Sosem fordult még elő velem, hogy a munkaidőm letelte előtt órákkal itthon voltam. Néhány óra pihenés után már egyáltalán nem éreztem magam annyira pocsékul, mint a déli órákban, és ha nem köszönt volna vissza óránként egy-egy vad szédülésroham, akkor valószínűleg visszamentem volna a kórházba - még ha ferde szemmel is néztek volna rám emiatt. Paullal már sikerült tisztáznom, hogy a terhességemet nem fogjuk úgy kezelni, mintha valami fertőző betegség volna, ami miatt nem mehetek emberek közé és nem végezhetem a munkámat. Nagy nehezen ő is belátta, hogy igazam van, de ha nem értene egyet, akkor sem igazán tehetne semmit az ellen, hogy meggátoljon a hivatásomban. A gyógyításra tettem fel az életem, ebben pedig nem akadályoz meg az sem, hogy növekedik bennem egy új élet. Voltaképpen a reggeleim pocsékok csupán, meg néha a délelőttjeim és ritkán délután sem vagyok túl jól, de ez rendjén van. Nem mindenki viseli jól az első trimesztert. Én meg pláne nem...
Hallom, ahogy a hátsó ajtó csapódik, és egyből felkecmergek a kanapéról, ahol eddig gubbasztottam vastag plédbe csavarva. A hőháztartásom is képes játszani velem, de az is lehet, hogy csak túlságosan hozzászoktam, hogy ilyen tájban már Paul is mellettem van, most pedig kétszer annyit dolgozik, mint eddig. De jól tudom, hogy nem ő érkezett meg. Ő általában a főbejáraton át jön, és olykor még mindig kopog, hátha nem én várom a nappaliban, hanem apu. Pedig már ő is belenyugodott abba, hogy mi egy párt alkotunk.
- Szia Jacob! Milyen napod volt? Nem tudod, Paul mikor jön? - bocsátom előre, már azelőtt mosolygok, mielőtt még meglátnám, és a konyhába igyekszem. Tudom, hogy az az első hely, amit minden farkas célba vesz egy-egy műszak után. Én pedig talán bűntudatból, talán azért, mert Becca nincs itthon, hogy anyáskodjon felette, előveszem a hűtőből az ebédet. De addig, már nem jutok el, hogy meg is melegítsem, mert a hirtelen megcsapó paradicsomos illattól felfordul a gyomrom és kénytelen vagyok a pulton arrébb tolni az edényt.
- Apa spagettit főzött.. - motyogok csak ennyit, bár valószínűleg már az utca végéről is kiszagolja az ilyesmit. Pechemre mostanában én is, de egész eddig nem volt semmi bajom vele. Most viszont tudom, hogy ha még egy pillantást vetek rá, akkor annak nem lesz túl jó vége, így inkább egy csésze tea kíséretében hagyom, hogy ő maga intézze az estebédjét. Én használhatatlan vagyok. A mai nap már sokadjára.

Minden nap úgy érzem, hogy a napon fénypontja az este, mikor végre Paul is betoppan, a karjába von és egészen reggelig olyan közel tart magához, hogy nem lehet közénk préselni egy papírlapot sem. Mostanában viszont egyre többször kimarad. Járőrözés után olykor visszamegy a műhelybe, mert plusz munkát vállalt, és éjszakába nyúlóan bütyköli a járgányokat, ahelyett, hogy kialudná magát a következő munkanapra. Egyáltalán nem tetszik, hogy ezt műveli magával, ezért remélem, hogy minél hamarabb ki tudom osztani érte, hátha végre észbe kap, hogy ezzel nem erősít a kapcsolatunkon. Különben sem zavar, hogy még a szülői házban élek, az viszont annál inkább, hogy álmatlanul hánykódva éjszakázom, mikor nincs mellettem.
Reményeim teljesülnek, mikor Jake érkezése után biztosít arról, hogy vélhetően Paul is befut nemsokára, de az egyáltalán nem tetszik, hogyan viszonyul ehhez az egészhez.
- Fogalmam sincs, miért várjátok mindannyian ennyire, hogy vámpír ólálkodjon a közelben.. - a hideg is kiráz a gondolatra, hogy veszélyben lehetnek. Ők, a la push-iak, a forksiak.. Ennek ellenére minden farkas alig várja, hogy a karmai közé kaparintson egy pár halhatatlant. Paul legalább ennyire bosszús szokott lenni, mikor hasonlóan eredménytelennek titulál egy-egy műszakot. Én viszont csak megkönnyebbülök, hogy letudtunk egy újabb napot anélkül, hogy a szeretteim közvetlen életveszélynek tették volna ki magukat. Arra viszont már csak a szemeimet forgatom, hogy kóbor kutyának nevezi Pault. Sosem nézett minket jó szemmel, és még a bevésődés se olyan erős, hogy megkedvelje miatta Pault. A falka egészen más tészta, ott szövetség van köztük, bajtársi kötelék. A magánéletben viszont Pault mindenki azonosítja egy forrófejű idiótával, még Jacob is. Pedig ha valaki, akkor neki tudnia kellene, hogy milyen is a köztünk lévő kapcsolat. Persze zavar, hogy ilyen értelemben a kapcsolatunkat is nehézkesen ismeri el, de nem teszem szóvá. Helyette előzékenyen vacsorával kínálom. Vagyis kínálnám. Kezd kiborítani, hogy a terhesség velejárója, hogy érzékeny vagyok a szagokra és egyébként a reggeleim minden alkalommal gyomorbukfenccel indulnak. Hagyom, hogy kiszolgálja magát, én pedig a teámmal elvonulnék, de szédülés fog el. Kicsire húzom össze magam, próbálom leküzdeni a rosszullétet, ami nehezen megy. Ráadásul Jake aggódó hangját is hallom, ahogy elkezd pánikba esni, ami csak még inkább felzaklat. - Renesmee? - kérdezek rá sietősen, hátha elterelem a gondolatait a helyzetről, és különben is érdekel, mi a helyzet velük... De nem sikerül lepleznem a rosszullétemet.
- Jól leszek... - nyögöm ki nagy nehezen, de ezt én sem gondolom komolyan. Csak meg akarom nyugtatni, hogy ne komplikálja túl a helyzetet. Nincs szükségem egy rémült férfira, pláne nem, ha az az öcsém. Nem kell a bolhából elefántot csinálni.
- Csak lefekszem egy kicsit - nyugtázom, mikor közelít felém. Szinte látom magam előtt, ahogy azon filózik, most elkapjon-e, vagy mit várok tőle. Ellépek tőle, kezemben fogom a bögrémet a zöld teával, de a kanapéig nem jutok el, mert félúton hétrét görnyedve próbálom leküzdeni a rosszullétemet. A külvilágból csak annyi jut el a tudatomig, hogy a teásbögrém csörömpölve törik szét a konyha padlóján.