Edward odaadó, hűséges, szeretetteljes. Keserédes, ami jellemében, és külsőségeiben is megjelenik. A legfontosabb számára Bella, aki nélkül képtelen élni az életét, Renesmee, a lánya pedig a legnagyobb kincse, bárkit képes megfenyegetni, aki a közelébe óhajt férkőzni. Nagyon-nagyon védelmező, és legalább ennyire önmarcangoló is, ami egy veszélyes párosítás a számára tekintve, hogy Bella a Volturival van. A mindennapjait az aggódás, gyötrelem, és önmagának hibáztatása teszi ki. Hősies jellem, a szeretteiért bármire hajlandó, még létezésének véget vetni is. Nagyon intelligens, művészetkedvelő, a legközelebb a zene áll hozzá, mivel hobbizeneszerző is, bár ezt nem hangoztatja. Végtelenül romantikus. Oda van a gyorsaságért, a száguldásért. Az önbizalma hiányos, önértékelése alacsony, ugyanakkor jó szónok; Istenhívő és félő, azt gondolja, a lelke kárhozatra van ítélve, tekintve, hogy milyen létformát kénytelen folytatni.
Külsőre magas, vékony és szikár testalkatú, nagyon fiatalnak néz ki, ami éles ellentétben áll sokat megélt, bölcs lelkével - mintha vénnek született volna már emberként is. Bőre a vámíprokra jellemzően halvány fehér, és gyémántként csillog a napon. Szemszíne általában a vegetáriánusokra jellemző borostyán árnyalatú, kivéve, ha sokáig nem vadászik. Haja vöröses árnyalatú, rövid. Az egész megjelenése távolságtartó, ugyanakkor bizalomkeltő, az emberek számárapedig kifejezetten elragadó, ahogy minden vámpír.
Ruházkodása egyszerű, kényelmes, nem stílusa a cicoma.

Születni

Kétszer is lehet. Egyszer embergyerekként. Aztán vérszívó szörnyként. Mindkettő hasonló - tanulással kezdődik. Saját magunk és határaink tapasztalásával, feszegetésével. A világ felfedezésével. Gyermekként ártatlanul. Vámpírként kárhozottul. Gyermekként megtanulod irányítani a tested, a mozgás bizonyos formája már egészen korán tudatossá válik: megtanulsz elkapni valamit a kezeddel. Vámpírként megtanulsz fókuszálni, az illatokat felismerni, a prédát elejteni. Emberként járni, vámpírként az árnyakban rejtőzködni. Emberként beszélni, vámpírként hallgatni.

Én is ilyen voltam. Már férfikorba lépve kellett újraismernem a világot. A víz szalad, a kő marad, és én voltam a víz... Vagy inkább tűz. Ér mélyén lángoló eredendő tűz, amely sosem akart elmúlni, úgy tűnt, hiába alakított át a méreg, tombolt bennem a vérszomj, mintha újra, és újra, és újra átalakulnék. Izzó láva voltam, és hiába értettem, amit Carlisle mond, nem tudtam lehűlni. Bevallom időnként azt kívántam, bár ne érteném. Bárcsak bármikor és bárhol átadhatnám magam a bestiának, és embervért ízlelhetnék. Néha azon kaptam magam, hogy azon gondolkozom, milyen ízűek lehetnek azok, akiket ismertem... Hogy el kellene szökni és meglátogatni őket. Persze ilyenkor aztán mindig mély depresszióba és önmarcangolásba kezdtem, hiszen hogyan is tehettem volna meg ezt Carlislelal és Esmevel, akik olyan sokat adtak nekem? Inkább elmentem futni... Igazán futni, száguldani a széllel, versenyre kelni a fent repülő madarakkal, és hallgattam a csendet, ami körülvett, ami persze nem volt egészen csend, és ahogy egyre több időt töltöttem új létformámban, egyre messzebbről hallottam az illatomat megérző állatok menekülő dobbanásait, szárnycsapásait, ahogyan egymást figyelmeztetik, hogy a főragadozó veszélye leselkedik rájuk.



Fejlődni

Folyamatosan, eltérő tempóban a körülményekhez képest. Új készségeket elsajátítani, száguldani. Nincs szükséged levegőre, nincs szükséged alvásra, emberi ételre. Nincs szükséged a régi beidegződésekre sem, hogy bármikor beteg lehetsz, vagy elüthet egy autó. Nincs szükséged félelemre, csak a szabadság vár, és szinte csak egyetlen szabályt kell betartanod. De attól eltekintve tiéd a világ...

Száguldás, észlelés, ízlelés, a részletek. Minden felgyorsult és lelassult egyszerre. Évekbe telt, mire le higgadtam valamelyest, és részben viszolyogva néztem, ahogy Esme ugyanazon megy keresztül, amin én. Hogy egy ilyen tündéri teremtés hogyan válik a pokol szörnyetegéből a világ legodaadóbb angyalává. Megijesztettek a gondolatai - mert hogy az átalakulással ezt is kaptam. Szuperképesség egy anti-szuperhősnek. Mindenki eméje nyitott könyvvé vált, nem maradt előttem titok. Elkezdtem élvezni, és ahogy teltek az évek és már nem kellett nap mint nap a kár hozott gondolatokkal szembesülnöm lázadni kezdtem. Még többet akartam, már lehiggadva mentem szembe Carlisle eszmerendszerével, hogy vért ízlelhessek. Mentségére szóljon, amire nincs mentség, hogy gonosztevőket mészároltam. De akkor is mészároltam, az ösztönöket követve, az agyat részlegesen kikapcsolva. Szörnyeteggé váltam, semmivel sem különbbé, mint akiket kivégeztem.



Gyászolni

Idővel rájövünk, valamilyen szinten mind rájövünk, hogy ez a lét többet elvesz, mint amennyit ad. Ifjúságot ad, de a barátokat elveszi. Szabadságot ad, de a döntés szabadságát elveszi, halhatatlanságot ad, de a változót elveszi, nevetést ad, de a könnyeket elveszi, szeretést ad, de a párodat elrejti. Egy emberöltő épp elég lenne, de a halált elveszi. Mit ér a boldogság, ha nincs kivel megosztani? Ha sosem lehetsz önmagad, ha nem mersz adni, mert tudod, hogy azzal a halált is oszthatod egyetlen óvatlan pillanatban... Ez a lét mindenkit egyedüllétre ítél, mégis vannak azok a szerencsések is, mint én, akik szabályokat és korlátokat felállítva megtanulnak együtt élni.

Visszatértem, mint a tékozló fiú. Nem bírtam nézni, ahogy szép lassan minden a korábbi életemből az enyészeté lesz. Még távolról sem, még belegondolni is rossz volt. Beszűkült a világ és valahol azt éreztem ez a lét folytonos búcsúzásból áll. Végeláthatatlan Isten veled. Közben pedig azzal is tisztában voltam, hogy Esme és Carlisle Bem tudja már elnézni, ahogy egyedül tengődök, és mind többet gondolnak arra, hogy ez miattuk is van, mert ők egymásnak tökéletesek, én pedig egyedül vagyok. Próbálkoztak ajánlatokkal, rábeszéléssel, Rosalieval, aki számomra az első pillanattól kezdve testvér volt, nem több.


Szabályokat állítani

Megtanulod értékelni. Értékelni a művészetet, a szépséget, legfőképp a múlandót. Megtanulod értékelni a határokat, az emberi életet, aki egykor te is voltál. Ezt adja a család, ezt adta nekem Carlisle és Esme és Rosalie és Emmett és Alice és Jasper. Igazi családot kaphatsz, ha az ösztönöket feladod, és mit ér bármilyen létforma család nélkül?

Újra átéltem vele, amit kezdetben, de ez már nem ijesztett meg. Régi barátként üdvözöltem a szabályokat a halállét eme monoton formájában. Furcsa mód ezek jelentették az izgalmat is. Egy viszonyítási pontot, meddig lehet elmenni. Sokkal többet töprengtem ekkor, mint korábban - Istenről, sorsokról, döntésekről, elrendelésekről, a lélekről. Közben költöztünk és elköltöztünk és visszaköltöztünk és emberek között tanultunk és megérkezett Emmett és Alice és Jasper is. A recept pedig mindenkinél maradt ugyanaz, a folyamat már-már gépiesen ismétlődött ahogy a vérszívók szelídültek.


Ragaszkodni

Ámde mit ér bármilyen létforma társ nélkül?! A társad nélkül. Az egyetlen és igaz nélkül. Nélküle hiába kel fel a Nap. Nélküle aligha van öröm, nélküle még a család sem tesz igazán boldoggá, mert nem ez a természet rendje. A természet rendjében minden lény társat keres és társat kell, hogy találjon. De te természetellenes vagy. Nem csak a léteddel, azzal is, hogy túl sokat tudsz. Hogy tudod a gondolatokat...

Mindig ugyanaz történt mindenkivel. Megtalálta a társát, de engem a Denali lányok sem mozgattak meg. Azt gondoltam a szerelem egy szíveobbanás, és akkor tudod, hogy Ő AZ. Hogy vele kezdődik és vele ér véget minden, a nappalis és éjszakád, minden gondolatod és minden sóhajod. Na igen, valószínűleg emiatt a gondolkodásmód miatt sem érkezett a társam az életembe, a végtelen romantikusság miatt, mert valami mindig hiányzott.


Meglepődni

Amikor már feladtad. Amikor már nem számítasz rá. Amikor már nem jöhet váratlan, akkor robban be az új. Az idegesítő, a vonzó, a figyelemfelkeltő, a rabul ejtő. Akinek a gondolatait nem látod. Aki ember és emberi. Aki érez, aki tanít, aki megbabonáz, akiért újra elkárhozol azzal, hogy beleszeretsz, hogy felfedsz, hogy beengedsz, hogy veszélyezteted, hogy megmented, hogy elhagyod, hogy megbántod, hogy megöleled, hogy megcsókolod, hogy magadhoz kötöd, hogy átváltoztatod. Mert ő az egyetlen. Az igazi. Akire vártál, és aki nem jött, de megérkezett.

Sehol semmi, mindenhol ugyanaz. Nincs váratlanság, csak állandóság a pontig, amíg meg nem érkezik az idegeskedés. A bosszankodás. A zárt ajtók egy új lány fejében. Embereket láttam reagálni egy évszázadon keresztül, a gondolataikat, és azt hittem, már ő sem tud újat mutatni, hiszen a nők nagy többsége egyforma. Kivéve őt. Bellát nem érdekelte a kisfiúk közeledése, nem érdekelte, amit mondtak neki, sok mindent elengedett a füle mellett, és nyilvánvalóan immunis volt a flörtölésre részükről. De mindezt csak azután tudtam meg, hogy néhány kellemes napot távol tölthettem mindentől és mindenkitől, mert az illata teljesen megbabonázott. Mintha megint újszülött lettem volna. A torkon kiszáradt, minden izmom összehúzódott, az agyamat szó szerint elöntötte a vér... iránti vágy, a vére iránti vágy, minden cseppjét ki akartam szívni a testéből. Persze ez a távolban már nem tűnt olyan élesnek, így önmagamat őrültnek titulálva visszatértem, megpecsételve ezzel mindkettőnk sorsát.


Érinteni

A haját. Az arcát, a vállait, a karját, az ujjait, a derekát, a combját, a lelkét, a szívét. Érezni az illatát, a sóhaját, a vérét. Hibázni és megbocsáttatni. Megbocsájtani magadnak. Összekapaszkodni. Élni. Élvezni.


A mi szerelmünk kíváncsisággal kezdődött, az új fededezésével, amiben azt hittem, sosem lesz már részem. Nem tudtam nem azon gondolkodni, ő mire gondolhat. Meg akartam ismerni, meg akartam érteni, azt akartam, hogy ő menjen el, hogy ő forduljon el, hogy ő küldjön el, mert nekem nem volt erőm ehhez. Nem tudtam nem vele lenni, és nem tudtam nem arra gondolni, mikor fogom elveszíteni a fejem és letépni az övét. Ennek a történetnek kétféle végét láttam csupán, és akkor kiderült, hogy egymásba szerettünk. Hogy a végzetem már többféle értelemben is a végzetem. Újra őszintén tudtam nevetni, újra őszintén tudtam beszélni, hiszen rájött, ki vagyok, és ahogy ígérte, tartotta a száját. Újra tudtam szeretni, csak egyet nem tudtam, nélküle elképzelni az örökkévalót.
De el kellett, meg kellett bántanom, össze kellett törnöm, kegyetlenül kitörölnöm magam az életéből, ezt próbáltam, hogy rájöjjek, én általa vagyok és ő általam van, és hatalmas hibát követtem el.


Odaadni

Önmagad. A szívedet, a lelkedet neki és a kárhozatnak, az örökkévalónak és az elmúlásnak, az állandónak. Magadhoz kötni és soha többé nem ereszteni, megadni, amire vágyik. Összeforrni. Átváltoztatni.

Már csak együtt volt. Ő és én. Mi. Mintha mindig is így lett volna, mindenemet oda akartam adni neki, amíg lehet, de más tervei voltak, ő többet akart adni, újraértelmezve ezzel az amíg lehet hosszát. Át akart változni általam. Persze tiltakoztam, pedig akkorra már elég jól ismertem őt is, magunkat is, hogy tudjam, szélmalomharcot vívok. Megállapodtunk - több értelemben is, a részletekben is, és az életünkben is. Összeházasodtunk, már senki nem tudott elválasztani, se James, se a Volturi, se Victoria, se a saját döntéseink (azaz az én egyszeri rossz döntésem). Enyém lett lelkestől, testestől, mindenestől, még jobban is, mint terveztük.


Gyűlölni az ismeretlent

Rettegni. Fájni. Várni. Veszekedni, egyet nem érteni, dühöngeni, bántani. Szavakkal és ki nem mondott szavakkal, az elfogadhatatlansággal, a szeretetlenséggel, a bántó szavakkal. Sohasem feladni, mindig küzdeni, ellenségekkel szövetséget kötni. Megváltozni.

A lény maró gúnyt és rettegést hozott az életünkbe. Isten lenézett rám, és megcsóválta a fejét, amiért azt hittem, egy hozzám hasonló természetellenes szörny boldog lehet egy emberrel, hogy következmények nélkül megtervezheti, hogyan fog a végzetévé válni. Kínozta őt, elszívta az erejét, a józan eszét elhomályosította, és a halál szélére taszította a létem értelmét, akinek sikerült Rosaliet is belerángatni a tévképzetbe, hogy Bella kisbabát vár, nem egy mocskos vérszopót. De végül ebben is igaza lett, a magzat gondolatai elvarázsoltak, a lányom gondolatai.


Szeretni az ismeretlent

Ráeszmélni. Nem érteni. Megérteni. Nem elfogadni, azonnal szerelembe esni. A katarzist újraüdvözölni. Harcolni az ismeretlenért, rajongani, egy pillanatra ismét meghasonlani, bízni és hinni, szeretni és nevelni, újra meglátni, újra megcsodálni, újra megismerni, újra és újra és újra összetartozni, egyformának lenni és mégis különbözni.

Tökéletes volt. Ragyogó, megismételhetetlen, elragadó, maga a varázslat. Bella átélte az átalakulást, amibe Jacob halt bele majdnem, miután már a saját falkájával való szembefordulást és harcot túlélte, hiszen bevésődött az én Nessiembe, az én szörnyecskémbe.


Élni

Élni. Örökké élni. Elengedni.

El kellett mennünk, túl sok feltűnést keltettünk már, és ez a bevésődés is csupa rosszat ígért. De jobban tudhattam volna, tanulhattam volna egykori hibámból, emlékeztettem volna arra, hogy a valódi szerelmet nem lehet kitörölni. Visszatértünk, és ezzel minden olyanná vált, mintha az elmúlt évek meg sem történtek volna. De persze mindennek ára van, így ennek is. Bella volt az ára, aki a családunk védelmében a Volturihoz csatlakozott...