Haladjunk kívülről befelé és fentről lefelé. Nem, ne azért, mert bármilyen szinten kényszeres lennék, egyszerűen csak illogikusnak tartanám, hogyha nem eképpen cselekednénk. Mert nem a ruha teszi az embert, de ezt látják meg belőle elsőre.
Utálom az öltönyöket, de ha mégis fel kell vegyek egyet, akkor sem vagyok hajlandó hozzá összekötni a hajam. Most mondjuk nem is olyan hosszú, de amikor az volt, akkor is hagytam a lehető legjobban szétállni, mintha direkt az elegáns ruhát tiszteltem volna meg azzal, hogy otthon felejtettem a fésűmet.
A hajam egyébként barna, nem viselem röviden, a félhosszút részesítem előnyben és azt sem mondhatom, hogy sose próbáltam ki a festést, mert de. Nem azért, mert a nőknek így kívántam tetszeni, párból egy volt számomra, s senki más, de mivel nem szeretek semmi olyat, amit nem ismerek, így mindenre - majdnem 100%-osan - rávehető vagyok. Dinka, mondják. Szerintem csak logikus alapokra szeretem helyezni a véleményeimet. Kipróbáltakra.
Nem gyakran neveznek vidám személynek, pedig tudok nevetni és a mosolyom sem kopott meg az elmúlt évek során. Egyszerűen csak megválogatom azt, hogy kinek adom oda. Megfontoltságom épp annyira az enyém, mint kiszámíthatatlanságom is, hiszen az éveim során lassan minden voltam már, lelkileg, jellemileg, mindenhogyan. Nincs rám recept, ezzel nem szolgálhatok. Szerintem nem hordott még olyat a hátán a föld, aki igazán tudta volna, ki is vagyok én. Hogy is tudhatná, ha én sem ismerem önmagam?

Olyan régen volt, hogy nem is emlékszik már rá, legalábbis mindenkinek ezt mondja. Gyerekkora és emberi élete, szívének dobogása mind olyan emlékek, amelyekkel nem foglalkozik azóta, hogy eltűnt létéből a csoda. Más irányt vettek gondolatai, a bosszú fűti belülről, ez teszi elevenebbé annál, mint amilyen volt, de ha magányos éjeken nagyon megerőlteti magát, akkor Vladimirtől gondolatban elszakadva mégis képes felidézni halvány emlékképeket.
Tudja, hogy fájt, s az is rémlik neki, hogy félt attól, ami várt rá. Nem ismerte a világot, melybe bevonni kívánta anyja, az a nő, aki sosem volt vérileg rokona. Könyörgött neki, hogy szívja vissza minden szavát, mondja azt, hogy őrült vicc volt és vámpírok nincsenek. A nő viszont csak csendesen rámosolygott, s elvette tőle azt, amit eladdig életnek nevezett. Hogy minek? Maga sem tudja már, hiszen az asszony, akiről azt hitte, hogy szereti csak használni akarta, majd egy éven belül jobb létre szenderíteni. Hiszen az újszülöttekből volt haszon, de egy fiú, aki nem akart az lenni, amivé lett csak bajt jelenthet.
Halnia kellett volna, de életben - szereti így nevezni létét, annak ellenére is, hogy semmi köze az életfunkcióinak (melyek nincsenek) ahhoz, amit az emberek élőnek hívnak - maradt és megfogadta, hogy soha többé nem ejti ki annak a nőnek a nevét. Olyan rég nem beszélt már róla, s nem is gondolt rá "az asszony"-on kívül, hogy tényleg nem tudná már előásni elméjének poros, elzárt bugyraiból a régen rajongással ejtett, szeretett nevet.


Nem várta, hogy valaha szeretet nyílik majd szívében. Kegyetlen volt és rettegtek tőle, hát el is hitte, hogy nem több, csak vérszomjas, gyilkos ragadozó. Valóban az volt, de nem a legrosszabb fajtából, s erre akkor jött rá végérvényesen, amikor rég nem dobogó szívét kitépte mellkasából a fájdalom.
Kín, olasz a neved, ezt jól megtanulta akkor és ott, amikor saját dühében és elvesztett párja holtteste fölött érzett gyászában szinte újra meghalt volna, ha tud. Nem volt rá képes, legalábbis fizikálisan annál nem lehetett holtabb, mint amilyenné anyja szülte másodszor, mielőtt rabszolgának használta volna. Ám mégis, a leélt hosszú évek alatt először értette meg, mit is jelent a fájdalom.
Okozott nem keveseknek, nem is keveset. Nem azért, mert gonosz lett volna, hanem mert ilyenné tette a sosem kért természete. Aki vérrel táplálkozik, azt nem lehet arra kérni, hogy ne öljön, hiszen azzal saját öngyilkosságába hajlana bele. Hát gyilkolt, s társai is akadtak benne, úgy érezték mindannyian, hogy tökéletesen így kell az egésznek lennie. De Minodora halála, melyet az olasz förtelem sodort életükbe mindent megváltoztatott. A hatalom már nem osztott és nem szorzott, nem számított semmi, csak az üresség volt osztályrésze hosszú ideig. Perceknek érezte, de azok órákká nőtték ki magukat, s az órák napokat sodortak el a feje fölött.
- Mennünk kell tovább!
Érezte a kart a vállán, súlyosnak vélte, húsába harapónak, pedig a másik férfi nem szorongatta meg.
- Vidd el őt a közelemből!
Szűrte fogai között, s szorosan lehunyt szemhéjai alól is szinte kiviláglottak vérvörös íriszei.
A másik férfi tudta, hogy mire acsarog, mitől lázad a lelke, de nem tett eleget neki. Attól, mert egyikük elvesztette a nőt, s ezáltal mindannyian elvesztették Stefan lényének egy markáns oldalát még nem kellett megszűnjön a kötelék Vladimir és Anica között.
- Férfi vagy, légy is az. Kelj fel és menjünk tovább!
Sózott oda ezúttal a másik, s kezdődött olyan párviadal, amiben nem volt részük sem addig, sem azóta. Győzött a bajtársiasság, eltörpült a szerelem, s Stefan a lelkének mélyére zárta mindazt, ami valaha Minodorához kötötte. Soha egy pillanatra sem utalt vissza rá, akkor sem, amikor Anica is kivált a hármasukból, s Vladimir is olyan megtörtté vált, mint amilyennek akkor és ott Stefan érezte magát.
Ketten maradtak, közös úttal. A bosszúszomj el nem múlón csiklandozta torkukat még akkor is, amikor Alaszka földjére tévedt talpuk.


Megtanulta, hogy mi a halál, hogy mi az élet, mi a hatalom. Tudja már, mit tudnia kell, s pontosan érti: mennyire tudatlan is. Olyan helyen él, ahol eddig még soha, s életében - holtában - tán először nem foglalkozik azzal, hogy hogyan tovább. A minap látott valamit, napszítta szőkeség lebbent tova vörös szemei előtt, s a bosszú mellett új érzés is lobot vetett rég nem fűtött mellkasában: a kíváncsiság. Jól megfér e kettő lelkének sokáig kietlennek hitt tanyáján. Ettől még nem lesz áruló, ki elfeledi önként vállalt feladatát.