Hiába a hófehér bőr, vagy a bűbájos pofi, Reneta nem egy porcelánbaba, s ez látszik is rajta. Nem egy törékeny, gyenge nőt látsz, ha reá nézel, sokkal inkább egy mindenre elszánt, szívtelen szörnyeteget. Eredeti hajszíne szőke, amit ő gyakran sötétbarnára, vagy feketére fest, de haja elég hamar ledobja a színezőanyagot. Ruhái épp úgy sötétek, mint a lelke, vagy vörösek, mint a vér, ami kezéhez tapad. Ébenfekete köpenye alatt a régi, s modern ruhák ugyanúgy elő-előbukkannak, de sokszor még sminkje - amire egyébként szüksége nem volna - is démoni, torz elméjét tükrözi. Megjelenésével nem próbál elvegyülni, épp ellenkezőleg, felül próbál emelkedni az átlagon, bár nehezére esik, hiszen arca érzelmet nem mutat jóformán soha, hűvös, távolságtartó, épp, ahogy a többi gárdista, de ő sokkalta fontosabb náluk. Ő a felelős Aro, a legfőbb mester biztonságáért, de nem hordja fenn az orrát emiatt, még csak nem is egoista, csupán megtiszteltetésnek érzi, hogy egy ilyen nagyszerű és erőteljes vámpírt szolgálhat. Érzelmeket egyedül Aro iránt táplál, egyfajta rajongást érez, ha a mesterről van szó, de egyébként tekintete épp oly üres, mint megdermedt szíve. Elégedettséget, elszántságot gyakran érez, az effajta érzésekkel nincs problémája, olykor még mosolygásra is képes, de az sem több őrült vigyornál. Nem tudja, mikor változott meg, mikor fordult ki önmagából, talán már emberként sem volt vele valami rendben. Nem csak, hogy élvezi a vámpírlétet, a gyilkosságot, a vér látványát, s a kioltott életeket, nem tud létezni mindezek nélkül, így ha a mestereknek valamiért nincs rájuk szüksége, szeret a kínzókamra körül lézengeni, olykor bemocskolni a kezét, de erre nagyon ritkán van lehetősége, de annál jobban élvezi. Egészen másképp látja a világot, mint a többi vámpír, mint a többi klántag, talán ezért is szimpatizál annyira Aróval, akit sokan őrültnek, mániákusnak tartanak örökös gyűjtögetése miatt. Renata osztozik Aro örömében, hiszen érdeklik a tehetséges vámpírok, legfőképp az érdekli, kinek a képességét tudja hatástalanítani saját, egyedi pajzsával. A többi Volturi taggal nincs közvetlen kapcsolata, természetesen senkit nem gyűlöl, inkább közömbösek számára a többiek, a kínzókamrában ügyködő vámpírokat viszont kifejezetten szívleli.

Bájos mosolyra váltja fel komor arckifejezésem, amint Aro közli, hogy nincs szüksége rám és ad egy kis kimenőt. Általában ilyenkor ellenkezem, nem szeretem, ha nincs tennivalóm, de ma érkezett egy halandó, aki azzal fenyegetőzött, hogy leleplez minket - és kész is lett volna megtenni. A piacon kaptuk rajta, amint éppen "vérszívókat" emlegetett, csillogó bőrrel, tűhegyes fogakkal és emberfeletti gyorsasággal. Kihátrálok a mesterek terméből és még éppen hallom, ahogy Aro megemlíti Marcusnak, mennyire hűségesnek tart és némely tag példát vehetne rólam. Szelíd vigyorral sétálok le a lépcsőkön, a kínzókamra irányába indulva, éppen elcsípve egy halálsikolyra emlékeztető hangot. Megszaporázom a lépteim, szó szerint odasuhanok és éppen akkor nyitom ki az ajtót, mikor Hector a torkánál fogva felemeli a férfit, vörös tekintete megcsillan a halovány, beszűrődő fényben, fogai a nyak vékony bőréhez közelítenek. Mikor meghallja az ajtó nyikorgását, felém fordítja a fejét és rám vigyorog, a következő pillanatban pedig a sarokba hajítja a himbálózó testet. A férfi felordít a fájdalomtól, karjához kap, ami a hangokból ítélve épp most tört szilánkosra. - Üdvözöllek, kedvesem! Épp jókor érkeztél. - rám kacsint, míg én vigyorogva biccentek és odalépek a férfihez, aki látványomra ép kezével átkarolja a térdeit és reszketni kezd. - A halandók és a félelmeik... - forgatom a szemeimet, hátat fordítva az embernek, Hector irányába fordulva. - Még mindig nem bírtad szóra? - kérdezem unottan, hiszen ez is épp úgy fog végződni, ahogy a legtöbb ilyen vallatás. Valószínűleg kedvenc kínzómesterem fejében is ugyanez játszódik le, mert az ember felé int és úgy tesz, mintha meghajolna. - Tiéd lehet a megtiszteltetés, ha szeretnéd. - vigyorog és tesz egy lépést hátra, hogy szemléltesse, tényleg átengedi nekem a férfit, ha úgy óhajtom. - Miért nem csináljuk együtt? - vonom fel egyik szemöldököm, a mosoly megint ott bujkál a szám sarkában, ahogy Hector közelebb lép és leguggol az áldozathoz. Én is hasonlóan teszek, a hajánál fogva feljebb húzva a fickót, ám mielőtt fogaimmal felszakítanám puha bőrét, beleszagolok a levegőbe. - Finom az illata, igaz? - nem felelek, de mosolyom kiszélesedik egy terebélyes vigyorba. Az adrenalin miatt mindig finomabb az illatuk, vérük pedig sokkal ízletesebb. Nem hezitálok, nyaka bal oldalához hajolok és felszakítom a bőrét; vére kiserken, egyenesen a nyelvemre, szétárad a számban és mintha ennek hatására még több méreg szabadulna fel szervezetemben. Hector a másik oldalához hajol, s ő is hasonlóan tesz, így a férfi már nem csak ordít, de vergődik is, szíve hevesebben ver, teste felhevül a méregtől. Még néhány korty a véréből és eszméletét veszti, aztán pár perc elteltével holtan zuhan a földre. Felállok a földről, megtörlöm a számat és megköszönöm a vámpírnak, hogy részt vehettem ebben. - A többiek nem tudják, milyen jó buliból maradnak ki! - nevetése visszhangzik az ódon falak között, még azután is hallom, hogy elhagyom a kamrát. A recepcióhoz érve megállok a pult előtt és odahajolok Fiorellához. - Tudasd Aro mesterrel hogy az elfogott halandó nem beszélt. Hector végzett vele. - mondom szárazon és ahogy elhaladok előtte, rákacsintok. Nem szokásom a közvetlenség, de a kislány személyisége igencsak imponáló. Nem fél semmitől... nem úgy, mint az előző lány. Még mindig cseng a fülem, ha a sikolyára gondolok.


Az ágyamon heverek, fejem a plafon irányába fordítom, a gyönyörű freskót nézem rajta, amit egy kiváló - immáron halott - művész pingált rá. A csodálaton kívül nem érzek mást, a sötétség kellemesen beburkol a selyem ágyneműn, ébenfekete köpenyem szétterül alattam. A művészetet igencsak kedvelem, bár senki nem mondaná meg rólam sem első, sem sokadik ránézésre. Ha túl nagy a nyomás, előszeretettel heverek itt és bámulom a csodát a plafonomon, vagy ragadok ecsetet és én magam produkálok valamit. Elfordítom a fejem, a festőállványt célzom meg a pillantásommal, a fán heverő ecsetet, rajta a rászáradt vérrel. Ritkán "pazarlom" a vörös festékanyagnak is kiváló ételt, Heidi szerzeményéből egyet sem tartok meg művészeti célra, ha ecsetforgatáshoz van kedvem, magam szerzem be az alapanyagot. A festés valahogy megnyugtat, háborgó lelkem nyugalomra lel, ahogy az ecset sercegve érintkezik a vászonnal, ahogy a vörös árnyalatai dominálnak a képen, megtestesítve mindazt, amit érzek. Vagy amit nem érzek. Az üresség, a sötét mélység, ami olykor mintha beszippantani készülne, a furcsa nyugtalanság, mikor az összes idegszálam megfeszült - mind a részemet képezik. A különc, zárkózott, zavarodott részemet. Egy szempillantás alatt az állvány elé suhanok, köpenyem, amely eddig az ágyon terült el, most lobog mögöttem, majd puhán a bokámnak ütődik. Mezítelen lábam hangtalanul emelem és helyezem a padlóra, ahogy körbejárom a vásznat és ihlet után kutatok az elmémben. A sötétséget ragadom meg, ahogy már sokszor tettem. Fekete és fehér festékpöttyöket nyomok a palettára, amit a kezemben tartok, füstös árnyalatot képezve a két színből, s lassan, finom mozdulatokkal felviszem a vászonra. Hosszú percek, talán órák telnek el, míg kezem megállás nélkül mozog a festővászon fölött. Füst "kavarog" a festményen, Alec képességéhez hasonlatos sűrű, fekete füst, ami beburkolja a vörös hajú, sápatag bőrű, vékonyka lányt. A fiolába zárt, maradék vér illatától összefut a nyál a számban. Leteszem az ecsetet, hátrálok néhány lépést a képtől és úgy veszem szemügyre, épp akkor, mikor kopogás hangzik fel, csaknem beleremeg a tömör fa ajtó, ami arról árulkodik, hogy vagy sürgős a dolog, vagy az ajtó túloldalán valaki nagyon izgatott. Lassú lépteim ezúttal a bejárathoz vezetnek, s mikor kitárom, Hectort pillantom meg, aki ébenfekete szemeivel tekint rám. Kérdőn felvonom a szemöldököm, a nyugodtság úrrá lett rajtam, nem akarom megtörni a csöndet, hátha elillan a derűs hangulatom. Hector sem beszél sokat, csak int a fejével a folyosó irányába. - Heidi megérkezett. Szép kis szerzeményekkel. - nagyot nyel, ahogy a halandókról beszél, s már ott sincs, elsuhan, hogy még épp időben érkezzen a közös vacsorára. Visszafordulok a szobába, belebújok a cipőmbe és követem a férfit. Ahogy becsapódik az ajtóm, a nyugalmam is szertefoszlik, de az éhség túl erős ahhoz, hogy bánkódjak miatta, a sötétség pedig egyelőre nem tér vissza.