Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Üdvözlünk!
twilight after dark
Épp most tévedtél az ország egyik legnagyobb, ha nem az egyetlen Twilight témájú fórumára, ami egyaránt dolgozza fel a könyvek és a filmek eseményeit. Ugyanakkor mi egy kicsit más irányba vittük el a történetet, így érdemes elsőként a világleírást elolvasni, rögtön a szabályzat után! Oldalunk már négy éve üzemel, bár nemrégiben be kellett iktatnunk egy költözést, s ezáltal nagyon sok minden változott; két új faj került bevezetésre, valamint számtalan új, egyéni canon karakter. Ha megtetszettünk, bátran regisztrálj fel, a staff áll a rendelkezésedre, s egészen biztos, hogy befogadó közösségre lelsz nálunk! (;
Trailer
twilight after dark
Minichat
Oszd meg gondolataid!
Utolsó bejegyzéseink
A Volterrából be- és kivezető autóútvonal

Yesterday at 12:06 pm


Dolgozószoba

Szer. Aug. 30, 2017 10:11 pm


A staff közleményei

Szer. Aug. 30, 2017 7:03 pm


Szökőkutas korzótér

Szer. Aug. 23, 2017 3:40 pm


Avatarfoglaló

Kedd Aug. 15, 2017 6:22 pm


Caius Volturi

Kedd Aug. 15, 2017 5:11 pm


Black Rose Pub

Vas. Aug. 13, 2017 10:34 pm


Aláírásbörze

Kedd Aug. 08, 2017 9:35 pm


Reagkódok

Kedd Aug. 08, 2017 9:14 pm


Nagyterem

Kedd Aug. 08, 2017 12:47 am


Facebook
csatlakozz hozzánk!
Már elérhetőek vagyunk itt is, s a könnyebb elérhetőség érdekében ajánlott csatlakozni, természetesen nem kötelező. Mindenkit szívesen látunk csoportunkban, ha van kedvetek, gyertek bátran!
Nyerteseink
gratulálunk nektek!

Similar topics
Szószámláló

Credit
tiszteld a munkánkat!
A fórumon található leírások, kódok mind a Twilight after dark tulajdonában állnak. Nem keveset dolgoztunk a kinézetünkön, tisztelj meg bennünket azzal, hogy feltüntetsz minket, ha megihlet a design egy része. Néhány kód alapja Lénától származik, míg a design többi része és a fejléc Alice munkájának gyümölcse. További segítséget nyújtott nekünk Sigmund, tanácsaival és kódjaival, Winnie, aki nélkül az utolsó bejegyzéseink modul nem lenne formázva és Jasper, aki a fórum trailerét készítette. Hálásak vagyunk nektek, köszönjük!
Ki van itt?
Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (51 fő) Kedd Május 23, 2017 10:51 am-kor volt itt.

Share | 
 

 Kate Denali

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

avatar
I CARE TOO MUCH ✥ vegetáriánus
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2016. Jul. 29.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
19
✥ SZÜLETÉSNAPOM :
1000. Apr. 30.
✥ KOR :
1017
✥ LAKÓHELY :
Denali
✥ FOGLALKOZÁS :
Hol ez, hol az. Főleg testőrködés. ;)

TémanyitásTárgy: Kate Denali   Szomb. Júl. 30, 2016 3:54 pm


Kate Denali

Ezt még el kell mondanom!
Magamban nem tarthatom!
Figyelj, érdekes!
Nem vagyok tökéletes...



FAJ
vegetáriánus vámpír
SZÜLETÉSI HELY, DÁTUM
Valahol Szlovákiában, kb. 1000 éve.
HOZZÁTARTOZÓK
Bár vérszerinti kapcsolat nincsen közöttünk, mégis egész vámpíréletemben nővéremként tekintettem Tanyára, és húgomként Irinára, valamint édesanyámként Sashára, aki teremtett engem. Miután Carmen és Eleazar is csatlakoztak hozzánk, hasonló tisztelettel és szeretettel viseltettem az irányukba is. Valamint a Cullen család tagjaira is hasonlóképpen igaz ez, nem véletlenül tekintünk rokonokként egymásra. Sosem klánként gondoltunk rájuk sem és magunkra sem, sokkal inkább tekintjük magunkat családnak, ami sokkal szorosabb és erősebb kötelék annál, mint ha csak egyszerűen egy-egy klánba tartoznánk, melyek ismerik egymást. Mi család vagyunk.
CSALÁDI ÁLLAPOT
Sajnos egyedülálló.
ÁTVÁLTOZÁS HELYE ÉS IDEJE
Ugyancsak Szlovákia, de pontos időpontot magam sem tudok, valamikor nagyon régen, cirka 1000 éve.
TEREMTŐ
Sasha
KÉPESSÉG
Képes vagyok áramütésszerű fájdalmat okozni, bárkinek, akihez csak hozzáérek, immáron bármely testrészemmel. Kivételt csak az a személy képezhet ez alól, akinek ahhoz hasonló pajzsa van, mint amilyen Belláé.
TITULUS
gritty girl
PLAY BY
Lucy Fry



Jellem és Küllem

Hmm... hogyan is nézek ki? Hát... nézzünk csak tükörbe, és meglátjuk!
Körül-belül 178 cm magasra nőttem meg, és vámpírszemmel is igencsak karcsúra sikeredtem. Habár emberként is ilyen voltam ugyebár, de akkor még ráfoghattam fiatalságomra. Ma már inkább a vámpírság tökéletességére fogom. Hosszú szőke hajam van, amit bár általában egyenesen hordok, de néha belefér egy kis rakoncátlankodás, mert ugyan sosem tettem szóvá, de mindig is vágytam rá, bárcsak göndör hajjal áldott volna meg a szép, nagy, kerek világunk teremtője. De nem tette, hát, kénytelen vagyok az egyenesből kihozni azt amit csak tudok.
Zöld színű szemem volt emberkoromban, ami külön jó pont volt részemről a genetikának, mert a zöld a kedvenc színeim közé tartozik, ezért hát sosem volt panaszom a szemeimre. Na jó, talán beképzeltség ezt mondani, de mégis mondom: imádtam a szemeimet. Nem is tudom miért, ha a színüktől eltekintettem, a szemeim nem különösebben voltak érdekesek, szóval nincs kézzel fogható magyarázatom, egyszerűen csak arról van szó, hogy kedvemre voltak. Ennyi. És bár bántam egy kissé amikor elvesztettem őket, és bánom hogy többé már nem lesznek újra zöldek, de... ha választani kell, még mindig ezerszer jobb a mai aranyló sárga, mint a régi vörös volt, mikor átalakultam.
Mit szeretek, mit nem szeretek? Lássuk csak...
Szeretem a barnát, a vaj- és krémszínt, a kéket, a zöldet, a narancsot, a fehéret, az olyan színeket és árnyalataikat, melyek a természetre emlékeztetnek, a vad természetre, a földre, a fűre, az égre, az óceánokra, s a tengerekre, a hegyekre, a hóra, a napfelkeltére, és a naplementére. Szeretem ha szakad a hó! Szeretem a természetet figyelni, szeretem ahogy az idő múlásának érzékelése egyszerre szűnik meg és gyorsul fel szemvillanásszerűen gyorsra, ha megállok a semmi kellős közepén, és az emberi befolyásoltságtól teljesen mentes természet vad, zabolátlan, korlátoktól és modernizálástól mentes szépségét figyelhetem. Ezer évet is képes lennék állni ott és figyelni a természetes világot magam körül, miközben látnám miként változik a kép előttem, és mégis azt érezném, hogy csupán egy szemvillanásnyi időt álltam ott, nem többet. Furcsa, de úgy vélem, gyönyörű ez a kettősség. Talán mert bennem is két nő él, s így vonzódom a kettősséghez...
Öntudatos, határozott, szókimondó, laza, eltántoríthatatlan, magabiztos, önálló, tanulékony, szorgalmas, talpraesett, gondoskodó, szeretetteljes, ragaszkodó, hűséges, bizonyos tekintetben rendkívül makacs és keményfejű, szenvedélyes, elszánt, erős, jó harcos. Ilyen jelzőket lehetne használni rám egyfelől. Ám ha jobban megfigyelnek, megláthatják rajtam azt is, hogy ezekkel ellentétes formában is épp ilyen jól le lehet festeni engem, például olyan szavakkal, mint bátortalan, félős, ideges, hirtelen haragú, bűnbánó, bújós, hamari, sőt, néha meggondolatlan, kétkedő, csendes, szabályos, bizalmatlankodó. És ott vannak azok a dolgok, melyeket nem lehet egyetlen szóval kifejezni. Például, olyan személy vagyok, aki bizonygatja hogy megy egyedül is, vagy hogy jó neki egyedül, és sokszor jól is érzi magát egyedül, de közben sokszor inkább csak nem akar nyűg lenni, vagy nem akarja/nem tudja elmondani/kifejezni a gondját, illetve a miértjeit a gondjának... és néha másra sem vágyik, csak hogy valaki szavak nélkül is megértse mi a baja, illetve észrevegye, hogy egyáltalán baja van, és ne kioktatni akarja, meg kijavítani őt, vagy elrohanni a közelből, hanem csak menjen oda hozzá, és ölelje át, csókolja meg a feje búbját, simogassa meg a hátát, és súgja a fülébe, hogy nincs semmi baj, minden rendben, vagy ezekhez hasonló megnyugtató, bizalmat ébresztő dolgokat.
Azt hiszem ez végső soron az anyahiányra vezethető vissza, és a szerelem hiányára. Hisz vérszerinti édesanyám már rég nincs, emberi gazdám is elhunyt már, és teremtőm, kit új anyámként szerettem, ugyancsak régen meghalt... Ami pedig a szerelmet illeti... nos, sokáig reménytelennek gondoltam a dolgot, hisz bárkivel is bonyolódtam közelebbi viszonyba, az rövid úton belehalt. Na persze lehet, hogy a bibi ott volt, hogy emberekkel kezdtem, de... nem is tudom, a vámpírokkal kezdeni valahogy annyira... végleges lett volna, hisz a vámpírok kedvenc szava a "vér" mellett az "örökké", és nem tudom mernék-e még az életben bárkit annyira szeretni, hogy az "örökké" szót használjam kettőnk kapcsolatára. Azt hiszem túl sok volt a halál az életemben amit vámpírként megéltem... mit is mondhatnék, gyáva nyúl is vagyok, félek újra annyira szeretni bárkit. Elég félelem az is, hogy a családomból még valakit elveszítsek, nem biztos hogy kibírnám újra azt a fájdalmat. Ironikus hogy ezek mellett épp arra vagyok képes, hogy embernek és vámpírnak egyaránt olyan fájdalmat tudjak okozni, mintha áramütés érte volna őket... bizony, ez ironikus...
S ha már szeretet... Habár nincs szükségem levegőre, de a szép megfogalmazás kedvéért és a mélység érzékeltetése miatt úgy kell fogalmaznom: utolsó lélegzetemig küzdenék a szeretteimért, bármikor, bármilyen helyzetben, bárki ellen. A családom bármely tagjának az életét előbbre helyezném a sajátomnál ha a szükség választás elé állítana.
Nem félek a veszélyes helyzetektől... vagyis néha igen, de vagy nem mutatom, vagy a félelem ellenére is megteszem amit kell. Szeretem a kalandot. Nem riaszt el sem a létszámfölény, sem a fizikai erőnlétben való előny, illetve ha valakinek erősebb-, előnyösebb képessége van az enyémnél. Ha kell, harcolok a sírig!
Elítélem a halhatatlan gyermekek teremtését, mert tudom hová vezet, és azt a fájdalmat nem kívánom senkinek, mikor egy ilyen tett miatt elveszíti egy szerettét. S bármilyen rég is történt saját tragédiám, a mai napig is érzékenyen érint ha szóba kerül teremtőm, avagy az efféle vámpírgyermekek. Nem is szívesen beszélek róluk.
Több harcművészetet is mesterien űzök, szeretem is ezeket űzni, de harcászatban leginkább csak önvédelemből használom. Nem ártok szándékosan másoknak, kivéve ha bántják akiket szeretek, mert akkor fusson aki amerre lát, nincs kegyelem. Mondhatni, hogy békés viszonyok között békés természet vagyok, de ha a helyzet úgy kívánja meg, vagy ha az emberek azt hozzák ki belőlem, akkor rosszabb vagyok mint egy extra erős tornádó. Szóval ha fel akarnál húzni, előtte azért még gondold át egyszer-kétszer, biztos ami biztos.
Szeretem az örökké tartó életet. Nem unatkozom. Szeretem a világot. Szeretem a bolygót. Még ha esélyem lenne rá, akkor sem hagynám el, még ha létezne űrutazás "átlagembereknek", akkor se mennék sehová. Túl szép ez a világ ahhoz. Imádom! Imádok utazni, imádok élni, még a levegőt is imádom, pedig megélek nélküle, de... imádom. Szeretem az illatokat, az igézőt, a bódítót, a fűszereset, az édeset, vagy ami savanykás már, de még úgy is misztikusan elragadó. Szeretem a világot!
Nem szeretem ha bántanak. Szeretek bízni, borzasztóan szeretem a bizalom érzetét, azt a féktelen, kifogyhatatlan, eltüntethetetlen bizalmat, amit a testvéreim, és az egész családom iránt érzek, és amit egész életemben rettegtem és rettegni fogok elveszíteni. Gyűlölök attól félni, hogy egy szerettem elárul, hogy olyat tesz ami miatt elveszíthetem őt, avagy amivel kárt okozhat más közös szerettünknek, vagy akár nekem.
Szeretek egyedül lenni, de gyűlölöm a magányt. Szeretek egyedül állni a semmi közepén, és bámulni a mindenséget, a világot, de a legjobban azt az érzést, a tudatot szeretem ebben is, hogy amikor "megunom" vagy simán "végzek", akkor van kikhez hazatérnem, van kikhez szólnom otthon, kikre néznem, kiket hazavárnom. Szeretem hogy van családom. Szeretek szeretni, és szeretem ha szeretnek.
Irigylem a lelki erőt, amit Tanyától mindig láttam mióta ismerem, az erőt, amivel családunk élére állt mikor elvesztettük anyánkat. Irigylem hogy ilyen erős, és azt kívánom, bár én is lehetnék ennyire erős.
Irigylem Carmen és Eleazar egymás iránt érzett szerelmét, és végtelen kitartással vágyom és kívánom, bár nekem is megadatna egy ilyen szerelem, vagy legalábbis lenne merszem igazán keresni. Egy szerelem, melynek sem élő sem holt nem vethet véget, ami kitörölhetetlen, megtörhetetlen, elpusztíthatatlan... igen, mind ilyenre vágyunk...
Ám közben rettegünk... hogy elveszik tőlünk. Emlékszem Irina fájdalmára, mikor elvesztette a magáét, és rettegek tőle hogy nekem nem volna erőm túlélni, ahogy neki volt.
A testvéreim végtelenül nagy erejét mindig is irigyeltem, mert magamban sosem láttam, és azt hiszem ez nem is nagyon fog változni bennem. Felnézek rájuk. Minden családtagom kiemelkedik valamivel a szememben a többiek közül, sőt a többi vámpír, illetve élőlény közül. Még ha nem is világrengető amit tesznek, birtokolnak, mutatnak... nekem akkor is kincset érnek, és odaadásom, illetve elismerésem mindig az övéké lesz.



Történet

Sokszor tényleg nem az a kérdés, odavész-e a lelked egy darabja, hiszen amikor az emberből vámpír lesz, egy darabja biztosan oda lesz. Nem. Ilyenkor az a kérdés, hogy melyik darabot hagyod elveszni...
Na persze egészen addig erről fogalmam sem volt, míg azon a bizonyos napon össze nem hozott a Sors Tanyával és Sashával.
Kisgyermekként kerültem egy nemesi asszony szolgálatába, nem emlékszem a körülményekre, csak arra, amint anyám búcsút vesz tőlem, és átad egy idős asszonynak, aki aztán egy másik asszonysághoz kísért, aki szép ruhában, tisztán, és rendesen festett, látszott hogy vagyonos illető. Ő lett a gazdám. Tetszettem a gazdámnak, kedvét lelte fiatalságomban, és fiatalságomból adódó kíváncsiságomban, valamint abban, hogy tisztelettudó voltam, és bár alapvetően félénk, de ha valamit tudni akartam, azonnal kérdeztem, könnyedén megfeledkezve arról, hogy milyen nagy is a társadalmi szakadék kettőnk között. De Ő kedvét lelte ebben. Tetszésére voltam, azt hiszem, hisz sosem büntetett meg azért ahogy viselkedtem, vagy amit mondtam, kérdeztem, sőt, minden kérdésemre maga adott feleletet. Hamar megszerettem őt, bár a családom hiányát mindig éreztem, de úrnőm mindig feledtette velem a hiányt, kitöltötte időmet, s elmémnek is mindig talált elfoglaltságot. Tanított engem, és taníttatott, megtanította amit Ő tudott, és többi szolgálóját is arra utasította, tanítsák meg nekem, amit tudnak. Kis idővel a szolgálatába kerülésem után szemet szúrt neki az is, mennyire sokat sündörgök a testőrsége tagjai között, és mennyit figyelem őket, valamint amit csináltak. Utasításba adta hát, hogy tanítsanak engem. Bár a testőrei főnöke ostobaságnak vélte, hogy egy gyönge, buta kis szolgálólányt harcra oktassanak, ám asszonyom parancsát nem szeghette meg, így hiába nem volt kedvére a tanításom, mégis csinálnia kellett. Én nem bántam hogy a férfiaknak ellenükre volt a jelenlétem, sőt, inkább csak még jobban motivált, hogy ellenérzéseik dacára is jól teljesítsek, és erőssé váljak, ügyessé, képzetté. Amellett persze, hogy elsősorban gazdámat szerettem volna lenyűgözni, miként pedig szeretetem és tiszteletem is napról-napra mindig csak nőtt irányába, azt is kötelességemnek és elmulaszthatatlan feladatomnak tekintettem, hogy tudásommal asszonyom védelmére legyek.
Így esett, hogy 14 éves koromra mesterien kiképzett testőrré lettem. 15 évesen már az én elsődleges feladatomnak számított, hogy gazdámat megóvjam, éjjel-nappal. Épp ezért szüntelenül mellette volt a helyem, nem hagyhattam magára soha, én voltam az egyetlen, akinek mindenkor és mindenhová, minden körülmények közt követnem kellett, és szüntelen óvnom kellett őt.
És íme, vesztem okát meg is leltük, ez volt az. Hogy asszonyom védelmére esküdtem, és olyannyira szerettem őt, amennyire csak lehetséges volt. Övé volt legmélyebb tiszteletem, soha senkit nem tartottam többre nála, addig az időig, míg vele éltem. De egy nap a helyzet megváltozott...
Aznap, szekérkaravánunk útra kelt, és gazdám otthona felé vettük az irányt. Az volt a dolgom, hogy biztonságban kísérjem őt haza a családjához. De elbuktam... Hiába haladtam asszonyom szekere mellett és kémleltem szüntelen az erdőt mely körülvett bennünket, hiába volt még számos erős férfi körülöttünk, kik mindkettőnk életét voltak hivatottak óvni, aznap mind ahányan voltunk ott, elbuktunk. Olyan gyorsan történt minden, esélyem sem volt bármit tenni, s ha nem a saját szememmel látom, sosem hittem volna a gondolatnak, hogy csupán két nő volt, kik támadást intéztek irányunkba.
Az első pillanatban nem is láttam őket. Csak az tűnt fel, hogy előttem egyik percben még haladt egy férfi, aki magas, izmos, sötét hajú ember volt. Szórakozott gondolatai közt egy dallamot dudorászott halkan. Kedveltem a férfit, barátságos volt, legalábbis irányomba mindig az volt. De ahogy haladtunk, egyik pillanatban még ott ment előttem, hallottam a hangját... Majd eltűnt, mintha ott sem lett volna soha. Csak pislogtam egyet, és nyoma is veszett. Megtorpantam, forgattam a fejem. Valami neszt hallottam, majd egy reccsenést, majd... aztán semmit. Csodálkozva néztem hátra, ahogy éreztem, hogy valaki áll mögöttem. Csapatunk egy másik tagja volt. Őt kevésbé kedveltem, mogorva alak volt, nem túl kedves, de nem csak velem, hanem úgy általánosságban. Nem volt barátkozós fajta, inkább komoly ember volt. Felmordult, hogy szedjem a lábam, ne képzeljem magam úrnőnek, hogy majd miattam megáll a menet, mert bámészkodni támadt kedvem. Csúnyán néztem rá, és emlékszem, mondani akartam valamit... valamit... de már nem is tudom mit, nyilván valami sértést, valami feleletet szurkálódására, de... már nem volt módom hogy megtegyem. A következő pillanatban a férfi az orrom elől tűnt el nyomtalanul. Hiába kaptam utána a fejem, mintha láthatatlan erő kapta volna el előlem, és repítette volna el valahová, olyan messze, hogy sose lássam többé... És nem is láttam. Őt nem, de azt igen, ahogy a következő másodpercben elszabadul a véres pokol körülöttem...
Egy hosszú, szőke hajú, csodálatosan szép nő pottyant le az égből hirtelen, nem messze tőlem. Egy másik férfi előtt landolt, de olyan kecsesen, mintha csak tényleg valódi angyal lett volna... s volt is olyan szép mint egy angyal... A képet csupán vértől csöpögő szájának látványa rontotta el. Így angyalból pillanatok alatt változott démonná a szememben. Főként amikor a szemem láttára rontott neki az előtte álló alak torkának, aki ordítva próbálta ellökni magától a nőt, de... bármilyen erősnek is hittem addig az időig... akkor és ott kiderült, vannak nála sokkal erősebbek is. Például az a nő, aki gond nélkül kapaszkodott beléje, fogta le a kezeit, és közben mégis tovább tudta marcangolni a torkát... Nem hittem a szememnek, ahogy láttam, miként issza a vérét, pont mint valami mondabéli mitikus szörnyeteg...
Közben meghallottam ahogy a hátam mögött egy másik ordítás is felhangzik. Odakaptam a fejem, és miközben egy újabb férfi próbált tenni valamit egy másik, ám ugyanolyan démoni, szőke nő ellen, szemem sarkából észleltem, hogy asszonyom elődugja a fejét szekeréből, én pedig azonnal ráordítottam, hogy bújjon fedezékbe! Míg engedelmeskedett, én ismét fordultam, és az elsőként meglátott nőt kerestem a szememmel, helyén viszont már csak egy véres holttestet találtam. Ismét fordultam, és mögöttem is már csak egy holttest volt. Újabb ordítás a szekér túloldalán, és nem kellett odaszaladnom, hogy tudjam mi történik ott. Asszonyom szekeréhez lapultam, és övemből kést rántva elő, kapkodtam szemem mindenfelé, keresve az ellenséget, felkészülve rá, hogy bármi jöjjön is, végezzek vele...
Arra viszont nem voltam felkészülve, ami jött...
Felsikkantottam, amikor hirtelen előttem termett egyike a démonoknak. A szívem úgy kalapált, hogy féltem, kimenekül a testemből, ám ahogy a fejemben fel-felvillantak a vérrel mocskolt hullák, amik körülöttem elterültek, és úrnőm arca, amint rettegve nézett ki reánk, hogy mi folyik itt... hát nem haboztam, a nőnek rontottam a késsel, melyet szorongattam! A legnagyobb meglepetés azonban az volt számomra, hogy amint megpróbáltam belevájni a pengét a mellkasába, a fém eltörött, s már csak markolatát szorongattam, miközben nézhettem fel a halálosan és ördögien, de csodálatosan szép idegenre, aki mindenféle védekezés nélkül hagyta nekem hogy támadjam, meg se próbált ellenkezni. Véres szájjal, és vérben forgó szemekkel nézett engem, még akkor is, amikor újra nekirontottam, immár a puszta kezemmel, és egyszerű, emberi tudásommal próbálva harcképtelenné tenni. Erre már reagált ugyan, visszatámadott, ám mintha a levegővel harcoltam volna, esélyem sem volt elérni őt. Azt ellenben megéreztem, amikor visszaütött, bár a mozdulat védekező volt, nem támadó, mégis éreztem, ahogy a csont a karomban bizonyosan eltörik. Pedig egyáltalán nem látszott olyan heves mozdulatnak ami ilyen erőt adhatott volna neki, mégis könnyedén törte csontom... amire én felordítottam, és... ez egy újabb végzetes hiba volt...
Hiba, mert hangomra az úrnőm újra előbukkant a búvóhelyéről, és amint kidugta a fejét szekeréből, a második szőke démon is megjelent ismét, és hátulról, a hajánál fogva kapta őt el, majd rántotta ki egyszerűen a földre, mintha csak egy rongybaba volna. Asszonyom a piszokba zuhant, és hiába kiáltott segítségért, már nem volt aki jöhetett volna. Csak én voltam, én viszont hiába indultam meg, hogy a földről felpattanva segítségére siessek, és ahogy csak bírom, menteni igyekezzek az életét, vagy ha azt sem, hát vele haljak meg, fölösleges volt erőt áldozni arra hogy megpróbáljam... nem sikerült. Helyette... miközben végignézhettem hogy az a lény a gazdám nyakát is feltépi és kiszipolyozza a vérét, társa hozzám hajolt, és ép kezemnél fogva a sárban tartott, közben folyamatosan engem bámulva... Éreztem a szemét magamon, de nem bírtam ránézni, nem bírtam levenni a szemem asszonyomról, aki előttem lehelte ki a lelkét...
Mikor szemei fennakadtak, és holtan hullott Ő is a mocsokba, csak akkor hagytam abba kezem feszegetését a szorításból, csak akkor hagytam fel a próbálkozással hogy valamiként fájdalmat okozzak fogva tartómnak, és szabaduljak, de akkor is csak azért, mert már nem volt semmi amiért küzdhettem volna...
- Kudarcot vallottam... oltsd ki az életem. - Ezzel a mondattal néztem fel a mellettem levőre. Tekintetem dacos volt, nem mutattam hogy összetörtek, bár a könnyeket nem tudtam eltüntetni arcomról, melyeket úrnőm halála csalt oda, de nem is szégyelltem őket, mert fájdalmam messze túlszárnyalta a törött csont fájdalmát...
Aztán nem tudom mi történt. Azt hittem meg fognak ölni engem is, és én vártam is a halált, a fájdalmak elmúltát, a véget, valamiféle túlvilágot, valamit ami a halál után jöhet...
De nem jött. Helyette csak azt éreztem amint az idegen asszony a nyakamba harap, majd ahelyett hogy szépen megadta volna nekem a véget, melyet kértem, valami egészen mást adott...
Az égető fájdalmon túl, melyet ma már tudom, hogy az átváltozás okozott... egy új élet várt. És várt reám egy tiszta helyen, tiszta ruhában, tiszta arccal, de ugyanolyan vérvörös szemekkel, a két gyönyörű démonnő... kikről rövidest megtudtam, nem démonok ők, csupán vámpírok, és nem gonoszságból gyilkolták le a "családom", nem gonoszságból végeztek úrnőmmel, hanem mert muszáj volt nekik. Mert csak így maradhatnak életben, és... immár én is...
Elmondtak nekem mindent, szépen türelmesen, elmagyarázták kik ők, mik ők... vagyis mik lettünk mind a hárman, elmondták hogyan kell élnünk, hogyan tudunk életben maradni, és mik az életben maradásunk szabályai.
Miután megértettem a történtek miértjeit, lassanként el tudtam fogadni új "családom", új anyámat, és új nővéremet. Bár eleinte nem tudtam kitörölni emlékezetemből úrnőm képét, amint megölik, viszont hamar rájöttem magammal kapcsolatban arra, hogy bármi is legyen a múltunkban, az enyémben, az övékében, mindennek ellenére immáron család vagyunk, és nem csak mert ébredésem pillanatától kezdve mindig jóságosak, kedvesek, és szeretetteljesek voltak velem, hanem azért is, mert rájöttem, hogy nem tudok úgy élni, hogy nincsen családom. Egyszerűen szükségem volt rá. Mindig volt, és nem akarok úgy élni, hogy nincsen. Nem tudok, nem is akarok. Hamar beköltöztek hát a szívembe, anyámként Sasha, és nővéremként Tanya. Felnéztem rájuk, szerettem őket, és... azt hiszem édesanyám mondta jól, mikor úgy fogalmazott, "átörökítettem emberi létemből" azt a késztetést, hogy megvédelmezzem a szeretteimet, tűzön-vízen át, életem árán is, bármilyen ellenséggel szemben. Mert mindig óvni akartam őket, mindkettejüket. Nem tudtam tétlenkedni, ha a szükség úgy hozta, muszáj volt tennem valamit. Ebben pedig mérhetetlen segítségemre volt az, amikor feléledt bennem "az erő"... amit Sasha áldásnak nevezett, én eleinte átoknak, mert nem tudtam irányítani, mikor üssek ki valakit, és mikor ne, egyetlen érintésemmel. Bár nagyban segített, hogy eleinte csak a kezemben volt efféle erő. Szerencsémre pedig, mire odáig fejlődtem a használatát illetően, hogy már az egész testembe kisugárzott az áramütés képessége, már ura voltam a dolognak. Akkor használtam, amikor akartam.
De az erőm sem volt megoldás mindenre. És mint kiderült, én és nővérem, illetve később húgunk sem volt elegendő anyánknak ahhoz, hogy boldogan éljen, és felhagyjon azzal, hogy újabb és újabb "gyermekeket" teremtsen magának. Erre akkor döbbentünk rá, mikor egy nap a Volturi, a vámpírvilág vezetői jöttek értünk, és fogtak el bennünket, s hozták elénk anyánkat és egy gyermeket. Egy gyermeket, aki tényleg gyermek volt csak, pár éves csupán... de tagadhatatlanul vámpír, hisz körülötte holttestek, száján vér, szemeiben vörösség... és gyönyörű volt...
Emlékszem a fájdalomra, mind a mai napig. Mikor megtudtuk, hogy anyánk a törvényeket megszegve, egy kisgyermekből csinált vámpírt, mikor a Volturi kimondta, hogy a büntetése halál... Majd amikor az ítéletet végrehajtva, kivégezték őt is, és a gyermeket is...
Egyszerre haragudtam anyánkra, és éreztem végtelen fájdalmat elvesztése miatt... Nem tudtam megérteni, miért cselekedett ilyen szörnyűséget... S közben, egyfelől haragudtam a Volturira, amiért végeztek anyámmal, de tudva, hogy anyánk is épp úgy ismerte a törvényeket mint mi, mégsem tudtam megkérdőjelezni igazukat. Hisz tudta anyánk mit tesz, és tudta mi a büntetés érte... Egyszerre akart szétszakítani a kettősség, és közben mégsem tudtam elhagyni egyik érzésemet sem...
Szörnyű volt... s emléke a mai napig szörnyű... Újabb édesanyát vesztettem el, és újabb család elvesztésétől retteghettem... Nem is tudom mi lett volna velünk, ha Tanya nem áll a család élére... talán már belepusztultam volna azóta a fájdalomba, ha nincsenek a testvéreim... sőt, ez biztos.
De a gyászunkat, fájdalmunkat, magányunkat mégis mindhármunknak le kellett vezetnie valahol, valamin... valakin... és a vér nem volt elegendő sem, és megfelelő sem csak úgy magában. Mást kellett találnunk, hogy csillapítsuk a hiányt, mit anyánk maga után hagyott.
Ez hosszú évekbe, és sok életbe került... amit ma már bánok... nagyon bánok. Bánom, hogy engedtem a magánynak és a fájdalomnak, hogy azzá tegyenek, aminek anno emberként én is hittem a vámpírokat: démonná.
Mert nem, az emberek engem még véletlenségből sem néznek vámpírnak. Azt hiszem pont ez a szó még soha életemben nem jutott eszükbe rólam. Nem. Egy ennél sokkal jobban csengő, bár ami vicces, jelentésében végülis hasonló szó szokott inkább a legendáikban elhangozni, amik miattam és testvéreim miatt keletkeztek a világban. Nevezetesen szukkubusznak hívnak az emberek. És hogy mi/ki is az a szukkubusz? A szó szerinti jelentése képében azt hívják így: "aki aláfekszik". Vagyis hiába is próbálnánk szebben megfogalmazni, úgymond ez a szajha misztikus megfelelője. Bár a "mesebeli lény" is és én is, csupán egyszerű létszükségletből tettük amit tettünk a férfiakkal, ez nem változtat azon, hogy hasonló az étrendünk, azaz hogy a szukkubusz az elcsábított áldozatai energiájából tartja magát életben, amit szex közben lop el tőlük, én meg az elcsábított férfiakat erőmtől függően szex közben vagy után de mindenképpen megöltem, nos... ez sajna eléggé hasonlóvá tesz bennünket egymáshoz. Pedig sosem az ölés iránti vágy hajtott, szó sem volt erről. Nem akartam bántani azokat a férfiakat, sőt, némelyiküket kimondottan megkedveltem ismeretségünk rövid ideje alatt, de... sajnos a dolog vége mégis mindig az lett, hogy ők meghaltak, akármennyire is nem akartam a halálukat. A vérük... túúúúl csábítónak bizonyult, mikor velük voltam. Sosem bírtam megállni.
Így talán nem meglepetés, hogy amikor drága nővérem, Tanya, évek hosszú sorának elmúltával rájött a megoldásra, azonnal követtem őt a járhatónak tűnő útra, és mohó vágyakozással kezdtem el megtanulni, miként élhetünk emberek ölése nélkül is tovább, ugyanolyan erősen mint korábban, ám attól eltérően sokkalta boldogabban, és sokkal de sokkal jobb lelkiismerettel. Mert hát... szeretem én az állatokat is, de azért őmiattuk annyira nem fog soha furdalni a lelkiismeret, mint azelőtt az emberek miatt. Igaz, hogy sok évünkbe került kifejleszteni akkora önuralmat, amivel már mondhatni, hogy a vegetáriánusság mestereivé lettünk, s biztonsággal bonyolódhattunk már emberekkel újra "bizalmas" viszonyba, de... megérte. Talán furán hangzik, de ma is emlékszem még az első fiúra, aki túlélte a kalandját velem... fiatal volt, és édes, aranyos, akár egy kölyökmedve, a szó bizonyos értelmében zabálnivaló, viszont közben iszonyú szexi, és... váááhh... megvadító volt. És ezt nem csak azért gondolom róla a mai napig is, mert első volt a férfiak közt, aki vámpírrá válásom óta nem esett áldozatául a vonzalmamnak, de azért is, mert igaz. Szexi és édes srác volt. Felfogható "a második elsőmnek is". Bár vele nem a szüzességemet veszítettem el, de azért hasonlóan varázslatos egyesülés volt, mert hát ha nem is abban, de valamiben mégis "első" lett nekem. És mivel egy lány sosem felejti el az elsőt, én se fogom ezt a fiút.
Hosszú évekig megfelelő lélekmelegítő volt nekünk, hogy a férfiak okozta örömöket és a vérüket együtt hívtuk segítségül önmagunk "gyógyítására", de... néhány év gyilkolás mégis elég volt ahhoz, hogy rájöjjünk, a szex az nem csak szex. Elcsábítani, megismerni, megszeretni... és megölni... nem, ez egy idő után sok volt. Így üdítő volt végül vegetáriánussá válni, és aztán úgy élvezni tovább a férfiak társaságát, hogy reggel szépen elküldjük őket haza, vagy simán csak mi magunk megyünk haza. Nem voltak többé halottak, kihűlt testek, "véráldozatok"... Végre bűntudatmentes boldogság köszöntött ránk.
Az élet ma már majdnem normális...
A nevem Kate Denali. A kis Katrina már réges-rég nincs, magam mögött hagytam, mikor emberből vámpírrá lettem, s először tekintettem végig eme világon vámpírszemekkel. Sok száz éve élek a világban, és már sok-sok éve vámpírként teszem ezt. Eleinte embervérrel táplálkoztam, majd áttértem az állatok vérére.
Emberként volt egy rendes családom, de el kellett válnom tőlük, majd volt egy gazdám, kinek szolgája voltam ugyan, én mégis családnak tekintettem őt és többi szolgáját is, még ha bizarr család is volt az. Majd vámpírrá válásom után egy teljesen új családot kaptam, egy édesanyát, meg két testvért. Később elvesztettem anyámat, és egy testvért, kiről nem is tudtam, ám nővérem és húgom megmaradtak nekem, és évek múltán két újabb családtagom is lett, azután pedig egy egész nagy család is a köreinkbe került a Cullenek képében. Így a végére már jó nagy családom lett.
Az igaz szerelem mindeddig elkerült, bár voltak esetek, mikor egy-egy fiú vagy férfi iránt képes lettem volna szerelmet érezni, ha nem ölöm meg, de a Sors valószínűleg mást szánt nekem. Még nem tudom, hogy mit, de... bízom benne, hogy idővel megtudom.
Különleges képességgel megáldott vámpír vagyok, és szeretem az erőmet, még ha sokakat meg is riaszt elsőre. De így legalább tudják, hogy nem érdemes packázni velem és a családommal.
Vámpíréletem nagyobbik részében hűséges és tisztelettudó voltam a Volturi iránt, de néhány éve megingott feléjük a hűségem. Aki pedig egyszer elveszti azt, többé nem valószínű hogy vissza tudja szerezni, szóval... ez nekik pech. Ha valaha megpróbálnának maguk közé szervezni, inkább választanám a halált, habár... ha netán olyan helyzetbe kerülnék, hogy csak úgy védhetem meg a családom életét, ha közéjük állok, akkor megtenném. Ha van más lehetőség, inkább halnék együtt a családommal, de ha volna rá esély, hogy őket mentsem, azért bármit megtennék.
Az életem majdnem normális.. igen... de csak amennyire egy vámpíré lehet, akinek a családtagjai időről-időre különböző természetfeletti gondokba keverednek, amikben sajna gyakorta az életük a tét... hát igen... majdnem normális.
De bizakodom, hogy lesz még olyan idő az életemben, amikor azt mondhatom, hogy épp nincs semmi gondom. Addig pedig, csak átvészeljük valahogy, ahogy eddig is mindig tettük: családként.



user: Andi ✥ kor: 24 év ✥ multik: Jan Omael Raym és Leah Clearwater ✥ tapasztalat: 6. éve szerepezek, de régebb óta írok
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://izombie.hungarianforum.net/

avatar
Admin
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2016. Jun. 17.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
638
✥ SZÜLETÉSNAPOM :
1783. Jan. 04.
✥ KOR :
234
✥ FOGLALKOZÁS :
i am the boss

TémanyitásTárgy: Re: Kate Denali   Vas. Júl. 31, 2016 12:49 am

Tanya Denali írta:


Kate Denali


Üdvözöllek a fórumon!

Ismét egy húgot köszönthetek, méghozzá boldogan és teljes megnyugvással. Megnyugvással, igen, mert ismét egy olyan user választott canont, akinél teljes biztonságban lesz a karakter. Kate egy nagyszerű karakter, te pedig irigylésre méltóan részletesen dolgoztad ki - bár megmondom őszintén, pontosan erre számítottam tőled. Mióta beregisztráltál várom hogy elkápráztass, ezt meg is tetted, így köszönöm neked, hogy egy üdítő élménnyel indul a reggelem. Nagyon szeretem, ha nem sajnálják a szavakat az előtörténettől, ha éles, teljes képet alkotnak a karakter személyiségéről és nem fukarkodnak a történettel, hát csoda, ha nem győzlek ajnározni? Nagyon szép előtörténetet hoztál össze, élveztem elejétől a végéig, mert nem csak a bevezetőben ismerhettem meg a jellemvonásaidat, szinte végig, az utolsó sorig láthattam előbukkanni a különböző arcaidat és nagyon büszke vagyok, hogy ilyen testvérem van. Ami jó, azt dicsérni kell, bár azt hiszem, erre lesz még példa, hiszen amint visszatérek Denali földjére, téged is elrabollak egy-két játék erejéig. Csupán egyetlen kéréssel engedlek utadra; még egy kicsit helyettem is vigyázz Irinára (;  

ELFOGADVA!
kérlek ejtsd meg a szükséges foglalásokat és irány a játéktér!

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://twilightafterdark.hungarianforum.com
 

Kate Denali

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Kate and Chris - száguldás

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Alkotás alatt :: Elfogadott karakterek :: Vámpírok-