Sosem voltam lázadó természet, ez az emberi vonásom a mai napig jellemem bázisát képzi. Korábban apám akarata előtt voltam kénytelen meghajolni, de homályos emlékeim vannak csak abból az időből. Őszintén szólva nem is bánom, a múltam fájdalmát még ennyire sem akarom magammal hurcolni. De a részem. A családom iránti szeretet viszont felülír mindent, ami régi sérelemként kíséri az életemet. Ők adnak nekem reményt, biztonságot, életet, ők azok, akik mellett az lehetek, amiről korábban elkeseredettségemben lemondtam. Kilátástalan helyzetem egy új világba sodort, tele érzelmekkel, amiket végre arra érdemes emberekkel tudok megosztani. Sosem gondoltam volna, hogy valaha osztályrészem lehet hasonlóban, ezért tartozom hálával, és alázattal a családom iránt. Az évek összekovácsoltak minket, voltak nehezebb időszakjaink, és azt hiszem mostanság egy újabb hullámvölgyben kötöttünk ki, mégis bizakodó vagyok. A szívemnek kedvesekért nem vagyok rest sutba dobni minden aggodalmam és segítő – olykor inkább csak vigasznak bizonyuló – kezet nyújtani. Fáj látnom a kálváriájukat. A szívem belefacsarodik minden alkalommal, mikor azzal kell szembesülnöm, hogy a szeretteim ismét elszakadtak egymástól, mégis legfiatalabb lányom áldozata az, ami most lelkileg teljesen a porba taszít.  Még annak ellenére is, hogy ismerem magamat annyira, hogyha nekem lett volna hasonló esélyem, cselekedtem volna. Ez viszont nem az én döntésem volt, hisz nemrég lett csak teljes a családom, s most ismét fájdalommal küzdök, mikor Bella megpróbáltatásaira és Edward szenvedésére gondolok.  Folyamatosan felrémlik bennem az esküvőjük. A pillanat, mikor megköszöntem Renee-nek, hogy felnevelt egy csodás lányt és megígértem neki, hogy vigyázni fogok rá. Kudarcot vallottam.

Kinézetem teljesen átlagos – mármint vámpír berkeken belül, természetesen. Alacsony vagyok, karcsú mégis kissé kerek, barna hajkoronám lágy hullámokban öleli körbe szív alakú arcomat. Bőröm sápadt és jegesen hideg, akár egy frissen faragott márványszoboré. Az életmódomnak köszönhetően lelkem tükrei világos, aranyszínűek, és elég csupán egyetlen pillantás, hogy megmelengessem bárki szívét. Ami az öltözetemet illeti, egyszerűbb lenne az elkövetőt megkérdezni erről. Alice felel azért, hogy még csak véletlenül se viselhessük ugyanazokat a darabokat még egyszer. Olykor elszalad vele a ló és neves francia tervezők kreálmányaival örvendeztet meg. A hétköznapokban viszont nem szeretek szürreálisnak tűnni. A divat egyébként sem áll hozzám túl közel, ami a ruházkodást illeti. Próbálok egyszerűen, finoman és letisztultan öltözni. Szeretek könnyű ruhákba bújni, de Forks területén az időjárás nagymértékben befolyásolja a ruházkodási szokásaimat is. Igyekszem alkalmazkodni hát az elvárásokhoz, hogy minél inkább beolvadhassunk az emberi világba.

Egy farmon nőttem fel, Columbus külvárosában. Apám földműveléssel foglalkozott, állatokat is tartott, így sosem volt idegen a kétkezű munka. Anyám sosem dolgozott mást, csak a ház körül segített, és persze az én nevelésemmel volt elfoglalva. Utólag azt mondhatom, hogy nem okoztam neki túl sok fejtörést, engedelmes voltam a legtöbb esetben, olykor azonban szerettem a saját utamat járni. Mindig volt elképzelésem, hogy mit akarok kezdeni az életemmel, de ez egyáltalán nem volt összeegyeztethető azzal, amit az apám várt el tőlem. Csak egyszer hagyott esélyt arra, hogy felszólaljak a jövőmet érintően. Szerettem volna, ha megérti miért nem akarok hozzámenni ahhoz a férfihez, akit ő választott ki nekem. Szerettem volna, ha elfogadja az én terveimet és nyugodt szívvel engedi, hogy nyugatra utazzak, és azzal foglalkozzak, ami a legközelebb áll a szívemhez, mondván nem helyénvaló egy fiatal lánynak egyedül élni egy nagyvárosban. Tanulni és tanítani szerettem volna. Ellenben ők erre csak hóbortként gondoltak és azt feltételezték, hogy mihelyt férjhez adnak, megfeledkezem róla. Egy idő után már nem volt választásom. 22 éves koromra a barátnőim közül már mindenki férjhez ment, és tudtam jól, hogyha tovább ellenkezem, az a család hírnevébe kerül majd, apám pedig sosem bocsátotta volna meg, ha miattam esik folt a nevünkön. Végül igent mondtam a kérőmnek, aki akkoriban igen ígéretes jövő elé nézett. Mindenki csodálta a házasságunkat, irigykedve pillantottak rám, amiért kifogtam egy jómódú férfit, aki látszólag tényleg egy főnyeremény volt. De ők nem tudták azt, amit én. Hogy csak a külvilág felé volt makulátlan a férfi. Amint a négy fal közé kerültünk, ledobta az álarcát, és egy erőszakos vadállat lett belőle. Sokáig csak tűrtem, reménykedve abban, hogy elmúlik ez az időszak, és minden jobb lesz, végül anyámhoz fordultam segítségért, aki csak megrökönyödve hallgatta a történetemet és lojalitásomat firtatta. Végül kaptam tőle tanácsot is: legyek jó feleség és hallgassak. A barátaim előtt nem fedhettem fel az igazságot bántalmazó férjemről – bár valószínűleg nem is hittek volna nekem, mert elvakította őket a látszat. Csak az imádság maradt nekem, az is csak titokban, ugyanis Charles, a férjem hívősége is csak színjáték volt. Évek teltek el, míg halvány remény csillant, mikor megkapta a behívólevelét. Végre lélegzethez jutottam, az apró sérüléseimnek volt ideje begyógyulni, kihasználtam az időt, hogy könyvtárba járjak, új dolgokat tanuljak, és nem teltek rettegésben a napjaim. Talán még boldog is voltam. Talán. De nem tudtam igazán hozzászokni az új helyzetemhez, Charles visszatért a csatamezőről, és minden ott folytatódott, ahol abbamaradt. Nem változott semmit, ha csak a brutalitást nem vesszük annak… A mai napig nem hiszem el, hogy senki nem látta rajtam, hogy a házasságom mérgező és csak idő kérdése, mikor lesz végzetes.
A fordulópont akkor következett be, mikor nyilvánvalóvá vált számomra, hogy gyermeket várok. Annak a szörnyetegnek a gyerekét, aki soha nem érdemelné meg, hogy apa legyen belőle. A szívem alatt cseperedő kis élet vett rá végül arra, hogy meglépjem, amit már rég meg kellett volna. Míg Charles a szokásos ügyeit intézte, én egyetlen csomagba összepakoltam a legszükségesebb dolgaimat és megszöktem. Nem szóltam senkinek, nem búcsúztam el senkitől, csak útnak indultam. Azt sem találtam ki előre, hová megyek. Végül egy távoli rokonomnál kötöttem ki, és kértem bebocsátást a házába. Vele őszinte voltam, a megértésére számítottam, s mikor felkarolt, a lelkem kissé megnyugodott. A városka hamar befogadta a megözvegyült katonafeleséget, akinek a férje hősi halált halt, én pedig, mikor kérdezték ódákat zengtem egy férfiról, aki jellemben sosem hasonlított a férjemre. A sok hazugság viszont szükséges volt, tekintettel az állapotomra. Másként nem nézték volna jó szemmel, hogy egy gyermeket készülök a világnak adni, az apja viszont nincs mellettem. Főleg miután megvalósítottam régi vágyamat, tanítónak álltam az elemiben, és tiszteletre méltó polgár lett belőlem. Minden a helyére rázódott, lezártam a keserű múltat és csak előre tekintettem, de jött a következő nem várt csapás. A gyermekem. Az egyetlent, aki miatt mindent magam mögött hagytam, hogy egy jobb élet reményét keressem, alig két naposan elveszítettem. A szívem már abban a pillanatban megállt, mikor a kis angyal az utolsó lélegzetét kifújta. Nem maradt más, ami értelmet adott volna a létemnek, vele mindenem odalett.
Meghoztam egy döntést. Lemondtam az evilági létemről abban a reményben, hogy egy jobb helyre kerülök, ahol kevesebb megpróbáltatás vár rám. Csak ez járt a fejemben, mikor talpam elvált a kemény sziklától és a zuhanás szele megcsapott. Vártam a percet, mikor újra a kezemben tarthatom a gyermekem egy olyan helyen, ahol semmi sem tud minket elszakítani. De ebben a pillanatban egy férfi is döntött. Nem hagyott eltávozni, és csakhamar kiderült a számomra, hogy tőle kaptam igazi életet.

Felismertem. Nem változott. Tizenhat voltam, mikor leestem egy fáról és lábamat törtem. Dr. Cullen segítőkész volt, kedves és végtelenül precíz, miközben azon ügyködött, hogy minél kevesebb fájdalmat okozva tegye helyre a végtagot. Biztató mosolya az emlékezetembe égett. Sokszor gondoltam arra, hogy szerencsés lennék, ha Charles legalább egy hangyányit hasonlítana rá. A doktor viszont akkor kínt okozott nekem. A hangját hallottam az átváltozásom alatt, de nem volt erőm ahhoz, hogy bármit reagáljak rá. Már akkor elmondott mindent, a nagy részét meg is jegyeztem annak, mi történik velem. Miért marja az ereimet a saját vérem, mintha csak sav lenne, és miért vagyok még életben, miután leugrottam a sziklaszirtről.
Kellett egy kis idő, míg egyáltalán felfogtam, hogy mi történt velem, az elfogadás viszont tovább tartott. Boldog voltam, hogy újra láthatom a doktoromat, de még mindig nem tudtam elképzelni az életemet a kicsikém nélkül. A testemen viszont már nem lehetett észrevenni, hogy alig pár napja még egy másik életet hordtam benne.
A lelkem nem lett könnyebb, de a veszteségérzetet és az űrt szép lassan kitöltötte az a néhány boldog pillanat, amit annak köszönhettem, hogy Carlisle és Edward az életem része lett. Elfogadtam azt az életmódot, amit folytattak, s az első időkben nagy megpróbáltatás volt emberek között lennem és végül megízleltem az embervért is. Lélekben ez megtört, de Carlisle sosem bélyegzett meg a gyengeségem miatt. Mindvégig mellettem volna és támaszt nyújtott akkor is, mikor a legkevésbé sem érdemeltem volna ki. Néhány hónap múltán már nem tudtam volna elképzelni az életemet nélkülük. Edwarddal hamar összebarátkoztam, Carlisle-hoz viszont egészen más érzelmek fűztek rövid idő után. Megtaláltam benne a lelki társamat, a férfit, akiért imádkoztam. Szerelmet és családot adott nekem, nem is kívánhatnék mást. Edward, Rose és Emmett, Alice és Jasper, mindnyájukat úgy szeretem, mintha vér szerinti gyermekeim lennének. Rövid ideje pedig Bella szintén közéjük, közénk tartozik. Megelégedtem azzal, hogy a családom örök, nem érdekelt milyen áron, csak a boldogságuk számított. Arra nem számítottam, hogy vámpírként valaha nagyinak fog szólítani valaki. Ki nem mondott, titkos vágyaim is teljesültek, a szememre vetné ezek után bárki is, hogy bízok és hiszek abban, hogy megtaláljuk a megoldást, hogy ismét mind együtt legyünk?!