Kezét csókolom a kedves olvasónak, ez itt az Ismerjük meg Cyra-t belülről című műsor első és egyben utolsó adása.
Mielőtt nekifognánk szeretném kijelenteni, hogy nem fog sokáig tartani, mert roppant lusta személy vagyok, aki nem szeret fölösleges köröket futni és köntörfalazni. Mindig is az egyenes beszéd pártfogója voltam, noha gyakran meggyűlik a bajom ezzel a dologgal. Akaratomon kívül megbántok néha embereket, amik után rosszul érzem magam, de sajnos egy olyan családból származok, ahol mindenki kimondja mit gondol.
Nyitott vagyok, és nem olyan értelemben, hogy ott nyílok, ahol a legtöbbször használnak. Kijavítom magam, inkább kedves és barátkozónak mondanám, rengeteg baráttal büszkélkedhetek, akik közül sok mindenkivel örökre szóló kapcsolatot kötöttem. Határozott vagyok, céltudatos, olyan, aki mindig úgy cselekszik, ahogy neki tetszik és a saját feje után megy. Szoktam hibázni, olyankor beismerem kudarcomat de utána próbálok tanulni belőle, nem kedvelem a vereséget.
Versenyszellem rendesen ég bennem, hiszen a családomban mindenki az első akar lenni, olaszokhoz hasonlítanám magunkat, hiszen mindenért meg kell küzdenünk. Szeretem az állatokat, akik körülvesznek az iskolában, ahogyan a természetben élőket is. Egyik legkedvesebb hobbim az utazgatás és a fényképezés.
Szeretek gyerekekkel foglalkozni, gyakran vigyázok is az utcánkban lévő porontyokra mikor a szüleik el szeretnének valamerre menni. Majd, ha idősebb leszek és biztosítottam minden körülményt, akkor én is szeretnék majd párat.
A nagyszerű emberi tulajdonságok mellett ugyanakkor néhány kellemetlen is megtalálható, mint a lustaság, ingerlékenység, néha süket is vagyok és akadnak pillanatok mikor zavarba is hoznak. Olyankor nem szeretek megszólalni, eltűnnék legszívesebben a föld felszínéről. Akadnak percek, mikor bezárkózok, magányra vágyok és vegetálok. Ez talán minden tizenéves problémája, hogy néha napján rátör ez… Nekem pedig kiváltott engedélyem is van.
A természetfelettiről még nem sok mindent tudok, jelenleg a negáció fázisban vagyok és nem hiszem el, hogy léteznek.

Kinézetem igen egyszerű, hátközépig érő hosszú szőkés hajam van, amit általában kiengedve hordok. Hullámos tincseim keretezik be tökéletes formájú arcomat, melyen egymástól egyforma távolságra ülnek kékeszöld íriszeim, piros, csókra hívogató ajkaim és karakteres szemöldököm. Testalkatom nőies, 169 centi vagyok, amit magassarkúk hordásával próbálok kiegyenlíteni. Ott domborodok ahol kell, mostanáig nem volt senkinek se baja az alakommal, nem hiszem, hogy most kezdődne el.
Szeretem a nőies, színes és mintás ruhákat, főleg a lengéket, amik kiemelik nőies testalkatomat. A legtöbbször ruhát hordok, nagyon ritkán farmernadrágot de azt is csak azért, mert megkövetelik. Kényelmesebbnek találom a szoknyákat, de az a helyzet, hogy gyakran hangulatomtól függ mit veszek fel.

Szóval... ja, dióhéjban ennyi lennék. Csók, puszi, ölelés.

Minden tökéletes volt körülöttem egészen addig, míg meg nem ismertem a személyes poklom hírnökét. Apa kis kedvence voltam, míg anya a kis testvéremmel bajlódott napi szinten. Mindig is olyan lány voltam, aki szerette az ujjai között tartani a gyeplőt, saját maga hozni a döntéseit és csak végső soron engedni mások akaratának.  
Valahogy nem hittem azt, hogy más valaki jobban tudja az én életemet irányítani, mint én magam. De úgy látszik tévedtem, mert a sors oltalmazó jobb keze és annak pofonvágó bal keze egyből belekóstolt a tökéletesen kifőzött pudingomba. Ahol a puding az életemet jelenti per pillanat.
Az a nap is szokásosan indult, nem volt semmi különleges vagy jel arra, hogy megtörténik a nagy változás. Reggel kócosan ébredtem és fél órás késésben voltam még magamhoz képest is, ami azért soknak számít, ha az ember fia nem akart elkésni. Azután bekaptam egy pirítóst fogmosás és öltözködés közben miközben anya az öcsémet próbálta betuszkolni az etetőszékbe és kávét öntött az apámnak. Tipikus Hétfő reggeli káosz uralkodott nálunk.
Majd az apám nagy kedvesen és félig kómásan az éjjeli őrködés miatt egyből az iskolába hajtott, nem sokat beszélgettünk és ez így volt rendjén. Én meg, mint aki jól végezte dolgát igyekeztem megkeresni a barátaimat mielőtt becsengetnének. Két puszival köszöntöttem mindegyiket, megölelgetve őket és nevetve Walt egyik szörnyű viccén. Csupán baráti szeretetből.
Ekkor láttam meg Őt.
Mintha egy férfi modell magazinból lépett volna ki a srác olyan jól nézett ki, a haja tökéletesen beállítva – a szívem meg kiütve -, mosolya olyan volt, hogy az összes lány elolvadt tőle köztük én is… Sikkantottam. Egy aprót, mégis elég hallható volt a barátiam számára, akik körülvettek majd nagy kiskutya szemekkel nézve rám odadobtak elé így nekiütköztem.
- Öhm… sajnálom, nem akartam. – szabadkoztam egyből a könyveim után nyúlva mire Ő is segíteni kezdett. Eléggé filmes jelenetnek hangzik és látványra biztos olyan volt, de hogy egy film sem adta át, amit akkor éreztem az biztos…
Ekkor ismertem meg Őt. Antonin Bradley-t, aki önmagába foglalja a legjobb és legrosszabb dolgot, ami velem történhetett.