Épp most tévedtél az ország egyik legnagyobb, ha nem az egyetlen Twilight témájú fórumára, ami egyaránt dolgozza fel a könyvek és a filmek eseményeit. Ugyanakkor mi egy kicsit más irányba vittük el a történetet, így érdemes elsőként a világleírást elolvasni, rögtön a szabályzat után! Oldalunk már négy éve üzemel, bár nemrégiben be kellett iktatnunk egy költözést, s ezáltal nagyon sok minden változott; két új faj került bevezetésre, valamint számtalan új, egyéni canon karakter. Ha megtetszettünk, bátran regisztrálj fel, a staff áll a rendelkezésedre, s egészen biztos, hogy befogadó közösségre lelsz nálunk! (;
A fórumon található leírások, kódok mind a Twilight after dark tulajdonában állnak. Nem keveset dolgoztunk a kinézetünkön, tisztelj meg bennünket azzal, hogy feltüntetsz minket, ha megihlet a design egy része. Néhány kód alapja Lénától származik, míg a design többi része és a fejléc Alice munkájának gyümölcse. További segítséget nyújtott nekünk Sigmund, tanácsaival és kódjaival, Winnie, aki nélkül az utolsó bejegyzéseink modul nem lenne formázva és Jasper, aki a fórum trailerét készítette. Hálásak vagyunk nektek, köszönjük!
Ki van itt?
Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég
Meghökkent, egyenesen sokkot kapok, ahogy a szavait már-már gúnyosan veti oda, félelmet nem ismerve. Mintha nem is egy emberrel, hanem valamiféle robottal lenne dolgom, egy lélektelen géppel, aki az ég világon semmit sem érez. Nem úgy, mint én, ő valahogy egész másképp működhet, engem az ösztöneim vezérelnek, de őt mi? Életösztön nincs benne, ahogy félelem sem, pedig mindenki ott lapul minden egyes élőlényben. Talán agykárosodást szenvedett, s így megszűnt minden természetes jellemvonása, minden egyes ösztöne.
- Mi az, talán nem hiszed, hogy végeznék veled? Hidd el, már régen megtettem volna, ha nem fogna vissza valami. De már az sem sokáig tart vissza. Felfogod egyáltalán, hogy vége az életednek, ha eldurran az agyam? Talán nincs senki, aki otthon várna rád, de valami célod biztosan van az életben. Különben nem kezdtél volna vámpírokat üldözni a játékpisztolyoddal! - csattanok fel és hátat fordítok neki, mielőtt még emberi formában ugranék a torkának. Valószínűleg így is meg tudnám ölni, csak egy egyszerű, törékeny halandó, nekem pedig bőven elég erőm van ahhoz, hogy nyakát, gerincét, vagy egyéb csontjait törjem, ami halálos kimenetelű is lehetne. S tényleg kevés tart vissza, hogy meg is tegyem, nem csak üres fenyegetésekkel dobálózom, ha látja őrült tekintetemet, kétsége se lehet efelől. - Primitív, ha? És mégis miből jutottál erre a következtetésre? Nem tudsz semmit sem rólam, sem a fajtámról. Ahogy az imént láttam, a vámpírokról sem. Elárulod végre, hogy miféle indíttatásból hitted, hogy te, mint egyszerű, szánalmas halandó a piócák után eredhetsz? - ismét teszek felé egy lépést, tényleg kezd elpattanni az a bizonyos utolsó, vékonyka cérnaszál. Kibaszottul ajánlom neki, hogy most már válaszoljon, mert ha nem teszi, két választásom marad. Vagy faképnél hagyom és akkor minden erőmre szükség lesz, hogy ne forduljak vissza és szaggassam a fogaimmal apró cafatokra, vagy azelőtt nyírom ki, hogy egyáltalán hátat fordítva magam mögött hagynám. Szavai elérik, hogy az említett cérnaszál elpattanjon, ő maga tépi el, nem gondolva a következményekre. Azonban én sem gondolok a következményekre, egyáltalán nem hiszem, hogy nekem bármi hátrányom lehet abból, hogy nem gondolom át a tetteim, s kurva nagyot tévedek ezáltal. Ahogy előrelendülök bundás alakomban és rávetem magam, hirtelen bevillan egy kép a bátyámról, aki pont ugyanígy hevert alattam, miután hatalmas mancsommal az ütőerére csaptam. Körülöttem minden vérben úszik, egyedül az üvegasztal, ami eltereli a gyanút rólam, aminek köszönhetően balesetnek tűnik minden. Üvegszilánkok borítják a füvet, Lance bőréből áll ki egy-egy csillogó darab, a tócsa pedig csak egyre terjed a színtelen test körül. Mire leszáll a vörös köd az agyamról, már nem vagyok a férfi mellkasán, előtte állok vicsorogva, mellkasa több sebből vérzik, ruhája egy-két helyen elszakadt, ahogy karmos mancsommal végigkaristoltam, de nem vészes, csak a bőrt sértettem fel, nyoma nem marad, bár bizonyára piszkosul fog fájni neki még jó darabig. Remegve alakot öltök - immáron sokadjára - de a remegés még azután sem múlik, hogy anyaszült meztelenül guggolok az erdei talajon és vicsorgok a férfire, mint holmi vadállat. Annak is érzem magam, kétségkívül inkább az is vagyok, mint ember. Néhány pillanatig csak remegek tovább, de ahogy telnek a percek, lassan összeszedem magam és kiegyenesedem, büszkén, mint aki nem kattant be éppen három perccel ezelőtt. - Nézz magadra! Hogy juthat egy ember idáig? - vicsorgok, hangom vadállatiasan csendül fel, bár a kérdés erőtlennek hangzik, mintha nem várnék rá választ. Nem tudom, egyáltalán akarom-e tudni a történetét. Dühtől remegő végtagokkal állok előtte, mégis büszkén, de némileg erőt vesztve, s azt fontolgatom, lépjek-e olajra.
Minden ember fél valamitől. Legalább a haláltól. A közvélekedés így tartja. Sosem volt veszélytelen életem rendőrnyomozóként és hazudnék, ha azt mondanám, hogy bennem nem munkált ilyesmi. A rázósabb helyzetekben, bár mindig meg tudtam őrizni a lélekjelenlétem, de féltem. Aki nem fél, az hülye. Talán ezzel magyarázható, hogy belőlem kiveszett ez az érzés. Némelyek egyébként is úgy tartják, hogy megzakkanttam. Talán nekik van igazuk. De ha azt nézzük, túl sok minden már nem maradt az életemben, ami bármit is érne nekem. Régen azért féltem, mert attól tartottam, nem tudok tovább vigyázni a feleségemre. Hogy minden, amit szeretek és fontos nekem, eltűnik, nem lesz többé. Hogy nem mehetek többé haza hozzá, a mi közös otthonunkba. Most pedig, hogy a legnagyobb félelmem valósággá vált, már nincs mitől tartanom. Annyira összeomlottam attól a veszteségtől, amit az a nyomorult vámpír okozott, hogy valószínűleg már úgysem tudok soha talpra állni. Ez a nő bármikor megölhet, éppúgy, ahogyan fenyegetőzik is vele. Ezt egyszerűen tényként konstatálom. Szeretnék félni, legalább fikarcnyit, de nem találom magamban az érzésnek még halvány lenyomatát sem. Az egyetlen, amit mostanában érezni szoktam, az a harag, ha a vámpírokra gondolok és arra, hogy mit tett az a nő (mert ha minden igaz, egy nő volt), az én drága feleségemmel. Semmi más. Ha most megölne, talán még szívességet is tesz. Mert a bosszúhadjáratom esztelen, ehhez kétség sem fér. Lehet, hogy megtalálom Amy gyilkosát, de mire megyek vele? Mit árthatnék én, egyszerű halandó neki? Valahol még szívességet is tesz nekem, ha megelőzi, hogy ilyen tehetetlenül kelljen éreznem magam. Mert ez a legrosszabb. És ha egy farkas öl meg, mindig dicsőbb valahol, mintha egy vámpír. Nem mintha mondjuk olyan nagy különbség lenne. A végeredmény ugyanaz. De jobb, ha nem a bosszúmba bukok bele közvetlenül. Talán tudat alatt ezért is provokálom. Meg valamiféle bizarr kíváncsiságból, hogy meddig mer elmenni. Nincs már mit hozzátennem, a kérdéseit is nyitva hagyom, de nem is kell beszélnem, így is elborul az agya és a következő pillanatban már farkasalakban veti rám magát. Érzem, ahogy karmai felhasítják a bőrt a mellkasomon és hazudnék, ha azt mondanám, nem fáj. De rendőrként arra képeztek, hogy ha kell, tűrjem, viseljem a fájdalmat, semmit nem láthat belőle, talán csak egy pillanatra rándul meg az arcom. Ha így kell lennie, hát legyen vége. Ha fájnia kell, hát fájjon. Minden félelem nélkül nézek a pofájába. Legalább a látvány impozáns. Mikor azonban már azt hiszem, ez a vége és szinte már fel is készülök rá lélekben, hogy szétmarcangol vagy valami ilyesmi, hirtelen leszáll rólam. Épp olyan lendületesen, ahogy rám ugrott. Még a földön fekszem, mire már ismét emberalakot is ölt. Úgy fest, nagyobb az önkontrollja, mint gondoltam. Vajon mi tarthatta vissza? Mindenképp érdekes.
- Meglehet, hogy nem tudok rólad semmit. De te sem rólam - bár úgy veszem ki a hangjából, nem vár választ a kérdésére, mégis felelek rá. Vagy legalábbis úgy félig-meddig. Közben lassan felkönyökölök és megpróbálok feltápászkodni a földről. Ez a seb azonban mélyebb, mint amit a vámpír okozott az előbb. Fojtottan nyögök egyet és visszahanyatlom a földre. Ahogy odanyúlok a mellkasomhoz, látom, hogy vérzem. A felsőmet is elszaggatta a körmeivel. Úgy látom, ezzel kénytelen leszek elmászni egy kórházba, magától nem fog rendbe jönni. Vicces lesz. Néznek majd egy nagyot az orvosok, az tuti, hogy mi okozhatta ezt. Vajon megmondjam az igazat? Á, tuti diliházba zárnának. Majd finomítok rajta. Feltéve, hogy fel tudok innen kelni, mielőtt csendben elvéreznék. Vajon miért nem nyírt ki ez a csaj? Ezt látva már tényleg tuti, hogy nem sok hiányzott hozzá pedig. Ha eddig kételkedtem volna ezeknek a bestiáknak az erejében, már végképp semmi okom rá. Meg kell hagyni, nem semmi ez a nő. Még ha piszok idegesítő is.
NOTES: Bocsi a hatalmas késésért, csak most vettem észre a reagodat CREDIT
Kezdőlap
