Mindig is úgy éreztem, hogy én vagyok a család fekete báránya, de ez sosem váltott ki belőlem haragot az irányukba. Felnéztem Rach-re, amiért képes volt elérni valamit az életben, és imádtam Jacobot is, akire mindig mindenki úgy nézett, mintha valamiféle hős lenne. Mégsem voltam soha féltékeny egyikükre sem. Csak most, ennyi év után kezdtem megérteni a családomat és La Pusht is, ahol még a mai napig utálok élni. Régen mindig azt hittem, hogy elég magabiztos természet vagyok, aki bár sokszor hoz rossz döntéseket, de mindig tudja, hogy mit csinál. Bár fáj beismernem, de tévedtem. Rájöttem, hogy az elmúlt 29 évem csupa hazugság volt, többnyire rossz döntésekkel, amiket én magam hoztam. És az igazság az, hogy mégsem bántam meg semmit. Valószínűleg, ha újra kezdhetném, pont azokat a hibákat követném el újra és újra. Mert ez vagyok én. Naív, aki mindenkinek elhisz mindent, és öntörvényű, aki szereti a maga útját járni. Hiszen erről szól az élet nem? Hibázni, és tanulni a hibákból, hogy aztán még egyszer ugyanúgy beleess ugyanazokba a csapdákba.
Imádok festeni, néha úgy érzem, hogy csak a színek értenek meg engem, amiket imádok felfesteni a papírra vagy akár a falra is. Mikor festek szabadnak érzem magam, és imádom azt az érzést. Imádom a divatot, és ékszereket. Amúgy meg, ha ismered Rachelt, engem is megfogsz ismerni. Kiköpött mása vagyok, de mégis annyira különbözőek. A hajam sötét barna, hullámos, amit szeretek változatosan hordani. A szemem színe szintén barna, mint a családom többi tagjának, azt hiszem az az egyetlen, amit utálok magamban. Túl egyszerű. Alacsonyabb vagyok, mint a családom többi tagja, ami néha bosszantó tud lenni, viszont előnyei is vannak. Például nem kell lehúznom a fejem, ha be akarok menni a lakásunkba.

Kapucnimat a fejemre húzom, kezeimet zsebre dugom, és úgy sétálok a tengerparton. Már el is felejtettem, hogy La Push milyen hideg hely. Hawaii maga volt a paradicsom ehhez a helyhez képest. Imádtam ott élni. a házas életet viszont egyáltalán nem így képzeltem el. Solomonnal persze boldog voltam, egészen addig, amíg elő nem bújt belőle az ördög. Az ivászat kezdett mindennapivá válni, a féltékenykedése pedig tönkre tette. Eleinte csak veszekedett, aztán meglökött, majd a végére már hozzám is ütött. Gyűlöltem őt emiatt, de még jobban haragudtam saját magamra, amiért hagytam, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Az első pofon után haza kellett volna térnem a családomhoz, de én ehelyett csak reménykedtem abban, hogy van még esély megmenteni egy eleve elcseszett házasságot. Annyi év után végre sikerült kilépnem belőle, itthon vagyok. Semmi sem olyan, mint régen volt. A testvéreim megváltoztak, a rezervátum lakói pedig már el is felejtettek, mindenki Black Doktornőnek hív, nekem pedig be kell mutatkoznom mindenkinek újra, meg újra. Úgy tűnik, hogy senki sem felejtette el, hogy Billy Blacknek nem csak egy lánya és egy fia van, hanem két lánya, akik ráadásul ikrek. "Nahát, Rebecca! Hogy megváltoztál. Akárcsak, Rachel..." Mindenkinek lelkesen mosolygok, bólogatok, miközben a hideg ráz ettől az egésztől.

Kiszállok a kis bogár autómból, amit még Solomon vett nekem - valószínűleg el fogom adni -, majd szétnézek Forksba. Kislányként sokat jártam itt apa egyik barátjánál, ha jól emlékszem Charlie Swannak hívták, de ha fejbe lőnének sem tudnám megmondani, hogy merre lakik. Mindegy, igazából nem is azért jöttem ide, hanem puszta kíváncsiságból, hogy ez a kisváros még mindig unalmasabb-e, mint a rezervátum, ahol felnőttem. És hát be kell, hogy vallanom, nem sokat változott az elmúlt évek során. Vonok egyet a vállamon, majd bezárom a kocsim ajtaját és úgy döntök, hogy kicsit körül nézek, ha már itt vagyok, bár valahogy van egy olyan érzésem, hogy nem túl sok látványosságba lesz részem. Szapora léptekkel haladok végig az utcákon, elég hűvös van. Vennem kéne néhány vastagabb holmit, mert Hawaii-on nem volt rájuk túl nagy szükségem. Itt viszont... nem tudom, hogy vissza fogok-e szokni az ilyen időjárásokhoz.
Betérek egy újabb utcán, ahol az emberek sietve haladnak el mellettem, bizonyára nekik sincs túl nagy melegük, bár ahogy elnézem, hamarosan még eső is lesz. Megfordulok, hogy vissza találjak a kocsimhoz, azonban egy férfi nekem jön. Dühösen pillantok rá, aki megáll és rideg tekintette néz rám. Mintha én mentem volna neki, és nem Ő neki. Nem szól semmit, csak közelebb lép, vörös ijesztő szemeivel végig mér, majd a jobb kezével a torkomhoz kap és a falnak nyom. Az érintése jéghideg, amitől csak még jobban kiráz a hideg. Valami fura morgó hangot ad ki, én meg remegni kezdek. Az emberek körénk gyűlnek, a fenevad pedig ebben a pillanatban elenged, és már nyoma sem látszik. Eltűnt. ebben a pillanatban álltak össze a képek a fejemben. A sok legenda, amit régen a vének meséltek... mind igazak. Én pedig életemben először félek, de úgy igazán.