Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Üdvözlünk!
twilight after dark
Épp most tévedtél az ország egyik legnagyobb, ha nem az egyetlen Twilight témájú fórumára, ami egyaránt dolgozza fel a könyvek és a filmek eseményeit. Ugyanakkor mi egy kicsit más irányba vittük el a történetet, így érdemes elsőként a világleírást elolvasni, rögtön a szabályzat után! Oldalunk már négy éve üzemel, bár nemrégiben be kellett iktatnunk egy költözést, s ezáltal nagyon sok minden változott; két új faj került bevezetésre, valamint számtalan új, egyéni canon karakter. Ha megtetszettünk, bátran regisztrálj fel, a staff áll a rendelkezésedre, s egészen biztos, hogy befogadó közösségre lelsz nálunk! (;
Trailer
twilight after dark
Minichat
Oszd meg gondolataid!
Utolsó bejegyzéseink
Dolgozószoba

Szer. Aug. 30, 2017 10:11 pm


A staff közleményei

Szer. Aug. 30, 2017 7:03 pm


Szökőkutas korzótér

Szer. Aug. 23, 2017 3:40 pm


Avatarfoglaló

Kedd Aug. 15, 2017 6:22 pm


Caius Volturi

Kedd Aug. 15, 2017 5:11 pm


A Volterrából be- és kivezető autóútvonal

Vas. Aug. 13, 2017 10:36 pm


Black Rose Pub

Vas. Aug. 13, 2017 10:34 pm


Aláírásbörze

Kedd Aug. 08, 2017 9:35 pm


Reagkódok

Kedd Aug. 08, 2017 9:14 pm


Nagyterem

Kedd Aug. 08, 2017 12:47 am


Facebook
csatlakozz hozzánk!
Már elérhetőek vagyunk itt is, s a könnyebb elérhetőség érdekében ajánlott csatlakozni, természetesen nem kötelező. Mindenkit szívesen látunk csoportunkban, ha van kedvetek, gyertek bátran!
Nyerteseink
gratulálunk nektek!

Similar topics
Szószámláló

Credit
tiszteld a munkánkat!
A fórumon található leírások, kódok mind a Twilight after dark tulajdonában állnak. Nem keveset dolgoztunk a kinézetünkön, tisztelj meg bennünket azzal, hogy feltüntetsz minket, ha megihlet a design egy része. Néhány kód alapja Lénától származik, míg a design többi része és a fejléc Alice munkájának gyümölcse. További segítséget nyújtott nekünk Sigmund, tanácsaival és kódjaival, Winnie, aki nélkül az utolsó bejegyzéseink modul nem lenne formázva és Jasper, aki a fórum trailerét készítette. Hálásak vagyunk nektek, köszönjük!
Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (51 fő) Kedd Május 23, 2017 10:51 am-kor volt itt.

Share | 
 

 Alice és Jasper szobája

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

avatar
Admin
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2016. Jun. 17.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
638
✥ SZÜLETÉSNAPOM :
1783. Jan. 04.
✥ KOR :
234
✥ FOGLALKOZÁS :
i am the boss

TémanyitásTárgy: Alice és Jasper szobája   Szer. Aug. 03, 2016 1:39 am

***
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://twilightafterdark.hungarianforum.com

avatar
NO MERCY, NO REGRET ✥ ragadozó
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2016. Jul. 29.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
12
✥ SZÜLETÉSNAPOM :
1845. Sep. 21.
✥ KOR :
172
✥ LAKÓHELY :
Cullen-ház
✥ FOGLALKOZÁS :
Önmagam keresése
✥ KERESEM... :
myself, mostly

TémanyitásTárgy: Re: Alice és Jasper szobája   Vas. Szept. 18, 2016 1:38 pm

Alice & Jasper


I'm still having a trouble...
but I'm working on it.


*Örülök, hogy nem jöttek be. Azt hiszem, Edwardnak kellene megköszönnöm. Mostanában elég sok mindent kellene neki megköszönnöm... mégsem tudom rávenni magam, hogy bármiféle hálát érezzek irányába. A többiekkel is zavaros a kapcsolatom, de ez a tudat - hogy egyetlen gondolatom sem maradhat csak az enyém - különösen irritáló. A testem nyugalmi állapotban ül a szoba közepén, csak az elmémben száguld minden követhetetlen örvényben, és a fizikai mozdulatlanság tart egyben e hurrikán közepén. Azt mondják, a vihar szemében csend van. Most értem, mire gondoltak.
Újra végigfuttatom tekintetem a szobán. A könyvespolcot békén hagytam, nem érdekelnek a kitalált történetek, mások gyermeteg meséi. Az ágy is épségben maradt, annak a közelébe se nagyon mentem, hiszen minek... a komódot lendületből a sarokba hajítottam. Nehezen viseltem a rajta sorakozó apró-cseprő tárgyak sorát. Elvileg mindegyik emlék, közös és szeretett, de gyakorlatilag... fintor kúszik az arcomra. Gyűlölöm, hogy az elmém ilyen megbízhatatlan, miközben én emlékezni akarok. Még jó, hogy fényképek nincsenek, legalábbis közszemlére téve nem. Azt hiszem, azzal végképp nem tudnék megbirkózni. Meg kell kérdeznem majd, hogy régebben voltak-e, mert mintha rémlene valami, de... ahogy megpróbálom elkapni, kicsúszik az ujjaim közül, elsiklik, akár halak ezüstös csillanása a zavaros folyóvízben.
Óvatosan felállok, és talpra állítpm az öltözőasztalt. A tükör volt a gond, nyilván. Egy ideje nem bírom elviselni a saját ábrázatomat. Most, hogy már csak földön heverő, ezüstös cserepek emlékeztetnek a korábbi felületre, már nincs vele gondom, hogy arcom egy-egy részletét megpillantsam. A szilánkok őszinték, azokban magamra tudok ismerni - én sem vagyok egész, és kétséges, leszek-e ismét. Nem törődöm a gondolatolvasó méltatlankodó morranásával, amíg lent marad a földszinten. Úgysem tud meggyőzni a maga igazáról, a reménykedésükről. Szerintem tévednek mind, ha azt hiszik, hogy lehet még minden olyan, mint... régen. Bármit is jelentsen ez pontosan.
Persze, a tényekkel nagyjából tisztában vagyok, de az események... az más kérdés. Nehéz összekötni az érzéseket és a képeket, nehéz kibogozni a káoszt, ami van körülöttem. Carlisle nem győzi hangsúlyozni, hogy ez "természetes önvédelmi reakció". Olyankor kedvem lenne megint behúzni neki egyet, és megkérdezni, ez is természetes önvédelmi reakció-e. Felszedek pár dolgot a földről, és elhelyezem itt-ott. Szándékosan semmi sem oda kerül, ahonnan lezuhant a kirohanásom előtt. A változás valamennyire lenyugtatja bolygatott elmémet - arra emlékeztet, hogy a károk egy része helyrehozható anélkül is, hogy visszakényszerítenénk a dolgokat az eredeti elrendezésükbe. Ez már olyasmi, amit esetleg el tudok képzelni önmagammal kapcsolatban is. Semmi sem lesz ugyanolyan, mint régen, de talán... hangsúlyozottan talán... valami hasonló állapot elérhető. Bekapcsolom a rádiót, tekergetek a csatornák között.
Vezeték nélküli adattovábbítás. Fiatalabb koromban a boszorkányság sem tűnt kevésbé abszurd elképzelésnek. Az más kérdés, hogy mire pazarolják. Megállok az egyik csatornán - beszélgetés hallatszik, nem az a zenének gúnyolt valami, ami durván disszonáns és fals hangokkal karistolta érzékeny hallásom. Második világháború a téma. Történelem, nekik. Nyelnem kell egy nagyot, leülök a készülék mellé, már vakon a külvilágra, és hagyom, hogy az elmémet elborítsák a felidézett képek. Álomnak nevezem, mert akkor könnyebb megbirkózni a ténnyel, hogy emlék... ráadásul ezúttal olyan emlék, amiben vitatkoztunk Alice-szel.
Azt hiszem, ez az első eset, hogy nem boldog képsor bukkan fel róla. Nem tudok távolságot tartani önmagam és a jelenet között, olyan élénk és valóságos, túl éles és pontos ahhoz, hogy puszta kitaláció legyen. Tudom, hogy megtörténtek, de másként érzem megtörténtnek őket, mint a jelenbeli pillanatokat. Nem tudom teljesen a sajátomnak mondani - még nem? -, de magamtól eltávolítani sem. Olyan volt, mint túl erős reflektorfénnyel megvilágítani egy mindig félhomályos területet - a túlzott fókusz valószerűtlenné tette a reálisat, túlzóvá a kontúrt, megsötétítette az árnyékokat és eltompította a színeket, összességében egy zavaró benyomást keltve az egész látvánnyal kapcsolatban.
Elkeseredettség - tennivágyás - racionális ellenérvek - ököl csattanása az összerogyó asztalon - csönd. Vita - lehetőségek elemzése - stratégia - ellenvetés - győz a logika - csönd. Nem igazán tudok arra rájönni, miért akartam elmenni az emberek háborújába, ha egyszer semmi másra nem vágytam jobban, mint örökké elkerülni minden háborút. A tekintetem elé kúszó arc emberi - és halott. De nem miattam. Ha van valami, amiben a végletekig magabiztos vagyok, az az, hogy felismerem a saját áldozataimat, ha látom őket.
Megrezzenek, mikor a szemem előtt összetörnek a múltbéli benyomások. Nem tudom, mennyi ideig ülhettem mozdulatlanul, elveszve a külvilág számára, de a rádióban már nem a történelmi műsor megy. Az ajtóban viszont Alice áll. Nem kell odanéznem, hogy tudjam. A földre szegezem a tekintetem, mint legtöbbször, ha felbukkan mellettem - és elég gyakran megteszi -, nem tudom, hogyan kezdeményezhetnék... bármit. A szoba még mindig eléggé lelakott körülöttem, és ahogy kezdek a jelenre fókuszálni, feltűnik, hogy milyen nagy az üresség érzete a házban. A tekintetembe pánik lopózik, mikor végre rájövök, ez mit jelent. Nincs itt rajtunk kívül senki.
Én pedig félek ettől.*

//Remélem nem bánod és megfelel...   //
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
I CARE TOO MUCH ✥ vegetáriánus
admin
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2016. Jun. 17.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
64
✥ SZÜLETÉSNAPOM :
1901. Aug. 10.
✥ KOR :
116
✥ LAKÓHELY :
△ Forks
✥ FOGLALKOZÁS :
△ the princess of fashion
✥ KERESEM... :
△ my husband's humanity & Charlin

TémanyitásTárgy: Re: Alice és Jasper szobája   Vas. Szept. 25, 2016 4:55 pm


Jasper & Alice
“Just promise you’ll come back to me.”

Nem sűrűn vadásztam az utóbbi időben és ha mégis, mindenkinek bejelentettem, hogy mindig legyen valaki Jasper mellett. Még akkor is, ha tudtam, hogy mindennél jobban zavarja a társaság. Egy labilis embert nem lehet egyedül hagyni, még a végén meggyőzi magát arról, hogy jobb nekünk nélküle, vagy neki a társaságunk nélkül és itt hagy minket. Itt hagy engem. Akárhányszor erre az eshetőségre gondoltam, görcsbe rándult a gyomrom és úgy éreztem mentem kiadom magamból az állatvért, s akárhányszor Jasper jövőjét kutattam, mérhetetlen fejfájás tört rám. Talán egyik érzés sem volt valós - nyilván nem voltak azok -, mégis borzasztó volt. Rémes időszakot éltem meg ugyanúgy, ahogy a férjem, az pedig, hogy ő nem volt tisztában vele mennyire kötődöm hozzá és törődök vele, még inkább megnehezítette. Szívem választottja, létem értelme, a világ közepe volt nekem, s még csak nem is sejtette! Dühös voltam, dühös magamra, dühös Jasperre, s legfőképp a rohadt Volturira. A ritka vadászatokon vezettem le a feszültséget, de már többször megfordult a fejemben, hogy Emmettel fogok edzeni. Kénytelen voltam valamit kezdeni magammal és egyre inkább azt éreztem, hogy sem a vásárlás, sem a ruhakészítés nem tudott lekötni. Minden egyes nap egyre feszültebbé, egyre idegesebbé váltam, a legapróbb dolgokon is képes voltam felkapni a vizet, igazán vágytam rá hogy valamelyik családtagommal megbeszéljem az érzéseimet, de nem vitt rá a lélek. Nem akartam még több terhet rakni rájuk, amit cipelniük kellene, ha elárulnám. Esmét különösen nem akartam elszomorítani, de úgy éreztem felrobbanok, ha nem nyílik meg valakinek, ha nem árulom el, miféle slamasztikába kerültem. Ugyanakkor szégyelltem is magam és nem akartam szégyenbe hozni Carlisle-t. Nem voltam önmagam, a sötét felhők csak gyűltek és gyűltek a fejem fölé, lassan minden fényt elnyeltek én pedig ott kuporogtam a földön a korom sötétben, egyedül, magányosan, összetörve.
Ahogy beléptem a bejárati ajtón és megpillantottam Edward komor arckifejezését, rögtön tudtam, hogy Jasper gondolatai aggasztják, s ahelyett, hogy bármiféle kérdést szegeztem volna neki, egyenesen az emeletre száguldottam. Egy másik napon, egy teljes átlagos helyzetben nesz nélkül osontam volna az ajtóhoz, hogy játékosan Jazznek rontsak és meglepjem vele, de most nem engedhettem meg magamnak. Nem, amíg nem önmaga. Megálltam a közös szobánk ajtaja előtt és hármat kopogtam, mielőtt szélesre tártam volna az ajtót, jelezve neki, hogy érkezem és ne támadjon rám ijedtében, ha esetleg elmerült valamiben és nem hallotta a lépteim vagy nem érezte meg a jelenlétem, az illatom. A szoba látványa azonban teljesen ledöbbentett, kisebb sokkot kaptam a küszöbön állva, ahogy körbepislantottam. A tükrös öltözőszekrényem borzasztó állapotban volt, üvegcserepek borították be a parkettát, a különféle dísztárgyak össze-vissza voltak elhelyezve, némelyik még a földön hevert. Lassú léptekkel indultam el a szoba közepéig, ahol megálltam és ijedten meredtem Jasperre. Egyszerre sújtott le a nehézkes szomorúság és a perzselő harag. Felemeltem a földről egy apró cipőt formáló porcelán díszt, amit Esmétől kaptam egy vásárlásunk alkalmával és szótlanul meredtem a pici tárgyra, ledermedve, mint egy kőszobor. Az egyedüli zaj a rádió halk búgása, amiből számomra túl hangosan szól valamiféle régi dal és Edward halk léptei odalent, ahogy elhagyja a házat. Néhány percig nem tudtam megszólalni, a gondolataim neki-nekiütődtek a koponyámnak, mint a kavicsok a poros úton, mikor felverődnek a kocsira. Alsó ajkam megremegett, a lélegzetem lassan kiszakadt a tüdőmből, elég hangosan ahhoz, hogy az alsó szinten is meghallotta volna bárki, akinek kicsit is jobb a hallása. Aztán végre, végre sikerül egy tömör, kegyet kérdésbe öntenem mindazt, amit érzek. - Mit műveltél?! - suttogtam és újra rátaláltam a pillantásommal. Egy kegyetlen, rémült, fáradt pillantással. Úgy éreztem belefáradok mindabba, ami körülöttem történik, beleőrülök Jasper viselkedésébe, Renesmee szomorúságába, Bella hiányába. S a haragba, amit mindenki iránt éreztem. 


593 szó △ öltözék △ imádtam!  







they can't break me.
i'm already broken.







Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
NO MERCY, NO REGRET ✥ ragadozó
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2016. Jul. 29.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
12
✥ SZÜLETÉSNAPOM :
1845. Sep. 21.
✥ KOR :
172
✥ LAKÓHELY :
Cullen-ház
✥ FOGLALKOZÁS :
Önmagam keresése
✥ KERESEM... :
myself, mostly

TémanyitásTárgy: Re: Alice és Jasper szobája   Kedd Szept. 27, 2016 11:00 pm

Alice & Jasper


I'm still having a trouble...
but I'm working on it.


*Magam sem tudom, szeretem-e a felvillanó képeket. Azt biztosan nem állíthatom, hogy... elégedett lennék azzal, ami a szemem elé tárul lassan, fokozatosan. Olyan sötét a színezetük, alig találok önfeledtséget, nem hoznak megkönnyebbülést. Általában szorongás fűszerezi a kellemesebbeket is, arról nem is beszélve, amikor rábukkanok egy-egy régebbi, igazán sötét darabra... ez a mostani kifejezetten komor, frusztrált darab. Nem csoda. A pozitív érzelmeim szinte mindig Alice-hez kapcsolódnak, később a család többi tagjához is, de soha nem olyan intenzíven, mint a párommal. Nem csoda, hogy megvisel a puszta ötlete is annak, hogy mi vitatkoztunk valamikor... nem tehetek róla, hogy a rosszkedv hullámai kiáramlanak belőlem, nem figyelek oda, talán amúgy sem tudnám visszatartani... szerencse, hogy nem tart sokáig.
Sikerül kiszakadnom a rémes emlékből. A korábban kieresztett érzések visszarebbennek hozzám, mintha szivacsként szívnám fel vizüket. Alice felé kapom a tekintetem, s elég ráfókuszálnom, hogy megrohamozzanak a benyomások róla. Bíbor harag, sárgászöld döbbenet, fakókék ijedtség, ragacsszürke szomorúság. Egyiknek sem örülök... finoman szólva. De nem merek még megmozdulni. - Én... - kezdeném, magyarázkodnék, de elhallgatok a saját hangomtól, néha még most is idegenül cseng számomra. Nem tudom, miért.
Addig sem mozdultam, de végképp megbénulok, amikor nekem szegezi az indulattól izzó kérdést. - Sajnálom. Nem akartalak... megbántani - keresgélem a szavakat, küszködöm velük. Miért ilyen nehéz? Némaság felel bennem. Carlisle-nak természetesen erre is van egy elmélete, annak az idiótának mindenre van egy elmélete... - Nem bírtam elviselni, hogy... a hiányt mutatják. Emlékeznem kellene rájuk, de nem megy - magyarázom alig hallhatóan, még a mi fülünk számára is halkan, először az apró-cseprő tárgyakat magyarázva meg, mert az még mindig egyszerűbb, mint arról beszélni, hogy mi a baj a tükörképemmel... Alice többet érdemel annál, hogy "minden", pedig ez a szó pontosabban írja le a helyzetet, mint egy egész kis monológ. Gondolom. Frusztrációmban a saját kezemen babrálok, s ujjaim szinte beleakad a rajta húzódó sebhelyek hegyeibe-árkaiba. Óhatatlanul simítok végig rajtuk, a durva, érdes felület újabb emlékbe ránt bele: talán húsz éves lehetett a fiú, vagy még annyi sem, s már hasonló sebek csipkézték márványos bőrét, tizenegy hónapjával már szinte veteránnak számított, ezért kellett kivégeznem. Egyértelmű parancsom volt rá, s teljesítettem annak ellenére, hogy én magam is együtt harcoltam az újszülöttel nem egyszer, akkor mart bele a kezembe kétségbeesésében, mielőtt kiszabadíthattam volna magam a fogai közül, s elválaszthattam a fejét a testétől... Panazsos, sebzett nyögéssel szakadok ki az emlékképből, s indulok automatikusan Alice felé, észre sem veszem a mozdulatot, tőle remélve vigaszt, de ráébredek, nem tehetem meg, úgyhogy megtorpanok a mozdulat közepén, megint azelőtt, hogy tudatosulna bennem. Olyan vagyok most én is, mint egy újszülött, épp olyan kezelhetetlen... nem lélegzem. Nem bírnám rávenni magam. Reménytelen fájdalom szikrázik a szememben, amikor Őrá emelem, de legalább minden érzelmem magamba koncentrálódik most, egy kicsit az övéinek színe is elfakul előttem, annyira elzárkózom épp mindentől. Leginkább magamtól szeretnék, csak arra éppen nincsen módom. - Hányat öltem meg? Nem emlékszem mindre... - motyogom, szinte bódultan. - Talán lehetett jogom elvenni a létüket a küzdelem hevében, de nem... erre nem... én hidegvérrel kivégeztem őt, miközben éreztem, ahogy vergődik a kezem között... próbáltam gyorsan csinálni, hogy ne fájjon annyira... nem miatta, hanem magam miatt... - dünnyögöm, mintha a kimondással megkönnyebbülhetnék, de épp ellenkezője történik, a realitás súlya még inkább rám nehezedik most, hogy nem tudtam magamban tartani... a kezem még mindig a sebhelyeken barangol, mintha a felfedező tapintással eltüntethetném őket, vagy épp ellenkezőleg, talán még inkább kiemelné őket a bőrömből. Elfelhősödött tekintetem megint lassan tisztul fel. Ez utóbbi szinte megszokott mostanában, láthatták elégszer, hogyan szakadok ki a jelenből, merülök el a múltamban, ami kezdetben elviselhető, sőt egyenesen boldog pillanatokat tartogatott számomra, de az utóbbi időben egyre többször és egyre gyakrabban taglóz le vérrel, halállal, fájdalommal és küszködéssel, majd térek vissza, legtöbbször teljesen más hangulatban, új teherrel vagy új megkönnyebbüléssel gazdagodva. Most azonban aránylag gyorsan észbe kapok. Bűntudatosan keresem Alice tekintetét. - Sajnálom... - ismétlem, és nyomorultul érzem magam. Önzőnek. Még most is a saját problémámra fókuszálok ahelyett, hogy vele foglalkoznék, úgy igazán, de... az az igazság, hogy az emlékbeütések ellen nem tehetek semmit. Elvileg nem is kell, elvileg ezek is hozzám tartoznak, de lehet, ha valaki felajánlaná, hogy megszabadít tőlük, akkor élnék a lehetőséggel. Odaadnám a múltam szilánkjait azért, hogy normálisan funkcionálhassak a jelenben. Úgy várom Alice szavait, mint ítéletet, hiszen... az is. Talán megkönnyebbülnék, ha nekem esne végre. Talán összetörnék tőle. Nem tudom, nem ismerem önmagamat eléggé.*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
I CARE TOO MUCH ✥ vegetáriánus
admin
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2016. Jun. 17.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
64
✥ SZÜLETÉSNAPOM :
1901. Aug. 10.
✥ KOR :
116
✥ LAKÓHELY :
△ Forks
✥ FOGLALKOZÁS :
△ the princess of fashion
✥ KERESEM... :
△ my husband's humanity & Charlin

TémanyitásTárgy: Re: Alice és Jasper szobája   Szer. Feb. 15, 2017 12:30 am


Jasper & Alice
“Just promise you’ll come back to me.”


Nem voltam önmagam. Már régóta nem az az Alice voltam, akit mindenki ismert, beleértve engem is. Ha tükörbe néztem, egy ismeretlen vámpírnő nézett velem farkasszemet. Ajkaim már olyan régóta nem görbültek mosolyra, hogy lassan azt sem tudtam hogyan kell mosolyogni. Örökösen egyetlen vonallá préselődtek, tekintetemben pedig a boldogságnak és vidámságnak nyoma sem volt. Mintha egy idegen bámult volna vissza rám a tükörből, nem ismertem magamra és ettől halálra rémültem. Egy vámpír is félhet, ezt már máskor is megtapasztaltam, ha nem is a haláltól, mástól retteghetünk, de ilyesfajta kétségbeesést még nem tapasztaltam soha azelőtt. Nem veszítettem el a reményt akkor sem, mikor egyedül, egy ismeretlen lényként tértem magamhoz az erdő szélén, vagy mikor évekig kutattam egy férfi után, akit csak egy látomásból ismertem, még akkor sem, mikor Bella csatlakozott a Volturihoz. Jasper letérése a helyes útról viszont kiszakított belőlem egy darabot, ami túl sok kellemetlen emléket hozott a felszínre. Joseph felbukkanását, a pillanatot, mikor Bella végleg elhagyott minket, Jasper karmazsin és elveszett pillantását, mikor először találkoztunk. Néha napján még az emberi vér ízét is éreztem a számban, s akárhányszor a férjem rám emelte - most már narancsszínben pompázó - íriszeit, láttam a saját tükörképem az első vámpírként eltöltött napomról. A krétapor színű arc, melyet sötét tincsek kereteztek és a skarlát szemek, amik úgy éreztem ledöntenek a lábamról, majdnem minden nap kísértettek, azóta hogy ragadozó-Jasperrel összefutottam az erdőben néhány hónappal ezelőtt. Borzalmas volt minden eltelt nap, egy hét lassan vánszorgott el, a hónapok még lassabban teltek, az életünk lassan kínszenvedéssé változott. Képtelen voltam túllépni a dolgon, már-már úgy tűnt, az ingatag és bizalmatlan Jazz jobban kezeli a helyzetet, mint én. Minden erőmmel azon voltam hogy visszataláljak önmagamhoz, de körülöttem a káosz uralkodott, közepette nehéz volt bármire is bukkannom, olyan volt, mint vakon tapogatózni a sötétben. Még a látomásaim sem segítettek, sőt, nehéz volt koncentrálnom a jövőre, majdnem lehetetlen, a lelki erőm pedig fogytán volt. Nap, mint nap figyeltem a családunk minden tagjának a jövőjét, de csak táncoló, homályos foltok jelentek meg előttem, nem formálódtak valódi képekké. Semmi sem volt biztos, a bizonytalanság pedig szépen lassan az őrületbe kergetett. Én mindig tudtam mindenről, mindenben biztos lehettem, kétségeim aligha voltak, engem jobban kikészített a váratlan és  bizonytalan, mint bárki mást. A szobában lévő káosz is ehhez volt köthető, hiszen egyáltalán nem számítottam rá, hogy ez fog várni rám, nem láttam előre, hogy Jasper meginog és darabokra zúzza a közös emlékeinket, a bútorainkat. Abban a minutumban én is meginogtam, talán néhány pillanatra még dühös is voltam a férfire, aztán ez a düh átirányult saját magamra. Amint magyarázkodásba fogott, beszélni kezdett és meghallottam a bizonytalanságtól enyhén megremegő hangját, még inkább ostorozni kezdtem magam. Nem okolhatom őt! Ha valakit is hibáztatni akarok, az én magam vagyok, amiért nem láttam előre, hogy mit tervez és nem akadályoztam meg. Sem neki, sem Bellának nem szabadott volna elhagynia minket. Mélyről fakadó, hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem, egész mellkasom beleremegett, de így sem tudtam megszólalni jó néhány percig, helyette a kezemben lévő aprócska tárgyat óvatosan az egyik ép éjjeliszekrényre helyeztem, s helyette felvettem az ágy alól félig kikandikáló fényképet a földről. A fényképtartó kerete megrepedt és üvegcserepek hevertek az ágy mellett szétszórva, a kép pedig enyhén gyűrött volt. Két ujjam közé csippentettem és csak néztem a lopott pillanatot, amit a fényképezőgépnek sikerült megörökítenie. Jasper rám emelte a tekintetét, arcomat két kezében tartotta miközben én összekapcsolódtam a pillantásával. Mindkettőt tekintete vágyakozó volt, szeretetteljes, fátyolos a rózsaszín ködtől. A kedvenc fényképem volt mind közül. Óvatosan az ágyra ejtettem a törött emlékdarabot és tettem egy lassú, megfontolt lépést Jasper irányába. - Shh, semmi baj! - próbáltam nyugtatni és feltartottam mindkét kezem tenyérrel kifelé, mintha egy félénk, sérült állatot próbálnék megközelíteni. - Én sajnálom. Nem szabadott volna magadra hagyjalak. Nem szabadott volna így reagálnom. Én... sajnálom! - ismételtem ezúttal bűnbánóbban és hangom kétségbeesésről, keserűségről, mély fájdalomról árulkodott. Nem tudtam mit is kellene tennem és őszinte akartam lenni a férjemmel. Véka alá rejthettem volna az érzéseim, de nem tettem, minden kiült az arcomra, kezeimet pedig lassan magam mellé ejtettem. Zsibbadtnak éreztem a végtagjaimat, mintha minden erő kiveszett volna belőlem abban a pillanatban, hogy beléptem a szobába. Kicsit talán így is volt. Ugyanakkor önzőnek is tartottam magam, Jaspernek még bőven szüksége volt támaszra, valakire, akiben feltétel nélkül megbízhat. Mellette kellett volna állnom, segíteni, csak vele törődni, nem a saját problémáimat helyezni előtérbe, de képtelen voltam rá. Úgy éreztem nem bírom tovább, hogy összetörök, hogy nincs tovább. Sosem éreztem magam elveszettnek, de most elnyelt a sötétség, magába szippantott és nem találtam a kiutat. Edwardra emlékeztettem saját magamat, a Bella előtti Edwardra, akit a lelketlenség és az önmaga keresése foglalkoztatott, aki céltalanul bolyongott a világban, akit emberek vettek körül mégis egyedül érezte magát. Sosem hittem hogy egyszer ennyire át fogom érezni a helyzetét. Ismertem a történetét, tudtam, hogyan érezte magát, mielőtt emberekre kezdett vadászni, épp ezért rettegtem ilyen nagyon. Nem akartam az ő sorsára jutni, de mintha ez elkerülhetetlen lett volna; egy kard lebegett a fejem felett, készen arra, hogy lecsapjon. Nem tudtam milyen következményekkel járhat, ha kicsúszok a talpam alól a talaj, de abban biztos voltam, hogy semmi jó nem sülhet ki belőle. Közelebb léptem Jasperhez egy lépéssel, kezemet óvatosan a karjára csúsztattam, ahonnan ujjaim feljebb araszoltak, először a nyakát érintettem, majd az arcára helyeztem a tenyerem. Jól esett érinteni, kicsit közelebb éreztem magam ahhoz az Alice-hez, aki néhány hónapja még voltam, közelebb a férjemhez, az emberi mivoltomhoz, a lelkemhez. Aztán a következő pillanatban megint a mélybe zuhantam és karom ismételten törzsem mellé hullott. - Nem te vagy az egyetlen, aki jelen pillanatban nem emlékszik a szépre és a jóra. - feleltem halkan, szégyenteljesen, mert nekem kellett volna utat mutatnom neki, emlékeztetni mindarra, ami elveszett az emlékezetéből, de nem volt elég erőm hozzá. Nekem is szükségem volt rá, hogy valaki utat mutasson. Mély levegőt vettem, majd néhány másodperc múlva szaggatottan fújtam ki. Hátat fordítottam a férfinek, nem bírtam a szemébe nézni, mikor a feladás csábítóbb volt, mint küzdeni a sötétség ellen. Aztán mégis felé fordultam félig, ekkor láttam meg, ahogyan felém mozdul, de végül nem teszi. Megtorpan és onnan néz rám gyönyörű, narancssárga pillantásával, mely a fájdalomtól sötétebbnek hat. Én is részesültem belőle, ahogy pillantásunk egymásba kapcsolódott végtelen szomorúságot éreztem, mintha az ő fájdalma keveredett volna az enyémmel. Sírni tudtam volna a mély, csillapíthatatlan érzelmektől. - Jasper! - szakadt ki belőlem egy kétségbeesett sóhaj kíséretében a név, mely annak ellenére, hogy saját magamat sem találtam a sötétségben, mégis roppant ismerősen csengett. A név, amire még akkor is emlékeznék, ha magára a férfire nem is. - El kell szakadnod a múlttól. A gyilkosságok nem a te lelkeden száradnak. Az áldozataid vére mind Maria kezéhez tapad. Kérlek, ne ostorozd magad! Már elmúlt. - idiótának éreztem magam, amiért ennyire ostoba érveket hozok fel, de nem futotta többre. Mikor saját magamat sem tudom megnyugtatni, őt hogyan tudnám? Nem az ő hibája volt, s bár tudtam, hogy úgysem hiszi majd el, nem tudtam mi mást mondhatnék. És én? Én tehetek róla, hogy Bella elhagyott minket Jaspert pedig átverte az ördög földi megtestesítője? Mindenki más úgy hiszi nem, én mégis így gondolom. Épp úgy ostorozom magam, mint az előttem álló, labilis férfi. A sajnálkozását hallva valami elpattant bennem, az utolsó idegszálam talán, ami egészen idáig kitartott, ami nem bírt el több terhet. Megremegett a térdem, ami inkább az érzelmi állapotom kivetülése volt, mintsem valódi fizikai megingás, és megadóan az ágyhoz sétáltam, hogy leülhessek rá. Hangtalanul huppantam le az ágyra, erőtlenül, kétségbeesetten. Bocsánatkérő pillantást küldtem Jasper felé, képtelen voltam a támasza lenni abban a pillanatban. Még saját magamat sem tudtam összekaparni a földről, hogyan lehettem volna képes őt? Csak meredtem magam elé, a semmibe, üveges tekintettel és kapkodtam a levegőt. Emlékeztem Bella szavaira a telefonból. Egy vámpír kaphat sokkot? Az én fejemben is ez a kérdés keringett és szerettem volna könnyek formájában kiadni magamból a feszültséget és a fájdalmat, de csak száraz zokogás kezdte rázni a vállaimat, hangtalan, könnyek nélküli sírás. Összeomlottam, méghozzá Jasper szeme láttára.


1313 szó △ öltözék △ remélem megérte kivárni    







they can't break me.
i'm already broken.







Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content


TémanyitásTárgy: Re: Alice és Jasper szobája   

Vissza az elejére Go down
 

Alice és Jasper szobája

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Greg hálószobája
» Szülőszobák
» Kol hálószobája
» Damon szobája
» Rebekah hálószobája

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Városaink :: Forks :: Otthonok :: Cullen Rezidencia-