Egy átlagos fickó vagyok. Semmi különös. Se nem túl jóképű, se nem túl csúnya. Munkában egyenruhát hordok, szabadidőmben viszont többnyire farmerban és pólóban lehet engem látni. Nem vagyok egy merev ember, tényleg. Fütyülök a szabályokra alapvetően, ami talán meglepően hangozhat egy rendőr szájából, de így van. Régen persze minden más volt. De ma már alapvetően semmi és senki nem érdekel. Kivéve egy dolgot. Hogy megtaláljam azt a mocskot. Ezért is tanulmányozom szinte megszállottan a vámpírokat. Végre pontot tenni az ügy végére és továbblépni. Elég megszállottá tett ez a dolog. Nem törődöm senkivel, flegmává, olykor bunkóvá vált a stílusom mindenkivel szemben.
Régen kedvesebb, udvariasabb voltam mindenkivel, de ma már nem látom ennek se értelmét. Csak megjátszás úgyis minden. Semmi nem jó semmire. De talán, ha végre sikerülne kiderítenem, hogy mi történt és hogyan, kinek a műve volt az az egész, talán akkor vissza tudnék térni ahhoz, aki valóban vagyok. Már ha egyáltalán tudom még, hogy ki vagyok… Azt mondják, a természetfölöttivel nem érdemes hadakozni, halandóként csak veszthetek. De ha kell, én bizony szembemegyek a vámpírokkal is. Érte. Az emlékéért. A feleségemért, akit valami vérszipoly elvett tőlem…

Egy átlagos fickó voltam életem első harminc évében. Késői gyerek voltam, középosztálybeli családban nevelkedtem. Semmi kirívó dolog. Mindig is jó volt a fizikumom, de nem voltam különösebben nehezen kezelhető gyerek. Túlságosan okos, de ostoba se. Legfeljebb a sportban tűntem ki, többféle küzdősportban is jó eredményeket értem el. Egyébként egy átlagos gyerek, átlagos balhékkal és eredményekkel. Egész életemben átlagos voltam.
A gimnáziumban ismerkedtem meg egy gyönyörű lánnyal, aki később a feleségem lett. Ez is egy szokásos történet, én azonban ezt tartottam életem legnagyobb eseményének. Olyan szerelem volt a mienk, ami csak keveseknek adatik meg. Az egyetem befejezése után feleségül vettem és összeköltöztünk. Szépen éltünk, építgettük a karrierünket, nyaranta utazgattunk, néhány év után pedig már a gyermekkérdés is felmerült és hogy úgy mondjam, rá is álltunk a projektre. Nem hozott ugyan rögtön eredményt, de nem keseredtünk el. Éltünk szépen és úgy voltunk vele, majd jön az a baba, ha jönni akar. De ez sajnos soha nem következett be. Az idillnek ugyanis rövidesen vége szakadt.
Egy átlagos este, túlórázás után értem haza. Már mikor beléptem a házba, gyanús volt a csend. A köszönésemre sem reagált az én drága Amy-m. Szólongattam, de nem érkezett válasz. Aztán mikor beléptem a nappaliba, olyan látvány fogadott, amit nem kívánok senkinek. Mintha egy rossz horrorfilmben lettem volna. Ott feküdt az én gyönyörű feleségem a kanapé előtt a földön, a saját vérében. Úgy éreztem magam, mintha egy rémálomba kerültem volna és imádkoztam, hogy ébredjek fel. De ez sajnos nem következett be. Amit láttam, az a véres valóság volt, szó szerint. Valósággal sokkot kaptam, gépiesen hívtam a mentőket és a kollégáimat a helyszínre, hiszen egyértelműnek tűnt az erőszakos halál. Napokig hasznavehetetlen voltam, el sem akartam hinni, ami történt. Eleinte én magam nem tudtam részt venni a nyomozásban, de aztán megembereltem magam, mert a mély fájdalom és gyász után a harag is elöntött az iránt a mocsok iránt, aki elvette tőlem a világon a legdrágább kincsemet.
Ezután szinte mániákusan vetettem bele magam a nyomozásba. Még arra is képes voltam, hogy megnézzem még egyszer a drága feleségem hulláját. Akkor vált számomra egyértelművé, hogy hol is kell keresnem a gyilkost. A nyakán lévő fognyomok magukért beszéltek. Hallottam ugyan szóbeszédeket a vámpírok létezéséről, de nem igazán foglalkoztam ezekkel, amolyan hittem is meg nem is dolgok voltak ezek. Innentől kezdve azonban, ahogy jobban beleástam magam a témába, egyre inkább kirajzolódott előttem a gyilkos profilja, aki biztos, hogy vámpír lehetett. Én már tudtam, de a rendőrség ezt nyilván nem értékeli megalapozottnak, hiszen vámpírok nem léteznek… És lezárták a nyomozást…
Tajtékzottam, dühöngtem, de mivel megrekedt az egész, a lezáratlan ügyek osztályára került. Mélyen csalódtam az igazságszolgáltatásban. Újabb krízisbe kerültem, jó ideig nem mentem be dolgozni, minden este leittam magam különböző bárokban. Aztán úgy döntöttem, saját szakállamra folytatom a nyomozást és kiderítem, ki vette el tőlem a feleségemet, kerül, amibe kerül!
Két év telt el a tragédia óta, de sajnos még mindig nem akadtam a tettes nyomára. De nem adom fel! A munkám már rég nem érdekel, csak azért járok be, hogy megéljek valamiből. Rosszabb napjaimon még most is előfordul, hogy a pohár fenekére nézek. A barátaim elmaradtak mellőlem, mondjuk nem is nagyon tettem semmit, hogy fenntartsam ezeket a kapcsolatokat, a szüleim már rég nem élnek, szerelmet pedig azóta sem tudok más iránt érezni, senki nem ér fel Amy-hez. Legfeljebb alkalmi kapcsolataim vannak, amik pusztán a testiségről szólnak. Ha egy nő esetleg elkezdene ragaszkodni hozzám, azonnal kidobom.
Reménykedem benne, hogy egyszer majd tovább tudok lépni, de álmaimban még mindig Amy kísért és az arctalan gyilkos a nagy metszőfogaival. De esküszöm, nem sokáig marad arctalan. Megtalálom, kerül, amibe kerül! Még ha ezért esetleg paktálnom is kell az ellenséggel, az általam úgy gyűlölt vámpírokkal. Megtalálom és olyan kínok között végzek azzal a söpredékkel, ahogyan megérdemli, aztán elhagyom Forks-ot, hogy új életet kezdjek egy új emberként, valahol messze. Ha ez még lehetséges a számomra egyáltalán…