül abban, hogy félálomban beesik mellém az ágyba.

Sétálok hazafelé, a rendelő messze van a házunktól, de minden további sportról lemondtam a folyamatos rosszulléteim miatt, ezért megerőltetem magam. A szél csípős hideg, az óceán illatát hozza magával, összeborzolja a hajamat, és még mindig azon jár a fejem, mennyire hiányzik mellőlem Ő. Vele soha nem fordul elő olyan, hogy fázom. Igazából úgy funkcionál, mint egy két lábon járó radiátor, én pedig lelkiismeret-furdalás nélkül használom ki, hogy csak úgy süt a testéből a meleg. Erre a gondolatra még inkább átfut rajtam a hidegrázás, és kivételesen nem bántam volna, ha nem gyalogszerrel kell megtennem az utat, de hamar megneszelem, hogy valaki dörömböl a bejárati ajtón.
Nagyon úgy tűnik, hogy senki nincs otthon, máskülönben Billy már rég elzavarta volna a fickót, aki láthatóan indulatokkal küzd és még csak meg sem próbálja elfojtani őket magával. Megfordul a fejemben, hogy elé álljak és kerek perec megkérdezzem, miért üti úgy a bejárati ajtónkat, mintha az élete múlna rajta, de inkább irányt váltok és a hátsó ajtón megyek be. A kulcsokkal matatok kicsit, le is ejtem, és talán meghallja, de az biztos, hogy a nappaliba és előszobába szűrődő fényt meglátja, mert még hangosabban püföli a fát, ami már néhány perc után kezd az őrületbe kergetni, így felpaprikázott hangulatban nyitom az ajtót résnyire.
Ezzel nem nagyon foglalkozik, válogatás nélkül zúdítja rám a szidalmakat, én pedig ledermedek ahogy meglátom a szemében a felgyülemlett indulatokat. Meg is tántorodom, ahogy beljebb löki az ajtót, és hátrálni kezdek, egy szó sem jön ki a torkomon, túlságosan letaglóz, hogy minden gyűlöletét nekem címezi és igyekszik eltüntetni a köztünk lévő távolságot.
- Megkérem, hogy hagyja el a házamat! Most! - próbálok nyomatékosan hatni rá, de a füle botját sem mozdítja a felszólításomra, bár valószínűleg nem sok hitelt ad a hangomnak az, hogy a mondat felénél megremeg.
Kezd érthetetlenül beszélni, mintha ő maga is zavarodott lenne, emelgeti a kezeit, mutogat és hevesen gesztikulál. Már nem vagyok benne biztos, hogy nekem beszél vagy saját magának, minden esetre elég ijesztő ahhoz, hogy hátráljak előle, egészen a falig.
- Ha nem tűnik el innen, hívom a rendőrséget! - próbálkozom újra, mert arra még mindig nem jöttem rá, mi baja és mit akar tőlem. Csak abban vagyok biztos, hogy az orvosi képességeimet firtatja, az okot viszont nem értem.
A rendőrség említésére meglendíti a kezét és a polcról nagy svunggal  leveri anya képét, amiben földet érve darabokra törik az üveg, én meg halk sikkantást hallatok. Ebben a pillanatban ismét kivágódik az ajtó.
Először azt hiszem Paul áll ott és ő próbálja meg visszatartani az átváltozást, de csak pár másodperc kell, hogy rájöjjek, ez nem ő. A szívem viszont még így is vadul verdes a mellkasomban, elvégre egy indulatos férfival még csak-csak elbánok néhány fenyegetés közepette, de egy farkassal szemben már semmit sem tudok tenni.
Olyan gyorsan történnek az események, hogy már csak akkor kapok észbe, mikor a falnak szegezve azt látom, hogy az egyik férfi fojtogatja a másikat. Ennek igazán nem a nappalimban lenne a helye... Gyorsan kell cselekednem, mielőtt valami végzetes történik, így gondolkozás nélkül indulok kettősük felé, hogy a kezem a férfi kezére téve próbáljam meg lefejteni azt a férfi torkáról.
- Engedd el! Csak engedd... - próbálkozom. Közelebbről megnézve teljesen biztos vagyok benne, hogy a férfi bevett valamit, mert a pupillái olyan tágak, hogy a fényre csak alig reagálnak. Nem is vagyok benne biztos, hogy így lát valamit is... Aztán elájul. Én meg a kezdeti sokkhatást kerülgetve azonosítom a másik férfit. Bár úgy tűnik eléggé megváltozott, de a bőre forrósága magyarázat erre az egészre.
Matt. Paul öccse, Matt. Akivel csupán egyszer találkoztam, de annál jóval többször hallottam már, mennyi problémát jelent, nem csak az, hogy átváltozott farkassá, hanem ő maga is olyan, aki vonzza a bajt. Minden esetre most azt hiszem hálásnak kellene lennem azért, mert felbukkant. De egyelőre azon gondolkozom, vajon elférne-e a nappaliban egy óriásfarkas, ha épp elkezd átváltozni...
- Igen, jól vagyok.. - túrom hátra zaklatottan a hajam és hátrálok pár lépést, s csak akkor közeledek ismét, mikor meglátom, hogy magát nyugtatva próbál mély levegőket venni. Ekkor a fickó felé lépek, aki ájultan hever a földön és a körülmények ellenére elkezdem megvizsgálni.