Minden rémálom békésen kezdődik, ez most sem volt másképp, és teljesen tisztában voltam a ténnyel, hogy aludtam. Először is, mert egy erdőben andalogtam, és amióta Santiago Volterrába hozott, sosem mentünk a városfalon kívülre, erdőbe végképp nem. Túlságosan féltek, hogy megszököm, bármennyire is abszurd ötlet volt, tekintve hogy szemernyi esélyem sem lenne eltűnni. A mellémrendelt vámpír testőr hamarabb mozgásképtelenné tenne, mint ahogy kiejteném: szabadság. Emellett, ismerősek voltak a fák és a környezet, a la pushi erdőben bóklásztam, mosolyogva kergetőztem a széllel, az otthon kellemes érzése töltött el. A harmadik bizonyíték a ruhám volt, sose értettem miért ilyen fantasztikus ruhakölteményekben kell szenvedni, bár erre a boldog pillanat hevében nem sokat gondoltam. A légies fehér ruhát mintha rám öntötték volna, a szél lágyan játszadozott a finom anyaggal, uszája puha felhőként úszott mögöttem futás közben. Ilyenben képzeltem el az angyalokat is, egyszerű, mégis lélegzetelállítóan mesés öltözetben, laza ám mégis elegáns és bájos kontyba tűzött hajjal, tökéletes megjelenéssel. Én is most így néztem ki, kiragyogtam az erdő zöldes sötétjéből, mint egy csalafinta lidérc, aki a vesztébe csábítja a gyanútlan arrajárókat. Ilyen gonosz szellem voltam én is, mindenkit aki a közelembe került pusztulásba taszítottam, nem várt rájuk más csak szenvedés és halál. De ezzel sem törődtem most, bár a szívembe markolt a lelkiismeretem, sosem szabad megfeledkeznem arról hogy a szép külső ellenére én is csak egy vagyok a szörnyek közül. Jobb szó nincs egy anyagyilkosra, és egy olyan nőszemélyre aki másodszor is apró darabokra zúzta az (elméletileg) egyetlen igaz szerelme szívét. Még ha a második nem is volt szándékos...
De ezek a gondolatok, ott és akkor nem bántottak, nem fogtam fel teljesen mindent, az álom békével szállta meg a testem és lelkemet, alvó arcomra talán ki is ült az a lágy mosoly, ami az álombélin is játszott. Ekkor hallottam meg őket... Hideg kezdett futkosni a hátamon, fülemben az árnyak suttogása visszhangzott, baljósan szólongattak, csábítgattak, elbűvöltek, húztak maguk felé. Félve tekintettem körbe, tudtam, nincsenek messze, csak a megfelelő alkalomra várnak, hogy lecsaphassanak és a fojtogató sötétbe zárjanak. Határozottan nem tetszett a dolgok alakulása, mert az eddig ismerős környék hirtelen még ismerősebb lett, villámcsapásként ért a felsimerés hogy Chrsitian háza körül kószálok, több mint valószínű hogy nem ok nélkül. Félelem markolt a gyomromba, legszívesebben elfutottam volna, de nem tudtam megtenni. Be kellett mennem a házba és hirtelen mégis örültem, hogy az árnyak velem vannak, bár rettegtem éjsötét alakjuktól, mégis imserősek voltak számomra és jelen pillanatban sokkal jobban féltem attól, ami abban az istenverte házban vár rám. Nem akartam látni Christiant, főleg mert az utóbbi időben valami miatt már nem gondoltam rá annyit és nem akartam hogy még jobban megbonyolítsa az álomkép a már amúgy is bonyolult helyzetemet. Így is nehezemre esett tisztán gondolkodni, ahogy teltek a napok egyre jobban belegabalyodtam valamibe és még én magam sem voltam vele tisztában mi történik körülöttem. Pontosabban fogalmazva, nem is voltam vele hajlandó folglalkozni, annyira abszurdnak és lehetetlennek gondoltam az egészet. Semmi szükségem most erre, főleg abban a kilátástalan helyzetben amiben voltam, mert bolond lennék ha legalább azt nem vallanám be magamnak, hogy nem fognak elengedni. Soha.
Eközben, mintegy varázsütésre teremtem az ajtó előtt. Gyomrom hatalmas bukfencet vetett, a borzalmas végkifejlet türelmetlenül lihegett a nyakamban, nem tűrte a hezitálást és kitérőket. Egyre gyorsuló szívveréssel álltam a bejárat előtt, mindenhol csend honolt csak egyrecsak szaggatottabb zihálásom törte meg a némaságot. Az erdő állatainak neszezése is elhalt, mindent betöltött szívem dobogása és a légzésem. Mintha teljesen megsületültem volna, idegörlő állapot volt. Nem kerülhettem el az elkerülhetetlent, torkomban vergődő szívvel bámultam a kilincset. Minden porcikám tiltakozott a bemenetel ellen, fejemben visszavonulót ütöttek a vészcsengpk, de képtelen voltam elrohanno, sem felébredni, bármilyen erősen próbáltam magam tudaomhoz téríteni. Vadul martam a karomba, de nem használt. A valóságban egyre nyugtalanabbul mocorogtam az ágyon, légzésem felgyorsult, homlokomra gondterhelt ráncok ültek ki.
Kezem remegve indult meg a kilincs felé, torkom teljesen kiszáradt. Abban a pillanatban, hogy a kezem a hűs fémhez ért vérfagyasztó ordítás robbant ki a házból, nyomában dulakodás, élet-halál tusa hangjai marcangolták szét a csendet. Torkom mélyéről rémült sikítás tört fel, de hang nem jött ki a torkomon, a szívemhez kapva hőköltem hátra az ajtótól. Testemet jeges vrejtékben úszott, miközben késedelem nélkül ugrottam vissza az ajtóhoz és berontottam. A dulakodás hangjait, mintha az ajtó nyikorgása vágta volna ketté, amilyen hirtelen jöttek a véres küzdelem hangjai, olyan hirtelen hallgattak el. Mint amikor valaki megnyom egy gombot a rádión és az elnémul. Nem hallatszott más csak az ajtó kísérteties nyekergése, azon kívül süket némaság. Sötétség fogadott, de nem az a fajta amitől úgy rettegtem, bár most sem kellett a szomszédba mennem félelemért. A szívem még hevesebben dobogott, pánik szorította a torkom. Nem tudom pontosan, mikor nyőltam a kapcsolóért, de hirtelen  világosság töltötte be a szobát....
A szemem elé táruló látványtól az ajtófélfának tándorodtam, a fülem zúgott és ájulás kerülgetett, térdeim remegtek, alig bírtak megtartani. Mindent vér borított, a pusztítás elementális volt. A bútorok összetörve hevertek.Az orromba tóduló szagok mindent elárultak, keservesen felsikoltva estem össze, egy hatalmas karmazsin tócsába. A vér Christiané volt, vad pézsma és erdő illatát zer közül is felismerném. Hisztérikus hangok törtek fel a torkomból, kezemet a szám elé kaptam, de a nedvességet megérezve az arcomon egyből eltartottam amgamtól. Christian vére beszennyezte hófehér ruhámat, lassan csorgott le a karomon, arcomat is összemaszatoltam vele. Nyárfalevélként remegtem, az árnyak vadul, érthetetlenül sisteregtek a fülemben. Mindenhol ott voltak. Túl sok volt a vér, túl sok ahoz hogy ezt bármilyen teremtmény élve megússza. A gondolatra fájdalmasan felnyüszítve igyekeztem talpra kecmeregni. A másik szag amit megéreztem gyökeresen más volt, de nem kevésbé intenzív, ezt is ugyan olyan jól ismertem mint  farkasomét, elvégre egy ideje már az ő lakosztályát mondhattam otthonomnak, az ő ágyában vergődtem kínkeservek között ebben a szent pillanatban. Az álom kínzó fogságban tartott. Santiago... Nem... Megölte... Megölte Őt! Keserves könnyek szántottak végig az arcomon, miközben csúszkálva-bukdácsoltam indultam meg előre. Nehéz volt haladnom a romok között, ruhám folyamatosan beakadt minden hova, többször arccal előre terültem el a vérben és mocsokban. Legszívesebben világgá rohantam volna, menekülni akartam, nem szebesülni mindazzal ami ezeket a romokat okozta. Az a két szadista szörnyeteg miattam verekedtek. Én vagyok a hibás, és most Christian...
A gondolatra újra fájdalmasan felzokogtam, - az ágyban fekve párnába fúrt arccal zokogtam, szívszaggató nyögések és hangok közepette -, kezem lábam remegett...
A nappaliba érve találtam meg őt. Farkasom meztelenül, ezer sebből vérezve hevert a padlón. Jeges tekintete üvegesen mered rám. "Ez a te hibád, félvér!" - hangja olyan tisztán csengett a fülemben, mintha csak beleordította volna, de ezt ő már nem tehette meg. Tokromból vérfagyasztó sikítás tört fel, zokogva estem térdre mellette. Szívem egyik fele millió darabra tört, miközben halott, merev testére borultam. Ruhámat immár teljesen átáztatta a vére, mellkasa mozdulatlanul hevert alattam, képtelen voltam abbahagyni a sírást. A te hibád! A te hibád! A TE HIBÁD!
Megölöm. Ezért megölöm a vámpírt. Egy dolog, hogy az én életemet tönkreteszi, de ehez nem volt joga. Mit ártott Christian neki, azt se tudta hova tűntem, meg sem próbálhatott kiszabadítani, mert sosem kerestem. Nem volt joga hozzá, nem volt joga kioltani az életét és ezzel az én szívemet is összetörni, amikor már... Tekintetem egy harapás nyomon állapodott meg. A harag elementális erővel dübörgött fel bennem, új erőre kapva ugrottam talpra és fordultam Santiago illatának forrása után. Készen voltam bármire, belehalni a küzdelembe, de akkor is a pokolra küldöm ezt az átkozott vérszívót amiért megölte Christiant...
Mindenre számítottam, csak a feltörő hisztérikus sikításra nem, amit Santiago halott darabokra tépett testének látványa váltott ki belőlem. Az ő karmazsin tekintete is egyenesen rám szegeződött, ugyan olyan vádlón mint farkasomé. A te hibád! A te hibád! A TE HIBÁD! A szívem másik fele is porrá tört, életem legfontosabb férfiai holtan hevertek két oldalamon... Miattam. Összeroppanva próbáltam közelebb jutni a vámpírhoz, földön és vérben csúsztam, de pár lépésnél nem tudtam közelebb vergődni. Minnél jobban erőlködtem, annál távolabb került tőlem. Kétségbeesetten fordultam vissza Christian felé, de őt is képtelen voltam elérni. A szoba egy hatalmas ördögi alagúttá változott, két végén, két halott szörnyeteg, akikért a szívem dobogott, és most halottak... A te hibád! A te hibád! A TE HIBÁD!
Ekkor csaptak le rám az árnyak. Vádlón üvöltve, izzó vassal bélyegeztek meg: GYILKOS. Vádoltak, vertek, rúgtak, haraptak, húsomba téptek miközben elragadtak és végtelen sötétségbe zártak, a pokol legmélyebb bugyrába.
Senki nem hallotta hisztérikus zokogásom és szívszaggató sikításaimat...

Képtelen voltam felébredni. Sikítozva vergődtem az ágyon, testem jeges verítékben úszott. A nyakamra tekeredett takaró fojtogatott, a sötétség mindent felemésztett, az árnyak kínoztak és a halott férfiak képei kísértettek.
- Christian... Santiago... San.... Santiago... Nem... Neeeeem... - sikításaim szinte alig voltak érthetőek, könnyek áztatták az arcom, zokogás torzította hangomat.Sötétség kinzott, az álom nem akart végetérni, képtelen voltam felébredni. Santiago darabokra tört testének látványa a retinámba égett, nem értettem teljesen miért az ő halála kínoz jobban, képtelen voltam gondolkodni. Az árnyak élve felfaltak, az álom nem eresztett...
- Santiago... Az én hibám... Nee... Santiago...
.

*Ami kezdetben furcsának tűnt, mára megszokottá vált, és nem is tűnődöm rajta, hogyan jutottam idáig. Ha belegondolok, sosem voltam olyasvalaki, aki könnyedén fogadja a változást, sosem igyekeztem alkalmazkodni, és ha valami nem tetszett, egyszerűen nem vettem róla tudomást - általában a külső körülmény hamarabb elenyészett, mint az én türelmem. Ezúttal sok minden akad, ami felett egyszerűen nem hunyhatok szemet, de még több, ami felett nem is akarok. Megszűnt bosszantónak lenni, s egyszerűen... elfogadott lett.
Ezt sem gondoltam volna magamról soha.
Ezen elfogadott furcsaságok egyike az alvás, olyan tevékenység, melyet én évszázadok óta nem űztem, Charlotte viszont igényli. Elsőre kifejezetten illetlennek tűnt, hogy egy nőszemély pihenjen az ágyamban, de... be kell vallanom legalább magamnak, valahol élvezem. A gondolatot, hogy ott van, körülveszi a jelenlétem akkor, amikor látszólag megszabadult tőlem, s a tényt, hogy a párnák közül kikelve ott marad édes-fűszeres illata napokig. Ez is átalakult bosszantóból kellemessé, s egyre kevésbé zavar, hogy vér szalad ereiben, a megszokással csökkent a vonzás, hogy belekóstoljak. És leginkább: ezek azok az órák, amiket magamnak lopok, hiszen amúgy nem engedem túlzottan eltávolodni magamtól, nehogy bajt okozzon, vagy bajba kerüljön. Elvileg előbbinek kellene a nagyobb veszélynek lennie, de tartok tőle, hogy inkább utóbbi történne meg, amint levenném róla a kezem. Így hát marad a rövid póráz, persze csak képletesen, bármennyire utál is miatta. Nem esik jól, noha nem értem, miért zavar. Világéletemben és halálomban utáltak, mit számít eggyel több vagy kevesebb?! Úgy tűnik, elég sokat. Talán csak a közelség miatt. Még a hozzám hasonl szörnyetegekben is munkál a vágy, hogy elfogadják őket, és ha valakivel ilyen intenzív és állandó kapcsolatban vagyunk, akkor óhatatlanul jobban megismerjük egymást, és akkor már nincs mentség, miért nem alakul ki legalább valami alapszintű szimpátia... nem mintha értenék én ezekhez a lélektani idiótaságokhoz. Csak vámpírként akkor is pörög valamin az agyam, ha épp lefoglalom a kezem, mint most a műhelyben. Kitakarítottam az egészet, át is rendeztem már kissé, ha így folytatom, már nem is egy-, hanem kétszemélyes helyiséggé válik... Elhúzom a szám a gondolatra.
Magam sem tudom pontosan, miért áll meg a kezem a mozdulat közepén, s kezdek magam köré fülelni. Valami nincs rendben, súgja az ösztön, a ragadozóé, s néma csendben az asztalra helyezem a kezemben tartott szerszámokat, érzékszerveimre koncentrálok. Tudatomba ezernyi hang, illat suhan, s aprólékos gonddal tallózok közöttük, elválasztva a hasznost a haszontalantól, fontosat a lényegtelentől, de nem jutok nyomára, mi szította fel nyugtalanságomat. Utolsó lépésként képességemmel az árnyakért nyúlok ki, s azok vállamra szökkennek, hozzám dörgölőznek, elsuttogják titkaikat... túlzás lenne azt állítani, hogy kommunikálok velük, bár a dolgok alakulása sejteti, valamikor a jövőben erre is képes leszek, de egyelőre inkább csak hallom, semmint értem halk szavukat. Egy-egy benyomást tudok csak kihámozni. Mint most is: a figyelmeztetés érzete a szobám alakmásával kapcsolódik össze, én pedig azonnal kivágom a műhely ajtaját, s végigörvénylek a folyosón, akár a sötétség hurrikánja, beburkolózva a hírhozókba, alig észrevéve, hogy az egyik emberi szolgálót fellöktem mentemben, s az csak kábán hunyorog utánam, az események iránt értetlenül. Kit érdekel?! Csak az ajtóm előtt fékezek le, simítom a puha, lassan száz éve készült, lakkozott tölgyfa deszkákra. Kissé enyhül a vasabroncsok szorítása mozdulatlan szívem körül, amikor érzékelem, hogy a helyiség védelmére rendelt, ajtót eltorlaszoló árnyékok érintetlenül pihennek a helyükön. Akkor nem lehet baj, hiszen senki sem hatolhatott be birodalmamba. Ugye?
A kiszűrődő hangokból ítélve mégsem olyan rózsás a helyzet, bár el sem tudom képzelni, mi a probléma. Óvatosan arrébb hessentem az őröket, s betessékelem magam, majd ismét lezárom az egyetlen kijáratot. A légkondicionáló (új szerzemény a jövevény kényelme érdekében) halkan surrog a sarokban, egyenletes zsongást kölcsönözve a szobának, megnyugtatóan kavargatva a megszokott illatokat. Pillantásom befog mindent, regisztrálom a bútorokat, a rendes és rendetlen pontokat, a levegőben szállongó porszemcsék érdes felületét, a sötét tónusokat... Semmi szokatlan. Semmi új. Semmi fenyegető. Utoljára Charlotte kerül figyelmem fókuszába, nem értem, mi készteti nyugtalan mozdulatokra, s hol motyogó, hol sikoltásba hajló, panaszos szavakra. Mozdulatlanul állok, míg lassan fel nem dereng a megoldás. Ugyan nem emlékszem rá, milyen, de hallani hallottam az álmokról, s hogy vannak igen kellemetlen fajtáik is. Logikusan tehát nem holmi külső fenyegetettség miatt a szobában kiszagolható feszültség, hanem a lány saját elméje vetíti ki elé az általam közvetlenül érzékelhetetlen, csak számára létező démonokat. Halkan szisszen elő tüdőmből a levegő, sóhajt helyettesítendő, s lefoszlatom magamról az árnyékok zömét, csak néhány megszokottat tartok magamon, a többi lépteim ritmusára örvénylik körülöttem csaknem-szabadon. Épp úgy, ahogyan Charlotte-ot tartom, úgy téve, mintha önállóan mozdulhatnának, ám tudva, hogy ez a szabadság csupán illúzió. Ám sosem zárható ki, hogy a képzelet valóságot szül majd. Különösen a lány esetében.
Nyikkan a matrac rugója, ahogy leereszkedem a félvér mellé, de kezem tétovázik, mert most először kiveszem, milyen szavak hagyják el öntudatlanul ajkait. A nevem... megdermedek. Mit ne? Mi az ő hibája? Miért ismételgeti a nevemet? Kell pár másodperc, míg összeszedjem magam, de győz az aggodalom és a kíváncsiság egészséges keveréke. A takaró nagyját már lerúgta magáról, haja is összekócolódott a forgolódástól, arca kipirult, szinte lázas. Már meg tudom különböztetni a hőmérsékletváltozásait, s ez a mostani nem az egészséges állapot. Vállára simítom ujjaim, puha, gyengéd érintéssel, amúgy is hideg bőröm még inkább annak érződik az ő életmelegén.
- Charlotte - szólítom, s meglepve tapasztalom, elfúlt a hangom. Megköszörülöm a torkom, és valamivel hangosabban megismétlem. - Charlotte! - remélem, ezzel már sikerül áthatolnom az álomködön, de közben érintésemmel is rásegítek, kezem cirógató mozdulattal jár fel-alá a felkarján. Igyekszem nem törődni közben a félvér mivoltával: a félelemtől veszekedetten száguldó, adrenalintól fűszerezett édes vér csábításával. Még nyugodt állapotában is ínycsiklandó falatként illatozik a félvér, de most mintha még külön leöntötték volna egy nagy adag minőségi csokoládéval, hogy végképp ellenállhatatlan legyen. Nyelek egyet, kettőt, eltüntetem torkomból a mérget, szememből az éhséget. Az, hogy így aggódom érte, sokat segít a fejem kitisztításában. Nem tudom, mi történik, mit álmodik, egyáltalán vajon hogyan működik ez az egész... így aztán lehet, jót teszek vele, de az is lehet, hogy épp az ellenkezőjét. Talán megnyugtatja majd jelenlétem, a megszokott, mostanra régi ismerősként köszönthető ábrázatom és a szokásos régies ruházatom, de lehet, megint én leszek a rém. Fogalmam sincs... de azt csak nem hagyhatom, hogy itt kínlódjon az ágyamban, míg én nem teszek semmit, hogy könnyítsek a helyzetén. Ha pedig nem sikerül elég hamar a puszta simogatással célt érnem és kirángatnom elképzelt poklából (más nem lehet, ha engem is odaálmodott, nem?), akkor egy határozott mozdulattal a válla, háta alá nyúlok, és félig átemelem őt az ölembe. Ennyi mozgatással már csak elérek valamit! Szóval ha előbb nem történt meg, akkor arra fog ébredni, hogy átkarolva tartom, s egészen közelről kutatom vonásait. - Ébredj, Charlotte, ébredj, minden rendben, biztonságban vagy, nem érhet semmi baj, vigyázok rád - szólongatom közben, duruzsol a hangom, csalogatja, szabaduljon a nyomasztó képek öleléséből, térjen vissza hozzám.*

1108 szavacska; majd keresek hozzá zenét is egyszer.CREDIT

A teljes sötétség volt mindig a legrosszabb. A süket némaság, ami ráült a dobhártyáimra, belopakodott a torkomba és teljesen megbénította a testemet. A halott férfiak és főleg - ki érti ezt -, Santiago szilánkokra tört teste olyan mélyen a retinámra égett, hogy a vak sötétség olyan volt mint egy mozivászon. Bármerre próbáltam nézni csak a vádló tekintetet láttam, a karmazsin vörös szemek tompa csillogását és az ördögi vicsorba torzult ajkakat. Ha lehunytam a szemem sem volt rózsásabb a helyzet és mindennek a tetejébe az árnyak kínoztak. Belülről marcangolták a testemet és bár semmit sem hallottam, a fejemben nagyon is valóságosan üvöltöttek és sikoltottak, egészen addig amíg én is számat eltátva néma sikításra nem kényszerültem. A hangom elveszett, ahogy minden más is. Csak perzselő kín és önvád maradt, de legalább a forró könnycseppeket éreztem az arcomon. Savként égették a bőrömet, de legalább éreztem valamit...
A z álmon kívül persze, úgy nyöszörögtem és sikítottam, mint akit elevenen nyúznak. Ez ellen nem sok mindent tudtam tenni, fogvatartóm neve segélykiáltásként tört ki a torkomból, bár akkor abban a pillanatban mély gyászos fájdalom csalogatta elő a torkomból. Elvégre halott volt, legalábbis abban a pokolbéli dimenzióban ahol megrekedtem. Régen sem voltak túl vidám álmaim, de a trauma amit Volterra jelentett számomra csak még jobban erősítették a tudatalatti félelmeimet. A szinte teljes sötétségben töltött órák, amikor Santiago a reptérre szállított mély nyomott hagytak bennem. Klausztrofóbiás lévén a szűknek érzett, bezárt helyeket nem kedveltem és így hogy teljes sötétség vett körül, úgy éreztem mintha megfulladnék. Az egyedüllét óriás vasmarokkal tartott és minden egyes pillanattal csak fokozódott a szorítás, úgy éreztem mintha egymás után hangos ropogás közepette sorra törnének össze a csontjaim, örlődtem a kínok tengerében. Minden erőmmel az ébredésért küzdöttem, de az ördögi csapdából nem tudtam kikeveredni. Nyűves lelkiismeret és tudatalatti. Ha valamit, hát az álomtalanságot irigyeltem a vámpíroktól. Meg tudnám szokni, ha nem kellene körülbelül minden éjjel a démonaimmal megküzdenem, és mindig csúfosan elveszítenem a harcot. Értékelén a sorstól, ha megkímélne, vagy legalább fegyvert vagy fényes mentőövet dobna nekem. Egy kis kapaszkodót, amivel kiránthatom magam.
Életemben először hallgatatott meg az imám. Először csak hűs, enyhet adó simítást éreztem a karomon. Álombéli szememmel lenéztem és halvány derengés cirógatta a bőrömet. A kínzó, hegyesfogú démonok visszavettek, de nem hagyták abba az ostromot. Aztán a hangját hallottam meg. Kicsit elmosódva és tompán, de pontosan tudtam kiszólít és meglódult a szívem, de nem a pániktól. A valóságban is a hang irányába fordítottam a fejem, a szólongatásra enyhültek a ráncok a homlokomon és nem vergődtem olyan kétségbeesetten az ágyon. De a kis szörnyetegek nem adták fel ilyen könnyen. Bár már nem éreztem a belülről perzselő fájdalmat, az álom és sötétség még mindig nem akart elereszteni, annak ellenére, hogy már láttam a derengést, amiből az arcvonásait is ki tudtam venni...
Angyal... - futott át a gondolataimon és az álomban ez egészen logikusnak tűnt, elvégre meghalt. Perzselő vörös szemű angyal, aki el tudja űzni az árnyakat mert hallgatnak rá. Remény csillogott és sejtettem hogy már nincs messze a borzalmak vége, de a gyász így is elevenen ült a mellkasomon.
- Sajnálom... Santiago - motyogtam még álomban, és a valóságban - bár ott ember legyen a talpán aki teljesen jól értette.
Finom rántást éreztem. A fény lassan kúszott fel a karomon, míg végül teljesen magába ölelt. Meváltást nyertem a kínok alól, az angyal tovább duruzsolt a fülembe, vigyáz rám...

Finoman rebbentek meg könnyektől csillogó szempilláim és lassan nyitottam fel a szememet. A rémálomtól még elgyengülve pislogtam, a mellkasom hullámzott az erőltetett légzéstől, a hajam meg lefogadom hogy borzalmasan állt. Hűvös és valami kemény ölelt körül, amiért boldog voltam, mert jól esett a kis hideg felforrósodott arcomnak, amit finoman ahoz a valamihez fúrtam. Meghalt, de visszajött és megmentett... Az ajkamba haraptam, és elég lassan de egy perc elteltével éppen eléggé elmúlt rólam a kábaság, hogy rájöjjek mi van körülöttem...
Santiago szobájában voltam, és az említett tulajdonos arcába pislogtam, miközben a karjaiban tartott. Csak álmodtam...
- Élsz! - jelentettem ki szemmel is jól láthatóan megkönnyebbülve, rekedten a kiabálástól. Még nem ért utól egészen az agyam, így kissé remegő kezekkel nyúltam fel az arcához. Egészen finoman az ujjbegyimmel értem hozzá, de színte alig - Élsz... - borzongásként futott át rajtam a megkönnyebbülés, miközben újabb könnycsepp gördült végig az arcomon. Biztosan megbolondultam, vagy valaki nagyon jót szórakozott az agyammal az utóbbi időben, de már nem éreztem magam olyan pokolian itt. Santiago társaságát is egészen megkedveltem, bár azért nem szelidültem meg. Ó nem, ellenkeztem és vitatkoztam, viszont az utóbbi időben megtanultunk azt hiszem együtt élni és viszonylagosan tolerálni a másikat. Az ellenkezések ellenére, jó volt, de azért még mindig haragudtam amiért elrángatott otthonról. Nem volt fair dolog, de az ideig-óráig békés együttlétek megenyhítettek. Nem zavart ha nézett és zavaraejtően sokat pirultam el, ha rajtakaptam vagy néha hozzámért. Ilyenkor meglódult a szívem, a fejem csupa képtelenséget vetített elém, amit igyekeztem minél hamarabb elhesegetni, de tudtam nem söpörheetek túl sokáig mindent a szőnyeg alá. Valami nagyon a tudatom felszínére akart törni, valami egészen elképesztő, de hadakoztam ellene.
Lassan ejtettem le a kezemet, miközben elpirulva sütöttem le a tekintetem, és megpihentettem a melkasomon. Nem tartottam éppen sürgősnek felkelni az ölelésből.
- Rossz álom volt... Ne haragudj hogy iderángattalak...
.

*Nem is létező kőszívemet kellemetlenül szorongatja a tény, higy a lány a szemem előtt szenved, s ez azért kissé meglepő észleletként ér. Igazság szerint elégedettnek kellene lennem, hiszen annyit táncolt az idegeimen, egy prímabalerinát is irigységre késztető könnyedséggel, hogy még a dohányzásra is rászoktam. Én! Agyrém, és még természetellenes is. De hát végtére nem fogok tüdőrákban elpatkolni, szóval... legalább visszabosszantottam egy kicsit. Tehát elég különös, hogy ilyen intenzív negatív érzéseket vált ki belőlem a látvány, s azonnal odalépek segítő szándékkal. Csak a tétova aggodalom fogja vissza emberi sebességűre mozdulataimat, mert valljuk be... rég elfelejtettem már, milyen álmodni, s mit kell tenni egy ilyen helyzetben. Már ha tudtam egyáltalán valaha. Végül a gyengéd érintés mellett döntök, és Charlotte arcára tekintve úgy tűnik, nem teljesen alaptalanul. Ahogy hideg ujjaim cirógatják meztelen bőrét, fokozatosan simulnak ki a belső kín szabdalta arc ráncai, előbb csak barátságos hullámokká csitítva mélységeit, de ígéretesen alakulva, s a vergődés enyhül nyugtalan forgolódássá. Nem késztet mosolyra a látvány, mert még mindig nem érzem, hogy magánál lenne a lány, még nincs ébren, és addig csaknem elérhetetlen számomra, legalábbis ezt hiszem. Így hát jön az emelés, bele sem gondolok, mennyire emlékeztethetné ez a póz az első találkozásunkra, az elhurcolására, csak szeretném megtartani, megóvni. Látni akarom a szemét, éberen, rám ragyogtatott pillantással, az sem baj, ha gyűlölettől vagy haragtól izzón, de mégis magaméként. A lehunyt szemhéj alatt jobbra-balra rebben a vak tekintet, csak ő tudja, kire vagy mire. Az árnyakat aligha hívhatom most segítségül, pedig úgy sejteném, az álmok birodalma inkább lenne az ő hatáskörük, mint az enyém, de bármily gondosan csiszolgattam is képességem brilliánsát az elmúlt évszázadokban, erre nem létezik forgatókönyvem. És tudom, hogy Charlotte utálja őket. Szóval most hadd pihenjenek, rajtam, rajtunk, hiszen az öleléssel őt is behúztam kissé a védelmező közegbe, de nem korlátozza mozdulatait semmi, ez most nem arról szól. A hangomat vetem be inkább. - Minden rendben, Charlotte, jöjj vissza hozzám, szakadj ki a pokolból, feledd a veszélyt, nem fenyegethet senki, Én vigyázok rád - folytatom a duruzsolást, érzem kezem alatt a meg-megfeszülő izmokat, de nem elhúzódásra készülő s jó jelnek veszem az ébredés felé vezető ösvényen. Vámpírként príma a hallásom, kiveszem a motyogást, csak éppen érteni nem értem, s nem tudom hová tenni. Volnának pillanatok, sőt órák, amikor elvárnám (olykor teljesen hiábavalóan) a bocsánatkérését, mert épp olyasmit tesz vagy mond, ami után kijárna, de ez most nem az a perc, s nem értem az okát. Gyorsan pörgő agyam összehozza a magyarázatot. Álmában valószínűleg engem lát, feltehetően félelmei köntösével felövezve kínzom valamilyen hibáért, s abban a világban sikerült az, ami itt sosem menne, hogy erőszakkal préseljek ki belőle egy ilyen szót. Hm. Apró kisördög susog a vállamon, ki kell majd faggatnom, hogy ott hogyan csináltam. Jó lenne közönyösnek lenni a szenvedésére, de nem megy. A nagyobbik részem szenved a gondolattól, hogy még mindig nem lépett, nem léptünk túl ezen a szinten. Eleinte valóban a mumusa szándékoztam lenni, de a magam részéről rég letettem róla, s már egészen más húrokat pendítve igyekszem kellő hatással lenni rá... feleslegesen? A kétely úgy zörög a csontjaimban, ahogy  csupasz faágak karcolják az ablaküveget a novemberi szél jeges érintésétől.
Aztán amikor végre rám néz, az egykettőre elfújja ezeket a ferűs gondolatokat, mosolygok rá, megkönnyebbülten, fesztelenebbül, mint általában. Mondhatnám, hogy a siker okozza az örömöt, amit érzek, de még nekem is sántít ez a magyarázat. Neki szól, nem másnak. Csak az efölött érzett zavarom halványít valamennyit az arckifejezésemen. A kiáltására aztán megnyúlik az arcom, kiül rá a döbbenet. - Hát, technikailag... - kezdenék bele, annyira rám vallana, ha most nekiállnék elfilozofálni azon, vajon lelketlen létezésem tekinthető-e életnek, vagy sem, de aztán inkább az ő őszinte lelkesedését, boldogságát, megkönnyebbülését (vajon tényleg ezeket érzi, s ha igen, vajon miért?) nézem, és legfőképpen az arcomat érő keze fojtja belém a szót, és elharapom a mondat folytatását. Nem ez a lényeg, itt és most nem, számára semmiképpen. Zokszó nélkül elfogadom hát a felém nyújtott ajándékot, nem akadékoskodok, csak az agyamban zakatolnak a kába kérdések. Mi a fene van most? Bizonyisten, ha hangosan kellene feltennem a kérdést, tán még káromkodnék is. - Semmi bajom. Miért is lenne? - nyugtatom meg inkább, helyzethez illőbbnek tűnik, bár tényleg nem értek semmit. Már miért ne "élnék"? Vámpír vagyok, azok közül is a legképzettebbek és legtehetségesebbek egyike, az egek szerelmére, kissé nehéz bennem bármiféle kárt tenni... - És neked sincs. Biztonságban vagy, nincsen semmi baj - folytatom a nyugtatást inkább ezzel, s most jövök csak rá, hogy még mindig óvón szorítom a karomban, félig az ölembe fektetve, s ujjaim tovább cirógatták a bőrét az ébredés után is, csak a karjáról átsiklottak az arcára, a járomcsont szelíd ívét követték, s a legördülő könnycsepp útját, érzem az ujjlenyomatom finom redői között megülni a sós víz apró molekuláit, oda-vissza barangolva. S ami még meglepőbb: semmi kifogásom ez ellen az önállósulás ellen, sőt. Jóleső érzést kelt a bőre textúrája, melege, az élet alig észrevehető lüktetése. Nem sürgetem, hogy felkeljen, én sem sietek mozdulni, csak arra ügyelek, hogy mellkasom egyenletesen emelkedjen és süllyedjen feje alatt a nyugodt lélegzetemtől, hátha ezzel is sikerül belé csepegtetnem tulajdon higgadtságomból. Ha rajtam múlna és elhatározás kérdése lenne, még a szívemet is beindítanám a megnyugvása kedvéért, de hát mindent nem lehet azért. - Csak egy rossz álom volt, igen. Semmi baj, tényleg, megnyugodhhatsz. - Nem tudom, miért nem csitul a szívverése. Vajon ez mennyire normális? Mennyi időre van szüksége a félvéreknek ahhoz, hogy életritmusuk visszaálljon az eredeti értékekre egy ilyen élmény után? Kettőt és könnyebbet. - Gyakran van ilyen? - Ha igen, miért nem vettem észre korábban? Ha nem, mi váltotta most ki? Egyik válasz sem ínyemre való, de előbbi esetben az én arcomra szánt mély árnyékokat, barázdákat az elégedetlenség. Az lenne a dolgom, hogy vigyázzak rá, erre egy ilyen alapvető dolog elkerülte a figyelmem?! Ez egyszerűen szégyen. Egy Volturi gárdista nem engedhet meg magának ilyen hibát! És vajon mit tehetek, hogy megszüntessem ezt az áldatlan állapotot? Nem mozgok elég otthonosan az emberek tudományaiban az ilyen kérdések emgválaszolásához, bár újabban van ez a pszichológia nevű közöttük, ami elméletileg foglalkozik mindezekkel a kérdésekkel is. Igaz, csak a minap bukkant fel a palettán, de elég jelentős lehet, végtére hozzám is eljutott, valami Freud meg a tanítványa, az a Jung kezdtek kísérletezgetni mindenfélével. Utána kellene néznem, mire jutottak. Mikor is olvastam erről és hol? Azt hiszem egy német lap lehetett... Bár belegondolva elég rég jártam német árverésen...*

1037 szó; majd keresek hozzá zenét is egyszer.CREDIT

Arca hideg volt az ujjaim alatt, ahogy finoman végigsimítottam a vonásain. Igen, határozottan életben van, most már fizikailag is megbizonyosodtam róla, már ha az a tény nem volt elég, hogy teljes valójával szorít magához. Meglep az arcán ülő aggodalom és megkönnyebbülés ami azután söpör át vonásain miután kinyitottam a szemem. Nem kevésbé meglepő a mosolya, ami őszintén szólva fantasztikus és remekül áll neki. Egészen elbűvölő lenne, ha többször ülne ilyen görbület az ajkain. A gondolatra agyam egyik részében felmerül a gondolat, hogy vajon beütöttem-e a fejem a nagy vergődésbe. Határozottan furcsa ilyenen gondolkodni, azt hiszem ennek a rémálomnak nagyobb a jelentőssége, mint amennyit hajlandó lennék felfogni. Teljes képtelenség ez az egész helyzet, meglehetősen szokatlan többek között, és még sem sietek kiszakítanom magam belőle. Talán csak a kimerültség... Vagy ennyi erővel már meg is mondhatnám az őszintét legalább magamnak, mégpedig hogy imponál ez a babusgatás. Amióta ebbe a földalatti pokolba hozott, nem volt részem gyengédséghez közeli élményben. Mindenhol hideg, éhes vörös fényben úszó tekintetek követtek és merev szertartásosság. Nem ilyenhez voltam szokva, nem bírtam az ilyen kemény korlátokat, annál sokkal szenvedélyesebb és szeretetéhesebb voltam. Így, ahogy az ölében feküdtem, néztem az arcán átfutó érzelmeket és mosolyt, hosszú idő óta béke szállt meg.
Őrület, mi?
Amikor rutinból megpróbál kioktatni, kicsit elszáll a varázs. Már erőtlenül mozdulok, hogy kiszabadítsam magam az érzéketlensége alól, amikor elharapja a mondat végét. Meglepő fordulat, és határzottan élvezem, hogy nem kapok kéretlen fejmosást. Jól érezhetően visszadőlök a karjaiba, bár nem emelkedtem annyit hogy ez számottevő különbség legyen. Azt is engedem, hogy ujjai felvándoroljanak az arcomra, érintése mentén a bőröm felforrósodik, arcomat egészséges pír élinkíti fel, az előbbi sápadtság után. Önkéntelenül is az ujjainak döntöm a fejemet, és úgy nézek fel rá, pár pislogással visszatartva a további könnyeket.
- Csak álom volt - mondom fojtott hangon, miközben agyam visszavetíti a borzalmakat, amitől előbb megmerevedek, aztán összeborzongok a karjaiban. Santiago és Christian holttestei élénken éltek a fejemben, nem voltak hajlandóak elhalványulni, mint ahogy az egy rendes álomtól várhatók.
-Már sokkal jobb... És tényleg sajnálom, biztosan dolgoztál, dolgod van... - mondom még mindig lesütött szemmel. Az álom teljesen átkattintott bennem egy kapcsolót. Vagy nem tudom mi van velem, de őszintén gondolok minden egyes szót. Gyűlöltem hogy őrködik felettem és bébiszitterként vigyázza minden lépésem, de eközben azt is mélységesen utáltam hogy én voltam a nem kívánatos kolonc. A teher, amit a nyakába aggatak és kicsit se akarta leplezni. Most ugyan nem mutatja, de nagy tétben mernék fogadni, hogy most is utál, amiért elrángattam valami fontos, halaszthatatlan dolga mellől. Bár a mosoly és az hogy még mindig a keze az arcomon van nem erről árulkodik, de valamiért mégis ez él bennem. Mindig is tehetséges önmarcangoló voltam, ez a pillanat ugyan miért lenne kívétel?
Kérdésére felpillantok rá.
- Áh dehogy! - vágom rá rutinszerűen, de a kábaság falán átüt az emlék, mi történt akkor, amikor hazugságon kapott. Semmi szükségem most felesleges durvaságra, így az ajkamat rágcsálva, megint lesütöm a szememet és amilyen gyorsan csak tudok, mielőtt még megtorlásul összerppanthatna, felsóhajtok - Jó, jó. Hazudtam... Sajnálom. Régen is rengeteg rémálmom volt, a múltam nem éppen békés. De ez - hangom elhalványul és megremegek az újra feltörő képek miatt - csak most volt először, és azt hiszem nem legutoljára... Bár, az árnyak amióta itt vagyok mindig... kínoznak...
Az utolsó szónál újra felpillantok rá, idegesen rágcsálom az alsó ajkamat, majd pár pillanat múlva újra lesütöm a tekintetem. Nem szeretném valamiért, hogy lássa a szememben a félelmet amit az álmaim miatt érzek. Így is elég gyenge vagyok, nem szeretném ha még hasznavehetetlenebb tartana mint eddig. Tekintetünk összekapcsolódásának utolsó pillanatában, tisztán kiolvasható a szégyenkezés és a totális zavar. Ha tovább kérdez, valószínűleg kénytelen leszek beszélni, bár nem szívesen osztanám meg vele a mostani álmom. Neki is túl nyilvánvaló lesz majd, amit én már egy ideje sejtek és kényszeresen próbálok visszaküzdeni a tudatalattimban. Pláne az angyalos rész lenne... sokatmondó.
.

*Messze nem ez az első alkalom, hogy bőrünk találkozik a másikéval, ám kétlem, hogy a korábbiakban valaha is ilyen... intenzívnek érződött volna a dolog. Talán a még körülöttünk kavargó álom-foszlányok és az iménti aggodalom visszfénye teszik, talán a sápadt, mégis felhevült élő test miatt kihangsúlyozott különbség, talán valami egészen más. Kivételesen nem vagyok képes elemezni, szokatlan bénultság telepedett gondolataimra, ami nyugtalanít, és mégsem. Nem tudom hová tenni a tapasztalatot, így hát másra koncentrálok: a karomban tartott nő állapotát fürkészem, az jóval könnyebbnek ígérkezik és érződik, mintsem saját állapotom analízise. Fogalmam sincs, miféle ösztön súgja meg, hogy elhallgassam a racionális eszmefuttatást, de lehet, inkább csak eltompult elmém tagadja meg a nyelvemtől a rám oly nagyon jellemző szavakat. Vajon az álmodás esetleg egy vámpírokra is veszélyes fertőző betegség volna? Nehezen tudom összeegyeztetni a jelenlegi eseményeket az önmagamról alkotott képpel, valami nincs rendben ezzel a helyzettel, és mégis sokkal helyénvalóbbnak érződik, mint sok más a létezésben. Nem tudok túl hosszan érzelmeket kimutatni, ám közönyössé sem igazíthatom képemet, valahogy nem megy, így vonásaimat hamarosan inkább a zavar uralja, de a mosoly sem hervad le teljesen... még szélesedik is kicsit, amikor a megszakított elhúzódási kísérletet érzem. Nem értem, miért nem megy el, miért marad a közelemben, tekintve, hogy rémképeiben a leghatékonyabb kínzásoknak vethettem alá csupán másodpercekkel ezelőtt... mindenesetre határozottan nem olyasmi ez a helyzet, mint amit megszokhatott tőlem a félvér. És nem is olyasmi, amit én megszokhattam magamtól. A nyugtalanság lecsengésével a háttérben elkezd futni az analízis, kezdem kiértékelni a szituációt, elsősorban pedig magamat, de a felszínen még mindig nemtörődöm módon hagyom magam sodortatni az árral. Finoman ellentartok tenyerembe dőlő arcának, csak annyira, hogy kényelmes legyen mindkettőnknek, s ráadásul nehezebben tudja elfordítani a tekintetét. Jólesik, ahogy néz - nem fedezem fel benne a harag és utálat megszokott, heves érzelmi szikráit. Azonban fogalmam sincs, mit látok akkor tulajdonképpen.
- Magyarázd el, hogy ez mit jelent! - Halkan szólalok meg, de nem hiányzik a parancsoláshoz szokott él a hangomból. Ám így kissé kevésnek, nyersnek érződik, szóval nyelek egyet. - Kérlek - teszem hozzá valamivel lágyabban, kevésbé sarkosan, ez sem olyasmi, amit túl sűrűn mondok ki. Bár lehet, nehézségekbe fog ütközni, hogy megértse, mire is értem. Csak jó lenne egy kicsit pontosabban átlátni, mi történt most, egyáltalán milyen érzés álmodni? Mi zajlik le ilyenkor - számára? Milyen rémképeket látott, ami sikolyra késztette? Mondhatnám, hogy logikus kérdések. De az a háttérben dolgozó elemző rész pontosan tudja, hogy ez önmagában önáltatás volna, és nem pusztán a hideg racionalitás szüli ezt az igényt bennem. Viszont akkor micsoda?
- Megint ezt mondod - figyelek fel a szóra. Sajnálja. Kész kényeztetés másodszor is hallani, nemde? Csak nem tudom hová tenni. Tényleg muszáj mosolyognom. - Köszönöm, de ismét emlékeztetlek: halhatatlan vagyok, az idő nem olyasmi, aminek híján volnék. Fontosabb, hogy ne szenvedj feleslegesen - simítom végig megint az arcát, s ujjaim rátalálnak egy kósza hajtincsre, azt kezdem morzsolgatni, élvezve a birizgálástól intenzívebbé váló illatot. Ezúttal semmi oka rosszul éreznie magát, végtére amennyire tudom, nem akarattal rendezte meg magának a rémálmokat, s így akkor sem hibáztathatnám értük, ha tényleg valami fontosat szakított volna félbe. Bár... jobb, ha a tevékenységeimet nem firtatjuk, kissé szégyelleném bevallani a változtatásokat, melyeket a műhelyben vittem véghez. Persze előbb vagy utóbb úgyis meglátja, de... még halogatom. Ahogy valami tudatosnál mélyebb óvatosság megóv attól is, hogy kimondjam, ő az elsődleges és legfontosabb feladatom. Igaz lenne, de valahogy... mégis csonka magyarázat, ráadásul heves természetével aligha örvendene neki, ha feladatként utalnék rá. Túlságosan leegyszerűsítő volna, még ha csupán ennyinek is indult a közös történetünk... nem tudom, honnan ered bennem ez a kedvesség, világéletemben elkerült e viselkedésforma, most mégis egyszerre bűnös kihágás és helyénvaló jótétemény.
A reflexszerű válaszról ordít, hogy hazugság. Rosszalló ráncok gyűlnek homlokomra, s egyik szájzugomat keserű fintor húzza lefelé. Azt hittem, ezen már túl vagyunk... de azt is tudom, milyen nehéz a belénk rögzült szokásokon túllépni, és valljuk be, az, hogy erősnek mutassa magát, amikor egyáltalán nem, efféle rossz szokás Charlotte-nál. Nem szólalok meg, hagyom, hogy arckifejezésem, a látható csalódás beszéljen helyettem, s milyen okosan teszem! Egy halvány mosoly visszatér, amikor bármiféle unszolás nélkül folytatja, vagyis korrigálja magát. Szelíd erőszakkal magam felé fordítom fejét, nem hagyom, hogy lesütött tekintettel meneküljön. Nem teszek hirtelen mozdulatot, egyszerűen csak határozott vagyok. Ha azt várja, dühös leszek, akkor téved. Nem tudom, miért ébredt bennem valami sajnálatszerűség a vergődését látva, de tény, hogy ébredt. Ennek tudom be, hogy a szokásosnál jóval higgadtabban és türelmesebben viszonyulok hozzá, véletlenül sem a fizikai közelség lecsillapító hatásának, a vonásain el-elkalandozó, agyamat összezavaró tekintetemnek. Hiszen az nevetséges volna és alaptalan. - Köszönöm az őszinteséget, értékelem - biccentek. Nem mondom, hogy megértem, mert hát... nem így van. És az őszinteségnek kölcsönösnek kell lennie, sosem vártam volna tőle el, ha én magam nem adnám meg a számára. - És rajtam a bocsánatkérés sora. Észre kellett volna vennem, és nincs mentségem rá, miért nem tettem - hajtom most le én a fejem, nem kerülöm el a tekintetét, de a szokásos büszke, sőt rátarti feszesség szinte kihullik tagjaimból, szinte hallani, ahogyan összetörik és elgurulnak szilánkjai. A kisebbik probléma, hogy figyelmetlen voltam, a nagyobbik és ráadásul súlyosbító körülmény az, hogy a szavai alapján jórészt én generáltam a problémát. Vagy legalábbis súlyosbítottam rajta. - Annak sem örülök, ha ilyen... maradandó kárt okoztam számodra. - A furcsa az, hogy teljességgel őszintének ízlelem a szavakat, mielőtt kiejteném őket. Ha valaki meghallaná őket rajta kívül... botrány kerekedne, az biztos. Hogy az érzéketlen, lelkiismeret nélküli gyilkos, a sötét éjszaka mumusa, a kívülállók fekete kívülállója bármi miatt lelkiismeret-furdalást érezzen! A többség egyetértene, hogy egyáltalán nincsen lelkiismeretem. Sóhajtva felemelem jobb kezem, a ballal továbbra is magamhoz karolom. Az egyik árnyék fekete kígyóként siklik fel a padlóról, végig a végtagomon, megállapodik felfelé fordított tenyeremen, s ott duzzadni kezd harminc-negyven centi átmérőjű sötét gömbbé, ahogy csatlakozik hozzá néhány társa. Kinyújtott karommal elég messze van, hogy ne érjek vele a nőhöz, de elég közel mégis. Amikor sikerül kellően megformáznom a sötét anyagot, nagyjából egy perc alatt, szándékosan lassan végezve a folyamatot, akkor veszem csak le róla a szemem, s tekintek vissza Charlotte-ra.
- Az árnyak az én szolgáim, és nem engedtem meg nekik, hogy kínozzanak. Ha bármit tettek, engedély nélkül tették - üresen, sötéten kong a hangom is, mintha torkomban is fészkelne valamennyi a homályból, amit irányítok a világban, szemem egészen elfeketedik - a szemfehérjét és az írisz vörösét is elfedi képességem működése, így némileg ijesztő lehet számára, amikor lepillantok a félvérre. Én nem vagyok tudatában e külső jegynek, így nem gondolok ebbe bele. Megvárom, hogy rám nézzen, türelmesen, ha kell. Akkor bíztatónak szántan biccentek, majd ismét elnézek, látszólag a semmibe, a levegőbe beszélek, ám fennhangú mondandómnak nagyon is van hallgatósága. - Most tehát nem kérek és nem csupán utasítok. Parancsolom mindegyiknek, hogy hallja és értse az akaratomat, és ne merészeljen ellenszegülni! Parancsolom, hogy ismerjétek fel e lény árnyékát, akár az enyémet, és védjétek mindenestül, ártalmára ne legyetek! - Hatalom feszül a hangomba, végiggördül csigolyáim ívén, egész lényem rezonál bennem, mindaz, ami valaha is az árnyékbirodalomhoz tartozott. Idejét sem tudom, mikor használtam utoljára így, ilyen nyíltan, ilyen direkten és mégis általánosan... az egész szoba felbolydul körülöttünk, minden árnyék veszett cikázásba kezd, mintha meg kellene tárgyalniuk egymással a fejleményeket. Az örvénylés legfeljebb negyed percig tart féktelenül, majd ugyanennyi, míg teljesen elcsitul. A mozgás káoszában csak a kezemben rögzített gömb maradt mozdulatlan, na és persze a fizikai világ. Nem hiszem, hogy Charlotte-nak lett volna kedve különösebben ugrálni az események alatt, én pedig egészen biztosan az élettelenek szobor-, vagy inkább hullamerevségével ültem végig a procedúrát.
Mikor vége van, észlelhető árnyalatokkal még a szokásos vámpírfehérségnél is sápadtabb vagyok, nem csak bőröm válik kissé szürkésebbé, de még ajkam is elszíntelenedik. A szemem lassan áll vissza az eredeti színére, legalábbis annak kellene lennie, de a korábbi rubinvörös helyett íriszem egészen sötétbordóként válnak ismét láthatóvá. Ilyen energialöket a képességembe... még jó, hogy nem lélegeztem a szavak kimondása óta, így legalább a vére illata nem csábít, csupán az ereiben lüktető szívdobogás. - Nyúlj bele - bíztatom Charlotte-ot, és néhány centivel közelebb hozom hozzá a gömböt. A felismerés az árnyékok részéről, ha minden igaz, megvolt, de neki is le kell küzdenie a félelmeit, különben ez csak (igen színpadias és hatásos) díszlet volt, nem több. Legalábbis a rémálmai szempontjából. Elmagyaráznám a szándékaimat, és azt is, hogy mire számíthat, de úgyse lenne rá elég levegő a tüdőmben, így hát be kell érnie ezzel a kurta felszólítással. Ha szót fogad, azt tapasztalja, hogy keze teljesen akadálytalanul siklik a sötétségben - akár túl is nyúlhat rajta. Nem tartja fogva, mint első találkozásunkkor. Hideg ugyan, s különös érzetet hagy maga után - mintha lüktetne, vagy mozogna, vagy örvénylene, egyszóval valami olyasmit művelne, amit egy kétdimenziós árnyék nem tenne, csak ez a térbe formált, hatalommal felruházott verzió -, de semmiképpen sem bántó vagy agresszív.*

1408 szó ; Zene ; CREDIT

Magyarázzam el mit jelent... Egy picit furcsán nézek rá, amiért nem tudja mi is pontosan az álom, bár ha jobban belegondolok, érthető ez. Legalább fél évszázada nem húnyta le a szemét pihenés céljából, így nincs is mit azon csodálkozni, hogy gőze sincs arról milyen amikor egy rémálom úgy torkon ragad és az elevenedbe vág, hogy teljesen magadon kívül legyél. Az ajkamat harapva nézek rá, próbálom összekapni a gondolataimat hogyan is magyarázzam el, lehetőleg úgy hogy semmi konkrétat vagy legalábbis nagyon keveset osszak meg vele. Mert tudom, hogy nem a technikai dolgokra kíváncsi... A kérlek szóra csodálkozva kerekednek el a szemeim, hirtelen nagyon nehezemre esik megszólalni. Ha kicsit is magam lennék, valószínűleg megtapsolnám, de most se erőm, se kedvem. Pláne, nem tenném ki az ablakba amit kapnék érte. Istenem de gyűlölöm, úgy idomít mint egy kutyát... És működik... a fene essen bele!
- Az álom... általában a tudatalattiban tárolt vágyak, elfojtott félelmek és érzések - kezdek bele, hangom halk, kicsit bizonytalan - Ilyenkor megnyilvánulhat a lelkiismeret is, esetemben erről is beszélhetünk... elfojtott félelmek és a kínzó lelkiismeret... Olyan érzések, amiket... szőnyeg alá söprünk - az ajkamba harapva elhallgatok és lecsukom a szemem. Úgy tűnhet, mintha kicsit pihentetném, de közben csak próbálom elkerülni, hogy túl sokat mondjak. Persze érzem én a mondandómon, hogy túl jóra sikerült a ködösítés, ennyivel nem fog megbékélni a vámpír, főleg hogy bármennyire is próbálkozok nem tudom átvágni a palánkon. Pedig egyszer megérdemelné. Inkább visszavonulót fújok, erőt gyűjtök és várok a következő ostromra, ha egyáltalán lesz. Bár ahogy ismerem...
- Mit mondok? - vonom össze a szemöldökömet, miközben a szemét fürkészem. Mosolya megint letaglóz egy kicsit, pár pillanatig elfelejtek levegőt venni. Mi. Van. Velem?! - Én is halhatatlan vagyok - szúrok oda azért erőtlenül. Na végre, valami ami legalább kicsit emlékeztet magamra. Vagy a többi is én volnék? Ki a franc tudja már ebben a hatalmas kavarodásban. Amikor újra végig simít az arcomon, haloványan elpirulok - Micsoda meglepő fordulat...
Hála istennek még időben korrigálom a hazugságot. Semmi jót nem olvasok ki az elkomoruló arcából és őszintén szólva a pár perce megismert Santiagot sokkalta jobban kedvelem, mint azt a merem, szertartásos fickót. Most aztán igazán nem panaszkodhatok, szinte minden gát átszakadt. Abból a vámpírtól aki iderángatott sosem néztem volna ki, hogy ilyen gyengéd tud lenni és egyáltalán hajlandó így a karjaiban tartani. Minden egyes finom érintés, és ahogy a hajammal játzik meglepő és furcsán kellemes. Régen ha megpróbálja, biztosan tőböl haraptam volna le a karját, de most eszem ágában sem volt durván elsöpörni a kezét. Maga felé fordítja a fejemet, kicsit kelletlenül engedelmeskedek, jó sokáig húzva hogy újra a szemébe nézzek. Na csak azért, hogy tisztában legyünk a határokkal.
Mernék nem őszinte lenni - sohan át egy rosszmájú halk kis gondolat a fejemen, de nem mondom ki. Helyettte csak biccentek, majd ajkaim kissé illetlenül de elnyilnak a csodálkozástól, amikor bocsánatot kér. Hirtelen nem tudok megszólalni, de amikor megtalálom a hangom, rajtam a sor, hogy az arcára téve a kezemet erőltessem hogy rám nézzen. Nem tudom, honnan veszi ezt a dolgot, de nem hiszem hogy ő lenne az oka... Lgalábbis nem úgy..
- Hé... Először is, természetes dolog ha az embert rémálmok gyötrik, megesik, látod túl lehet élni - mondom lassan, csak hogy tényleg felfogja minden szavam - Másodszor is, nem hinném, hogy te vagy az árnyaid okoznák a bonyodalmat - nos ez kis részben igaz, bár nem voltam benne teljesen biztos ami a hangomból is kihallatszott - Nos, legalábbis azt hiszem nem tudnak belépni az álmaimba... Vagy talán igen? De képtelenség, hiszen csak a tudatalattim kivetülése... A klausztrofóbia, meg a lelkiismeret meg az ilyen érzéseim...
A hangom kicsit elvékonyul, főleg arra a gondolatra, hogy talán azok az árnyékok tényleg azok amik itt vannak velem a szobában. Aztán csak mégjobban elkap a félelem, amikor látom, hogy Santiago szándékosan csábít ide egy árnyékot. Nyugtalanul ficergek az ölében, aztán teljesen megmerevedek, míg nem teljesen felülök, bár nem szabadulok ki a karjából. Az ölébe csúszok, már ha engedi és az ajkaimat idegesen rágcsálom.
- Santiago - szólok cérna vékony hangon - Nem vagyok biztos benne...
De nem fejezem be a mondatot, főleg miután megszólal. A tarkómon vigyázba állnak a kis hajszálak olyan üresen kong a hangja. Na erre a feledtébb furcsa és egyenesen ijesztő jelenetre nagyon nem volt szükségem, még sem voltam képes megmozdulni vagy elhúzódni tőle. Valamilyen furcsa okból, megnyugtatott a közelsége és a rajtam pihenő karja, bár csak percekkel később veszem észre, hogy vadul szorítom a ruháját a mellkasán. Na igen, a pánik már csak ilyen, a hevesen doboló szívről és a furcsa levegővételekről már szót sem ejtek. Nem tudom levenni a kezében kavargó feketeségről a szemem, de aztán mégis felnézek a szemébe. Nem kellett volna, élesen szívom be a levegőt egy halk nyögés kíséretében. Megint álmodom? Újabb rémálom. Megremegek a karjai között, majd miután végre újra normális vörös a szeme, kicsit megnyugodva, erőtlenül dőlök a melkasának.
- Ezt soha többet ne csináld - nyögöm elgyengülve, miközben remegő kézzel simítok végig a homlokomon - Komolyan, még egy ilyen és sikítva rohanok el...
Nem tudom, honnan ez az őszinteség, de azért jól esett kimondani. Na nem azért, mert jól állt naki a hatalom, meg nagyon ügyes hogy így tud parancsolni az árnyaknak, de momentán engem a frász kitört tőle. Ha továbbra is barátok ... vagy mik akarunk lenni, ezt jobb ha többet nem teszi, mert lehet lekeverek neki mégegyet az első találkozásunk tiszteletére.
Amikor azt kéri hogy nyúljak bele, újra lever a víz és teljesen elsápadok. Kezemet szorosan a mellkasomhoz, illetve a mellkasának szorítom és nem mozdulok. Miközben a rosszullét kerülget úgy nézek fel rá könyörgőn a szemébe és a fejem rázom.
- Isten ments! Értékelem, de ezek nem azok az árnyak...  Kérlek...- mondom, és be kell vallanom magam előtt is milyen gyáva kukac vagyok. Annyira lapulok a melkasának amennyire csak tudok, a testem kissé remeg. Semmi kedvem belenyúlni abba az átkozott fekete lyukba, mi van akkor hamegint elkezdenek kínozni? Köszönöm szépen, nem...
.

*Nem ez az első eset, hogy nem tudom értelmezni, amit a pillantásával közvetíteni próbál, és az sem egyedülálló, hogy ez bosszantson. Azonban a megszokottal ellentétben nem rontja el a pillanatot, nem keseríti meg efölötti fanyarságommal. Az álmodás hiánya pedig esetemben közelebb áll a fél évezredhez, mint a fél évszázadhoz, de ez sem olyasmi, amit fennen hangoztatnék. Várakozom, tapasztalta már jó néhányszor, hogy abban mesteri szintű gyakorlatom van. Biccentek a kezdetre, s nem mutatom elégedetlenségemet, látom, hogy ismeretlen terep ez neki is, arra következtetek, nem sokakkal beszélgethetett ilyesmiről a múltban sem. Amikor befejezi, még mindig nem szólalok meg, s el kell telnie pár másodpercnek, mire leesik, hogy ennyit szándékozott megosztani, nincs folytatás. Összeszorítom ajkam, lélegzetvételnyi időre csábít a düh lehetősége, amivel reagálhatnék, ám hamar kijózanodom. Ijedelemből és szenvedésből épp az imént kapott jó adagot, azzal úgysem vehetném fel a versenyt. Na meg bosszantó vagy sem, de Chelsea szavai is eszembe jutnak a mézről és egyebekről... nem mintha számítana, hiszen alapból képtelennek gondolom magam a kedvességre, legalábbis abban az értelemben, ahogyan ő értette feltehetően, de azért valami csökevényes, számomra is elfogadható formájával azért megpróbálkozhatok ettől függetlenül.
- Félreértettél, Charlotte - Még mindig sokkal lágyabban ejtem a szavakat, mint ahogy szoktam. Gondolok egyet, és francia akcentust lopok a szavaimba. Értem és beszélem az anyanyelvét, bár korábban úgy tűnt, ezzel a tudással a legkevésbé sem sikerült jókedvre derítenem, hát most próbálkozom ekként... - Hagyjuk az általánosságokat. Neked milyen érzés az álmodás, hogyan rémít meg ennyire? Milyen... szőnyeg alá söpört érzelmek támadnak rád ilyenkor? - firtatom, s remélem, ezúttal olyan választ kapok, amilyet remélek. Bár... az is beállhatna a meglepő események sorába, hiszen egyrészről a félvér folyton képes meglepni, másrészről a legváltozatosabban szokta tőlem megtagadni a nekem tetsző válaszokat. Még azt is ki merném jelenteni, hogy ügyes udvari intrikus válna belőle, ha egyszer arra adná a fejét, feltéve persze a heves temperamentumának megzabolázását. - És... hogyan tudnálak megvédeni tőlük? - mondom ki az utolsó kérdést is, némi hezitálás után, végtére eléggé ostobán hangzik. Senkit nem lehet megvédeni saját magától. De nekem attól még az ő biztonsága és jól-léte a feladatom és... hát igen. Kényelmes a feladattal takarózni még akkor is, amikor már rég sejtem, hogy ennél azért többről van szó a késztetésem hátterében. Csak éppen... nem értem, mi az a több. Hozzá hasonlóan én is szőnyeg alá söpröm, amivel nem kényelmes foglalkozni, és hozzá hasonlóan rám is vissza fog ez ütni, még ha nem is ugyanolyan formában.
- Hogy sajnálod - A mosolyom nem hervad, nem kinevetem, a szituációnak ez az aspektusa mulattat, de nagyon. - Ezerszer, amikor szeretném és elvárnám, nem vagy hajlandó kimondani, de most, amikor okod sincs rá, kétszer is megajándékozol vele - állapítom meg tűnődőn. Bár tudnám, bár érteném az okát! De ez még az én páratlan képességeimet is meghaladja. A visszabeszélés nem lep meg, sőt, paradox módon még örülök is neki, mert ez azt mutatja, hogy kezd egy kissé magára találni. - Akkor tehát neked sincs okod aggódni az idő miatt - vágom rá, megspórolva, hogy rámutassak, pontosan tisztában vagyok ezzel... azt meg végképp nem kell senkinek tudnia, hogy ennek a ténynek még örülök is. Idegesítenie kellene, hogy beláthatatlan ideig is a nyakamon maradhat a lány, ehelyett azonban... hát, arra már rájöttem az érzéseim vizsgálata közben, hogy nagyon sajnálnám, ha eltűnne a létezésből ez a pimasz kis fruska, de ennél tovább egyelőre nem jutottam az idegen terepen. Még hogy nekem, érzelmeim... valahol nagyon szégyenteli ebbe még csak belegondolni is.
S ahogy én elcsodálkoztam korábban az ő szavain is viselkedésén, úgy sikerül nekem is meglepnem őt. Amellett, hogy egy élmény nézni a tátva maradó száját, kissé meg is keseríti a gondolataimat, mert ez... miért is? Mert ennyire rossz véleménnyel van rólam? Nevetséges. Talán épp ellenkezőleg - a reakcióiból ítélve jelenlegi viselkedésem, bármennyire helyénvalónak érződik is számomra, egyáltalán nem Volturihoz méltó. Mégsem állom meg. - Sok mindent túl lehet élni. Ha megharapnálak, azt is túlélnéd. De azért nem örülnénk neki, nem igaz? Pláne nem rendszert csinálni belőle... - világítok rá kissé rosszkedvűen egy szerintem kézenfekvő hasonlattal, hogy a túlélés még egyáltalán nem elégséges az én szememben. Odáig azért nem megyek el, hogy hangosan bizonygassam, a jóléte a fontos számomra, nem a túlélése. Az annyira... illetlennek tűnne, azt hiszem. A folytatáson viszont komolyan elgondolkodom, látszik is rajtam, hogy egy pillanatig sem veszem félvállról a felvetését. Kicsit próbálom az érzékeimet elvonatkoztatni a karomban pihenő nőről, és a környezetemre fókuszálni, megint az árnyékokra hangolódni, de halálomban először nem igazán megy. Végül kissé frusztráltan megrázom a fejem. - Nem, én sem hinném, hogy be tudnának lépni bárki álmaiba. És ha megtennék, akkor sem gondolom, hogy bántani próbálnának. Ami azt illeti, kedvelnek - füllentek, mert ez így nem teljesen igaz. Nem hinném, hogy az árnyékok bárki vagy bármi iránt táplálnának akár csak a leghalványabban is érzelmeket. De... azt nem tartom kizártnak, hogy átvegyenek belőlem valamennyit, és akkor... nos, óhatatlanul is viszonyulni kezdenek... zavarba ejtő gondolat. Fejemet csóválom, próbálom lerázni magamról a kínos gondolatokat. - De ha az én tetteim okoznak benned ilyen... szőnyeg alá söpört rossz érzéseket, az az én hibám, amit sajnálok, és szeretnék valahogyan segíteni - mondom el ismét. Ha már ilyen jól haladunk, ilyen nyugodtan tudunk kommunikálni, mint talán még sosem... akkor miért is ne engednék meg magamnak ilyesmit? Mondjuk, mert lehetne ennél több eszem, úgysem tart majd sokáig ez a békés állapot, és visszatérünk a korábbi marakodáshoz. De jelenleg, úgy tűnik, nincsen ennyi józan belátásom. A ficergésére lepillantok rá, de az árnyék ezalatt is gyűlik a tenyeremben. - Ne félj - hunyorgok rá bíztatóan. - Megmutatom, hogy nincs rá semmi okod - jelentem ki magabiztosan. A fejemben remek ötletnek tűnik a demonstráció, és ha rá is jöhetnék, hogy a valóságban nem az, a következőkben már túlságosan lefoglal a kivitelezés, semhogy holmi jeleket és reakciókat lessek. Elhúzódni nem is lehetne, hiszen egy tartásba rögzült vámpír karjának szorításából kikeveredni nem lenne éppen egyszerű menet... persze, a másik véglet is igaz: lehet hozzábújni teljesen nyugodtan, ámde nem érződik többnek, mint ha egy asztallábhoz ragaszkodna a lány. Semmi reakció, az életnek még az a csalóka szikrája sem felel bennem a közelségére, a szorongatásra - egészen a lepillantásig. Akkor, bár nem értem és érzem át a helyzetet, reagálok megremegésére, halvány, talán inkább ijesztő, semmint megnyugtató (bár annak szántam) mosoly kúszik ajkamra, s még közelebb húzom magamhoz, bilinccsel is felérő ölelésbe. A hatalom dübörög bennem, és a hatalom természete olyan, hogy megszerzi magának, amit akar.
A közöttünk húzódó feszültség kupolaívvé feszül, túlterhelt pillérré, de nem akarom, hogy fejünkre omoljon az elmúlt percek alatt kikristályosodott fegyverszünet. Bizonytalanul, óvatosan pillantok rá, nagyobb részben emiatt, kisebb részben a rám törő éhség okán. Meg kell fontolnom minden egyes szót, hiszen igyekszem gazdálkodni a tüdőmben rekedt, véges mennyiségű oxigénnel... - Nem tervezem - biccentek elfogadóan, fürkészve vonásait, értelmezni próbálván jeleit, értetlenül a húzódozására. Éppenséggel a sikítás/menekülés ellenkezőjére adtam okot, nem erre... nem igazán értem. De ezt lassan már kár magamnak is feljegyezni, annyira áthatja az egész szituációt.
A tiltakozására viszont már kénytelen leszek nem szűk tőmondatokban beszélni. Döntenem kell, s másodpercnyi mérlegelés után, akárha szilárd anyag volna, az ágy végébe gurítom az árnyakból formált gömböt, el a közelünkből, de nem hagyom alkotóelemeire esni, akaratom még elkíséri és egyben tartja. Sóhajtanék, de annál drágább kincs most számomra a levegő, igyekszem tekintetemet elfordítaná a csábítóan lüktető verőérről a nyakán, amit csak az imént is fixíroztam, helyette inkább a mellkasomon ruhámba kapaszkodó kézfejére koncentrálok, még ha ez a teljesen leszegett fejű testtartás nem is kedvemre való. Latolgatom, mennyit merjek megengedni magamnak. Fejet oldalra elfordítom, legalább ne közvetlenül szívjam be egyszerre fűszeres és édes, lehengerlő illatát, még ha tele is van vele a szoba... Mély lélegzetvétel, egészen mélyre tüdőzöm, ügyelek, hogy ezen kívül egyetlen porcikám se moccanjon, s addig nem is fordítom vissza a fejem, míg biztosra nem vehetem, hogy egyetlen óvatlan mozdulatot sem fogok tenni. Akkor megint lepillantok rá.
- Nem azok, de ha itt nem félsz tőlük, talán ott sem fogsz. Biztonságos, mellettem örökké az. Urald őket, játssz velük, vagy pusztítsd el: rajtad áll. Tégy egy próbát! - kérem, mert tényleg segíteni szeretnék, de ezzel gyakorlatilag az utolsó oxigéncseppeket is kipréseltem magamból, szóval a következő megszólaláshoz ismét erőt kell majd vennem magamon. Kissé előredőlve a korábban elgurított árnyak felé emelem kezem, s az engedelmesen megindul felénk, ismét a tenyerembe simul. Megint odakínálom Charlotte-nak, reménykedem benne, hogy sikerült meggyőznöm, és ezúttal elfogadja majd... kicsit olyan érzés volna, mintha engem fogadna vagy utasítana el ezzel, de e bolond képzelgést igyekszem inkább elhessegetni magamtól. Semmi személyes nincs benne, akármit is cselekszik.*

1403 szó ; Zene ; CREDIT

- Lottie... Szólíts Lottie-nak! - mikor teljes nevemet mondja, életemben először javítom ki.  Na nem, mintha nem szeretném a teljes nevemet, vagy húzni akarnám az időt... Neeem. Na jó, az állítás második része, az igaz. Halogatni akarom a mesét, ameddig csak lehet, de emellett volt más is. Olyan hivatalos volt a Charlotte, mindamellett milyen puhán ejtette ki mostanában, meg valamiért most úgy éreztem, megengedhetem neki. Így, ebben a pózban a karjai között, valahogy közelebb éreztem magamhoz, mint bármikor máskor. Nem csak fizikai értelemben. Valószínűleg ostobának fog tartani, de hát csak kicsúszott. Részben.
Amikor rákérdez, konkrétabban az én esetemben kicsit reménytelenül szívom tele a tüdőmet. Nagyon nem vagyok erre felkészülve, főleg hogy még magamnak is tagadom amit csak tagadni lehetett. Ha nem mondom ki, elkönyvelhetem az egészet, mint egy buta álmot, nem kap súlyt. Márpedig a kimondott szavak mindig nehezek és nem szállnak csak úgy el. Főleg nem halhatatlanok között, akik kíváló memóriával rendelkeznek és sose felejtenek. Aggodalmasan nézek fel a szemeibe, egyértelmű a tekintetem üzenete: Elmondom, de ne bánts... És tényleg, kicsit tartottam attól, mit fog szólni főleg hogy én sem tudtam, hogyan kezeljem ezt az egészet. Őszintén tanácstalan voltam.
- Az álmodás lehet kellemes, de ami most volt az... - nem fejeztem be a mondatot, mert elszorult a torkom és hirtelen elfordítottam a tekintetem sűrűn pislogva. Még csak az kéne, hogy megint elpityeredjek, így is nehéz az egész. Mélyen beszívtam a levegőt, majd kifújtam és közben felvérteztem a lelkemet -  Békésen kezdődik... Általában egy erdőben vagyok és szabadnak érzem magam... Minden zöld és körbe vesz az a nyugalom amit csak a természet adhat- finom mosoly ül ki az arcomra - Aztán fokozatosan rájövök, hogy tudom pontosan hol vagyok. Forks közelében, és hirtelen már az Ő házánál... és az árnyékok suttognak ... - nem akartam kimondani a nevét, nem akartam neki Christianről beszélni. Egyre sűrűbben veszem a levegőt és feszítettebb tempót kezd ütni a szívem, ahogy újraélem a borzalmakat - Nem akarok bemenni a házba, de valami kényszerít és itt tudatosul úgy igazán, hogy nem lesz jó vége. Amikor a kilicsre teszem a kezem, pokoli ordítás, halál tusa töri meg a csöndet. De az már nem békés csönd, hanem az ami megül a dobhártyádon és úgy érzed teljesen megsüketültél! - megkockáztatok egy gyors pillantást, miközben kis szünetet tartok a történetben a tekinetünk összefonódik, majd lesütöm a szemem. Nem fogom tudni tovább mondani, ha így néz rám - Félek bemenni, rettegek mert tudom hogy valami borzalmas történt, de mégis bemegyek. Abban a pillanatban teljes csend és sötétség.. Fénygyúlik és minden káosz és romos. Halálos küzdelem nyomai, mindenhol törmelékek és ripityára tört berendezési tárgyak. Az orromat megcsapják a szagok... Christian - a szám fájdalommal vonaglik meg, miközben egyre gyorsabban beszélek - i]Térdreesek, és minden csupa vér.. Az ő vére... És érezlek... Téged, azt hiszem megölted, pedig semmi jogod nem volt hozzá, hiszen jó voltam. Meg akarlak ölni, még ha bele halok is mert elvetted tőlem... Követem a nyomokat és megtalálom a testét... Az én hibám... Miattam verekedtetek, tudom és az ő tekintetéből is csak vád látszik. Érzem a szagod és felédfordulok, hogy végezzek veled... Aztán még borzalmasabb fájdalom [[/i]- hadarok, suttogok és a világ minden kincséért sem nézek a szemébe. Könny csorog az arcomon, és nem akarom tovább mondani, de szinte érzem a sürgetést a hangjában -Megöltétek egymást, te is darabokra törve heversz. Fáj, pokolian! Neked is vádló a tekinteted és csak azt sikítom hogy az én hibám, a két bolond miattam... Próbálok elérni feléd, de mintha egy lépést sem tettem volna, próbálok visszamenni, de őt se érem el. Egy hatalmas pokoli alagút, a két végén, két halott... És az árnyak támadnak... Belülről éget a pokol, tombolnak, harapnak marcangolnak égetnek és ordítanak: A te hibád... Az én hibám... Aztán felébresztettél..
Elhallgatok. Az angyalról nem beszélek, ez így is több mint kínos. A mellkasom fájdalmasan hullámzik fel le, és nem vagyok hajlandó ránézni. Most főleg nem, hogy elmondtam róla álmodok és fáj ha meghal. Ennél nagyobb kitárulkozás, pokoi zűrzavar. Pokoli hiba, alig érzek enyhülést mert félek mit fog mondani. Egyik karomat a szemem elé rakom. Nem akarok ránézni.
- Azt hiszem senki sem tud... Nem lehetsz itt, hogy mindig felébressz vagy elűzd őket - suttogom, kissé elkínzottan. Magamban furcsállom a kérdést, hiszen magamtól sosem fog tudni megvédeni. A belső démonaimmal még ha akar se tud megbirkózni, azt pedig kétlem, hogy magára vállalná, hogy minden este mellémkucorodik, álombaringat és távol tartja őket. Még abban sem vagyok biztos, hogy ez bevállna, pláne hogy lehetetlen elképzelés. Örül, ha szabadulhatna tőlem, miért akarná bámulni hogy alszom.
- De hát ha így van - fintorgok rá a bocsánatkéréseimmel kapcsolatban - Azt hiszem elkényeztetlek, de hát ez már csak ilyen. Amikor várod, már csak azért sem fogom kimondani... Nem kutyus vagyok akit idomíthatsz - nevetek fel halványan, szemeim felragyognak egy pillanatra. Nekem sincs a hangomban semmi ártószándék, egyszerűen csak a tényeket mondom ki. - Nincs bizony - bólintok, és hagyom helyben a hárítását. Ilyen sem sokszor fordult még elő, hogy hagyom magam leszerelni. De azt hiszem most ez egy ilyen nap. Vagy talán még este lenne? Gőzöm sincs mennyi ideig rekedhettem meg a pokolban. Egy kicsit zavar ez a tudatlanság, de nem annyira hogy ez meglátszódjon rajtam. Majd talán később rákérdezek, ha még akkor is lényegesnek tartom ezt az információt.
Amikor a harapást említi kicsit elsápadok. Na nem azért, mert félek tőle hogy most azonnal megharap, de lehet hogy itt lenne az ideje tisztázni, mennyi ideig mehet el a kinzásokban, mert a végén nagyon nem lesz jó vége. Először is, mert nem akarok kínok között fetrengeni, amíg a szervezetem fel nem emészti a nyavalyás mérgét. Másodszor is, ki tudja nem e pusztulok bele, csak azért mert belém mélyeszti a fogait.
- Lehetőségeink szerint a harapsát kerüljük - mondom az ajkamba harapva - Nagy valószínűséggel igazad van, de nem tennék próbát. Illetve persze, rendszert sem akarunk csinálni a kellemetlen, fájdalmas talán túlélhető dolgokból, de az álmok ellen semmit nem tehetsz.
Füllentésére hitetlenül felvonom a szemöldökömet, és keresztbe fonom a mellkasomon a kezeimet. Kicsit szemrehányóan nézek rá, de a szám sarkában apró mosolyféle rándul meg.- És akkor most én is vágjak ki egy darabot a nyakadból, vagy tépjelek meg? - kérdezem kicsit durcásan, célozva a nem is olyan régen történt esetre, amikor hazugságon kapott. Amikor azt mondja szeretne segíteni kicsit meglepődök, de azért fel is sóhajtok. Nem tudom, hogyan tudnám megértetni vele, hogy ebben nem lehet. Nem tud belepiszkálni a fejembe, képtelen rá. De olyan hihetetlenül makacs.
- Nem tudom milyen érzések is ezek pontosan - motyogom csak úgy magamnak, miközben még mindig azon morfodírozok, hogy hogyan állítsam le. Persze tetszik a gondoskodás, de nem egy szélmalomharcra kéne fordítani az energiáit. Nem illik rám Dulciena szerepe, egy cseppet sem. Legalábbis azt hiszem. Na és ő sem néz ki olyan baleknak mint Don Quihote. Ha annak nézném, abból nem kis balhé keveredne ki.
Ahogy ott tekergőzik a kezén az az árnyék kiver a víz. Lehet jót akar és a szavaiból is ezt szűröm le, de irtózom tőle és kész. És még hogy bele is nyúljak, az teljesen kizárt. Cseppet rosszul esik, most mennyire nem figyel rám, miközben ezelőtt fél perccel alig tudtam elmenekülni a tekintete elől. Túlságosan lefoglalja a furcsa segítségnyújtás, ami egy kevésbé nyúlszívű illetővel talán be is vállhatott. De én nem olyan voltam, főleg nem egy ilyen rémálom után, ennyire összezavarodva. Szorosan ölel magához, ami egy picit megnyugtat, de utána észreveszek valamit a szemébe. Persze, hamar lehajtja a fejét és nincs időm rajta sokat gondolkodni, de beleborzongok a sejtésbe. Nem éppen kényelmesen horgasztja le a fejét, mintha minél távolabb akarna lenni a nyakamtól. Nem agyalok rajta túl sokat, túlságosan leköt az árnyéktól való viszolygásom. Őszintén nem értem mire ez a nagy felhajtás, miért nem tudja egyszerűen csak tovább cirógatni a hajam mint eddig.
Jézusom, ezt tényleg én kívántam?!
-Hogy lehetsz ilyen istentelenül makacs?! - csattanok fel elkeseredve. Hatalmasat nyelek, egy utolsó könyörgű pillantást vetek rá, aztán lecsukom a szemem. A kezem rettenetesen remeg, alig tudom elengedni a ruháját ami a mellkasán feszül, de valahogy mégis csak lefejtegetem akarat akaratjával. Miért nem lehet az én életemben valami egy egészen picit normális?! Aztán mély levegőt veszek és egy halk nyögés közepette bedugom a kezem abba az istenverte feketelyukba.
Elment az eszem...
.

*Rövid, tőlem szokatlan szünet áll be a beszélgetésben, ritka, hogy nem tudok azonnal válaszolni valamire, de ezzel most meglepett, és végig kell gondolnom... a bőrömből nem bújhatok ki, dolgozik bennem némi gyanakvás, és keresem a beugratást a kérés mögött, de akárhogy is, nem találom. Szóval végül, közel négy másodperc elteltével, elmosolyodom. - Lottie... rendben - hajtok fejet. A tekintetét, bármilyen egyértelmű is üzenete, nem tudom megfejteni, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem igazán szembesültem még ilyesmivel. Mármint... azt értem, hogy valamiféle könyörgésről van szó, de nem tudom eldönteni, mit kér. Így aztán a viszonzásul kapott pillantásom sem olyan megnyugtató, mint lehetne, különben én sem vagyok egy érzelemkimutató bajnok, sőt... úgyhogy csak a türelmesen várakozó álláspontom a nyilvánvaló. Nagyon türelmes tudok lenni, kivárom, míg összeszedi magát a rendes felelethez. Annyi emberismeret szorult belém, hogy ne próbálja félbeszakítani a magától is akadozó történetet, mert ha leállítom akár kíváncsiskodás miatt is, akkor nem biztos, hogy újra bele fog vágni. Pedig lenne kérdésem... ~Általában? Hányadszorra fordulhatott ez elő?~ tűnődöm nyugtalanul, betudom annak, hogy az ő feszültségét érzem és veszem át, nem tulajdonítva neki nagyobb jelentőséget, hogy milyen intenzíven növekvő szorongással várakozom a lassan csordogáló elbeszélés végére. Teljesen normális, hogy egy ragadozó reagál rá, ha felgyorsul a szívverés és illatozik a félelem körülötte. Igen, normális lenne, ha az a reakció a vadászösztön erősödése, a sebzett vad leterítésére irányuló, ugrásra kész feszültség lenne. Bennem nem az dolgozik. De akkor mi? Nem vagyok biztos benne, hogy létezik egyáltalán válasz erre a kérdésre. Na jó, ez a gondolat nettó hülyeség. Minden kérdésre létezik válasz, csak nem mindig elérhető módon. Nekem például most fogalmam sincs. Döbbenten kitágul a szemem, amikor kijelenti, hogy az én halálom is fájdalmas tapasztalat. Miféle kifordult, gúnyos álom lehet ez? Miért gyászolna miattam? Én ugyan Arón kívül senkinek nem hiányoznék, neki is csak azért, mert kereshetne mást a feladataimra. De még a sokk közepette sem kerüli el a figyelmem, hogy elmondása szerint felém indult el először álmában. Nem a szerelme irányába. Döbbenten csóválom a fejem, miközben a tekintetem még mindig rá függesztem, próbálom kitalálni, mit is jelent mindez, mit kezdjek ilyen információkkal... nem abban az értelemben, hogy hogyan használjam fel, hol vagyok én még attól, egyszerűen azt lenne jó tudni, hogy én mit gondolok? Vagyis... mit érzek? A fenébe, nem vagyok ahhoz szokva, hogy érezzek! Mégis mit kell ilyenkor csinálni? Érzem, hogy lenyomja a gyomrom a görcsös rémület, amit a felismerés okoz. Tanácstalan vagyok, éppen én! Azon kapom magam, hogy Lottie-val együtt, szinkronban zihálok én is, pedig nekem egyáltalán nincs szükségem levegőre, nemhogy ilyen mennyiségre belőle. Hallgatok. Valamit mondanom kellene. Biztosan arra vár... hát, gondolom arra, hogy lecseszem vagy kihasználom a most megtudottakat, vagy... nem is tudom... a szokatlan rémület szép lassan szivárog el a tekintetemből, hiszen már az is előrelépés, hogy tudom, mit nem fogok tenni. Haladok. Peregnek a másodpercek, szinte látom, ahogy sötét szemcsék hullanak egy homokórában. Megköszörülöm a torkom. - Én... - megállok, megrázom a fejem. Nem én vagyok most a lényeg. - Köszönöm, hogy elmondtad. Tudom, hogy nem lehetett könnyű számodra - futok neki még egyszer. Hüvelykujjam gyengéden simítja oda-vissza az arcát, öntudatlan mozdulattal, amit már az elbeszélés közepe óta művelek anélkül, hogy nekem magamnak feltűnt volna. Próbálok valami olyat megfogalmazni, ami nem "én"-nel kezdődik, de az agyam meglepően üres (magamhoz képest), és küszködöm a szavakkal. Végül feladom. - Azt szeretném, hogy ne hibáztasd magad semmiért, és ne kelljen ilyen rosszul érezned magad többet - jelentem ki végül. Hát, úgy tűnik sosem leszek a szavak mestere. - És ami azt illeti, nagyon is lehetek! Tudod, alvás nélküli lét... vitetünk egy ágyat neked a műhelybe is. Vagy ahová akarod. Nincs az az árnyék vagy rémálom, ami átcsúszhatna egy vámpír figyelmén - magyarázom, rögtön kedélyesebben, mert ha arról van szó, hogy valamit tehetek, azzal milliószor egyszerűbb megbirkóznom, mint a saját érzéseimmel vagy az őrá adott reakcióimmal. Dolgozni, mozgásban lenni, feladatot teljesíteni a legfőbb természetem. Csak eztán jövök rá, hogy ez viszont nem feltétlenül üdvözölt hozzáállás, legalábbis az ő részéről. Kevéske magánéletét eddig is olyan vehemenciával őrizte, mint én az egyedül töltött perceimet. - Mármint, feltéve, hogy, öhm, nincs ellenedre - teszem hozzá nyilvánvalóan elbizonytalanodva.
- Hát nem. Nem szeretem a kutyákat - kuncogok én is a hangulat enyhülésére, végig sem gondolva, burkoltan mit közöltem éppen. Hogy őt meg igen. Hajaj...
- Én is ezt mondtam éppen - fürkészem értetlenül, nem tudván hová tenni a rémületet. Még direkt fenyegetéssel sem értem el ilyen hatást nála korábban, most pedig éppen az ellenkezőjével próbálkoztam... mintha valami fura, kifacsart logikájú játékot játszanánk, amiben minden cselekedetem ellentétes hatást ér el, mint én szeretném.
Amikor pedig rajta kap, elvigyorodok saját tehetetlenségemen. Szabad fél kezemet kitárom oldalra, mintha csak ártatlanságomat mutatnám. - Rendben, akkor úgy fogalmazok: az én árnyaim időnként hajlamosak átvenni az őket uraló elme állapotát és hangulatát, és erősen feltételezem, hogy jelen esetben ez megtörtént - húzom fel szemöldököm leereszkedően, mintegy kihívást intézve hozzá, ebbe kössön bele, ha tud.
Mindenesetre nem vagyok egy pszichológus, de ami kevés információval rendelkezem az emberi pszichéről (és igen, tiltakozhat, hogy ő nem teljesem ember, de korát tekintve inkább a halandókkal, semmint a halhatatlanokkal mutathat rokonságot, még nem facsarták ki úgy az évszázadok, mint minket), azt bevetem most a jó cél érdekében. Lelkes elhatározásomban persze nem akadályoz meg az ő húzódozása, elsőre a kisgyerekek sem akarják lenyelni a keserű orvosságot, ami a javukat szolgálja. Érzékeimet köré fonom elszánt állhatatossággal akkor is, amikor nem nézek rá az éhség miatt, tenyeremben az árnyék-gömbbel várakozom mozdulatlanul, míg rá nem szánja magát. Akkor sem az arcát kezdem figyelni, hanem a kezét, gondosan az eszembe vésve és a képességem térképére róva minden egyes árnyékot, az ujjai vetette sötétségtől egészen a körömágyakban megbúvó halvány homályig, és nem hagyom, hogy ezek belevesszenek a már megformált gömbbe. Nem hagyom, hogy kreálmányom összeolvadjon az ő árnyékával. - Nem fog fájni - bíztatom halkan. A gömbben elsősorban hideget érezhet, a szokatlan súrlódást, ahogy az anyagtalan anyag végigkúszik a bőrén, de néhány ideges pillanaton belül rátalálhat benne a kezemre (plusz én is rásegítek, ne tartson soká), fogtam eleget, hogy azonnal felismerje a tapintását. Nem ragadom meg, nem akarom megrémíteni, csak akkor fonom rá ujjaimat, ha ő megteszi korábban. - Nincs okod félni az árnyaktól - jelentem ki határozottan. Figyelem arcát, megvárni szándékozom, míg megemészti ezt a helyzetet. Ha ez megtörtént (vagy ha azt látom, hogy kezd besokallni és kifutok az időből), akkor lehunyom a szemem, veszek egy mély lélegzetet, hogy elraktározzam a beszédhez szükséges oxigént. Most jött el az ideje annak, hogy kapcsolatot létesítsek a nő kezének árnyékai és az általam összegyúrt között, nem összeolvasztva, csak összekötve őket, a kézen pihenő sötétség irányítására bízva a másikat. Nehéz művelet, de gyors. Érzem a szomj újabb hullámát keresztülrohanni mozdulatlan testemen, le kell küzdenem... Erősebben szorítom össze a szemem, amúgy mozdulatlan maradok. Önuralom... A Volturi klán tagja vagyok, a törvények betartatója, a szabályok őre, nem fogom szembe köpni az eskümet. - Elveszem a kezem - figyelmeztetem, már csak félig hunyt szemhéjam mögül rálesve, és kihúzom a saját kezem a gömbből. - Most te irányítod. Van kedved mozgatni? - vetem fel az ötletet, mondanék még sok mindent, de nem merek lélegezni, a levegő pedig elfogyott a tüdőmből. Úgyhogy csak várok, remélem, hogy jól sül el, amivel próbálkozom.*

1170 szó ; Zene ; CREDIT

*Bármilyen hihetetlen, de szerintem nem igazán becéztem még senkit hosszú halálom során - életemben meg pláne nem volt rá lehetőségem, hogy ilyen mélységű emberi kapcsolatokat kialakítsak -, így érthető, hogy kissé meglepetésszerűen ér. Az egy kivétel talán Isabella kisasszony, de ő meg ragaszkodik hozzá, hogy az a rövidítés a neve és kész, így azt nem tekintem becézetnek, inkább valami furcsa, ízlésficamos elmeállapotnak. Na mindegy, ez most nem ide tartozik. Lottie részéről a bizalom és a közeledés jele ez az engedély, ami kissé megingatja a világképemet, különösen annak önmagamat érintő részeit.
Lehet gonosz szörnyeteg az, aki becézhet valaki mást? Vagy ez normális még a magunkfajták között is? Fogalmam sincs. - Azt hiszem, hasonlóval nem tudom ezt viszonozni, Lottie. Szerintem sosem gondolkodott senki azon, hogyan rövidítse meg a nevemet - vallom be, mert illőnek érezném, ha én is felajánlhatnék valami hangzatosat a további kommunikációnkhoz, de ötletem sincs, mi lehetne az. Talán ő kreatívabb lesz nálam e téren.
A zavaromat az sem enyhíti, hogy ő közben mosolyog rám, valahogy annyira furcsa, szokatlan és ismeretlen az egész szituáció, és nem tudom hová tenni, nincs semmi, amihez viszonyíthatnék az emlékeimben. Nem csak, hogy nincsenek ilyen irányú személyes tapasztalataim, de ösztönös távolságtartásom miatt mások kapcsolatainak kifejeződéseit sem figyeltem érdeklődéssel soha. Ez pedig messze nem egyértelmű vagy nyilvánvaló helyzet, és talán egy nálam tapasztaltabb halhatatlan sem bogozná ki egyszerűen, de számomra szinte gordiuszi csomó. Talán csak át kellene vágnom, de még mindig azzal vagyok elfoglalva, hogy az egymásba bújó hurkokat tanulmányozzam, remélve, hogy majd rájövök a titok nyitjára. Az önvád viszont egy egészen másik kérdés. Azt még én is értem valamelyest, úgyhogy gyengéden, minden indulat vagy erőszak nélkül az ajkára fektetem ujjaim. - Mások nevében nem tudok nyilatkozni, és a múltadat sem ismerem eléggé. De az biztos, hogy itt senki életét nem teszed tönkre. Legkevésbé az enyémet - jelentem ki higgadt határozottsággal. Legalábbis úgy hangzik kívülről, remélem. Mert gondolatban meg elhűlten verem a fejem a falba. Oké, hogy igazak a szavak, de tényleg így kellett megfogalmaznom? Legkevésbé az enyémet? Van ennek egyáltalán bármi értelme? Magasságos Aro, bár visszaszívhatnám. Vagy nem. Nem is tudom. Talán jobb, hogy kint van, lehet bennrekedve ugyanúgy égetné a torkomat, mint a szomj tudja időnként. - Mindig szívesen látlak a műhelyben. Megbeszéltük, hogy te is dolgozhatsz velem, nem igaz? Ha a szerszámokat a kezedbe adom, akkor elhiheted, hogy pihenned is lehet ott - terelem inkább a témát, remélve, hogy egy kicsit elsikkad a figyelem a korábbi kijelentésemről... Bár ez valószínűleg elég hiú remény, de ennél többet aligha tehetek. A szibát meg már pláne nem akarom felhozni. Ha nagyon sürgettem volna az illetékeseket, bizonyára már készen lenne a szobája, de nem vittem túlzásba a nógatást. Nem is akadályoztam senkit, csak nem hangsúlyoztam ki a feladat prioritását. Ezt könnyű magamnak megmagyarázni. A saját szobámban könnyebb felügyelni a lányt. Hogy is lehetne más oka, nem igaz?! Legalább a kutyákat nem kell nagyon kifejtenem, szemforgatáson kívül mást nem is tudnék mondani. Ha lenne valamilyen háziállatom, az egy macska lenne. Alattomos, önkényes, betörhetetlen dögök, vagyis egyszerre bosszantóak és csodálnivalóak. De még nem akadtam olyan cirmosra, aki ne menekült volna vernyákolva a közelemből. Mondjuk, nem is kerestem.
- Ha csak a saját félelmeid, akkor sokkal könnyebb dolgod van. Akkor máris beazonosítottad az ellenséget, és már csak a megfelelő stratégiát kell kidolgoznod a győzelemhez - jelentem ki mélységes és megingathatatlan meggyőződéssel. Ezen a fázison mindannyian keresztülmentünk, akik itt vagyunk Volterra királyi kastélyában. Előbb-utóbb mindenkinek túl kell lépnie saját árnyékán, máskülönben az itteni élet felfalja és kiköpi a hulláját, már az én meglátásom szerint, és elég jó megfigyelő vagyok.
Emberismerő viszont nem vagyok valami jó. Ha egy kicsit több empátia szorult volna belém, talán nem ragaszkodnék a demonstrációhoz, belátnám, hogy talán túl sokat vagy túl korán kérek, de nem ez a helyzet. Makacs vagyok és magabiztos az igazamban, na meg nagyjából egy teáskanál érzelmi intelligenciáját verem (hiába a kimagasló IQ), úgyhogy bámulok Lottie-ra állhatatosan. Aki beláthatta, hogy esélytelen lenyomni egy közel ötszáz éves vámpírt kőfejűségben, és végre hajlandó megmozdulni. Megtartom szabad kezemmel, kezét figyelem, képességem határait tapogatom azzal, amit most művelek. Sosem próbáltam korábban senkinek átadni az irányítást, de tudom, nhogy működnie kell. Az árnyékunk valahogy összekapcsolódik a lelkünkkel, benne van a lényegünk, ezért lehet annak manipulálásával magát az embert is megbénítani, vagy épp megmozdítani. A kettő elválaszthatatlan egységet alkot, így amikor sikerül az általam alkotott sötétség-gömböt összekötnöm a félvér kezének árnyékaival, egyben az uralmat is átruházom rá szándékom szerint. Csak épp... még sosem parancsoltam azt az árnyaimnak, hogy engedelmeskedjenek valaki másnak. Tudatomban felborzolódott ellenkezés hullámzik, úgyhogy erősebben fonom a gömb köré a hatalmam, addig igázom, míg helyre nem billen az engedelmes egyensúly, s akkor átadom a stafétát. Testem dermedt szobor, lelkem furcsán lecsupaszítottnak érzem, torkomban tombol a szomj az intenzív mentális igénybevételtől. Nem gondoltam, hogy ennyire... kényelmetlen érzés lesz számomra ez a művelet, de most már végig kell csinálnom. Megtartom őt, a kezét, a jelenlétemmel minden fronton támogatom, amíg kell, aztán elengedem, amikor úgy érzem helyesnek. Ideje megtenni az első önálló lépéseket, kicsi lány!
Elsősorban még mindig rá koncentrálok, de a gömbre és az eseményekre is muszáj, nehogy bármelyik "háziállatomnak" az önállósodás jusson eszébe. Persze... tudom, hogy ezek nem öntudattal rendelkező lények, sőt alapvetően semennyire sem "lények", csupán lenyomatai a mi világunknak egy másikban, amihez nekem van egy minimális hozzáférésem, de mégis helyénvalónak tűnik az asszociáció. (Hasonlat? Megszemélyesítés? Metafora? Nem vagyok én irodalmár.) És valószínűleg legalább annyira megkönnyebbülök, mint ő, amikor a gömb hezitálás nélkül, ámbár végtelenül lassan (a gyakorlatlanság teszi, és ha nem lenne az én akaratom is köré hurkolva, talán ennyire sem menne) alakulni kezd. Kell jó néhány másodperc, mire kiveszem a formálódó alak körvonalait. Pillangó. Elfojtok egy sóhajt, mosolygok helyette, ahhoz nem kell levegőt vennem. Az erőm rohamosan fogy, mintha meglőtt üzemanyagtartályból szivárogna a benzin. Itt és most, ebben a szent szituációban én sem vagyok kevésbé gyakorlatlan, mint Lottie. De hát mindig van egy első alkalom, ahogy mondani szokás... A szememben leplezetlen büszkeség csillog, és persze más is, de azzal próbálok nem törődni... amikor arra utasítja az árnyékot, hogy szakadjon el a kezétől, az megteszi, én meg kis híján összecsuklom ültömben is. Elég durva szintlépés, számítottam rá, hogy nehéz lesz, de nem, hogy ennyire... Szabad kezemmel megtámaszkodom a takarón, és le nem venném a tekintetem a jelentről. Egyszerűen tudom, hogy sikerülnie kell, hibalehetőség nincs, nehogy egy életre megijesszem Lottie-t.
Talán fogalma sincs, mennyire megkönnyebbülök, amikor elengedi az árnyékot. Érzem a változást, ahogyan az ő szándékainak hurka elengedi a gömbből-lett-pillangót, úgy hullik szét az építmény, a feketeség, mint folyékony füst, előbb elengedi formáját, majd tartását, s végül visszaszáll, lecsorog oda, ahonnan összeszedtem kezdetben. Nincs erőm, sem szándékom utánakapni és újra összeállítani, vagy bármit tenni. Fehér pontok ugrálnak a tekintetem előtt, és ha nem lennék halhatatlan vámpír, talán remegnék a kimerültségtől, nem merek levegőt venni, de nem csak a torkomban, hanem lelkemben is marja magát a szükség. Nem mozdul egy darabig egyikünk sem, én pislogva próbálom összeszedni magam, de tartom tőle, hogy ez olyasmi, amire nem vagyok képes teljes mértékben. Itt és most nem. Lottie illata a levegővételek hiánya ellenére is lecsorog a bensőmbe, és ahogy megmozdul, szinte akarattalanul teszem én is. Nem a nyaka felé. Annyi önuralmam van, hogy tudjam, azt nem tehetem meg, nem haraphatom meg, nem kóstolhatom a vérét, de valamit mégsicsak adnom kell a vágynak, úgyhogy lassan, hangúlyozottan lassan hajolok az arca felé. Elég gyors lenne, hogy elhajoljon, ha akarna, de remélem, hogy nem fog, így is minden erőmre szükségem van, hogy ne tegyek mást, ne tegyek többet...
És ha nem tesz ellene semmit, akkor ajkam az övére talál, nincs semmi bátortalanság a mozdulatban (gyakorlatlanság annél inkább), csak szomjas szükség, úgy hajolok rá, mint sivatagban kóborló az oázis vizére a halál küszöbén, mégis lassan, az eszement vágyakozáshoz képest lassan és szinte gyengéden. Eleinte ez csak egy bátortalan szájra puszi, miközben egész testem mozdulatlan. Eleinte...*

1284 szó ; Zene ; CREDIT

*Hosszú létezésem során először valami csökevényes, kezdődő szégyenérzet kerülget azért, mert mindeddig képtelen voltam funkcionális kapcsolatokat kiépíteni a körülöttem lévőkkel. Lassan ingatom meg a fejem, nem nézek Charlotte-ra közben, mintha nem is lennék kíváncsi rá, mit szól ehhez, de éppenséggel csak nem akarom látni a megrökönyödését és/vagy az elszörnyedését. Azért egy kicsit megrándulok. Santi...? Hááát... de pillanatokon belül azon kapom magam, hogy mosolygok. Nem nagyon, csak úgy szolidan, ahogyan azt a csendes derűt megszokhatta tőlem időről időre. - Nem bánom, ha neked tetszik. Csak... mások előtt lehetőleg ne... becézzük egymást - tartok szüneteket, miközben próbálom gondosan megválogatni a szavaimat. Szerintem nem kell elmagyaráznom, hogy miért. Támadási felületet nyújtani másoknak nem szerencsés. Abba persze nem gondolok bele, hogy számára talán nem egyértelmű, milyen kevéssé bízom meg klántársaim nagy többségében, s nem ellene, hanem éppenséggel védelmére irányul ez a kérésem... abba viszont igen, hogy milyen könnyedén vissza tud majd így élni a lehetőséggel, s kiadhat minket arra alkalmatlanoknak. Elég egy sértődés, egy meggondolatlan és forrófejű elszólás... megengedek magamnak egy sóhajt. Majd az idő eldönti, hibáztam-e azzal, amit most tettem; arra pedig végképpen nincsen válaszom, hogy egy ilyen kockázatos engedélyt miért érzek csontig hatolóan helyénvalónak.
És na tessék, így adja ki magát az ember a vámpír... ajkaim vékony vonallá futnak, ahogy összeszorítom őket, és próbálok nem... nem mit? Szorongani? Ugyan már, olyasmit én nem szoktam, emberi gyengeség csupán. Nem aggódni? Nem morogni? Szóval csak... próbálom nem elcseszni ezt az egészet, amiről fogalmam sincs, hogy egyáltalán mivel szokás elrontani, és mivel nem. Mit engedhetek meg magamnak és mit nem. Mindösszes támpontom csak annyi, amennyit az együtt töltött idő alatt Lottie-ról megtudtam, amennyire kiismertem. Ahhoz próbálok igazodni - például tudom, hogy összerezzen, ha valaki felemeli a hangját, és nem viseli jól, ha bárki a harag jeleit mutatja a környezetében. - Ne kérdezz butaságokat. Honnan kellene tudnom? - Nézek rá összevont szemöldökkel, szándékomon és tudtomon kívül egyszersmind ordító jelét adva, mennyire amatőr vagyok mindenféle érzelem kérdésében. Még a sajátjaimban is. - Kezdetben nyilván így volt - erősítem meg biccentve, teljes természetességgel. Ha sértem is e közléssel, előzetesen biztosan nem gondolok bele, hiszen ez tény, érzelemmentes és nyilvánvaló. - De kiderült, hogy nincs ellenemre a társaságod. Egyáltalán nem zavar, ha körülöttem szöszmötölsz. - Mellesleg én ezt valami hatalmas elismerésnek tartom, és úgy is közlöm. Érezze magát megtisztelve, hiszen példa nélküli, hogy valakit "megtűrjek" a műhelyben, az meg pláne, hogy ne is berzenkedjek. Persze a közléseim stílusán lenne még csiszolnivaló...

Aztán mindketten az árnyékokra koncentrálunk, ő azért, mert ez az első élménye velük, én meg... hát, valahol nekem is. A vámpírvilág nem arról híres, hogy osztozkodna a hatalmon, és én sem kísérleteztem ilyesmivel korábban. Valahogy tudtam és zsigereimben és az agyam leghátsó szegleteiben éreztem, hogy meg tudom csinálni, de elfelejtettem számolni vele, hogy milyen áron. Az éjjeliszekrény kis lámpája, ami sárgás fénnyel derengeti a helyiséget, hirtelen vakító fájdalommal lüktet az érzékelésem perifériáján. A szomjúság lángnyelvei kérlelhetetlenül nyaldossák a torkomat. Amikor már nem kell Lottie produkciójára figyelnem, eldobom a gyeplőt és elengedem az összes árnyat - mindegyik, még az utolsó foszlány is eltűnik rólam, és sokkal pőrébbnek érzem magam, mint ha a ruháimból vetkőztem volna ki, de nem merek többet felhasználni magamból, hiszen így is olyan érzés, mintha az energiabefektetés szép lassan felzabált volna. És most eluralkodik rajtam a vágy; vérszomj, aminek nem engedhetek teret, ezért más kiutat keresek neki, s valamiért Charlotte ajka megfelelő vezetőnek tűnik. Valahol teljesen abszurd, és őrült és veszélyes - oly közel van a nyaka puha húsa, az alatta ígéretesen lüktető érrel, amiben forrón fut keresztül az élete -, másrészt viszont magától értetődő és természetes. Vadászat ez is, csupán másféle; és a bennem élő ragadozót kisebb mértékben ugyan, de ez is kielégíti.
Az ajka édes, akár a méz és a vanília és a cukor; kesernyés, akár a kakaó és a fahéj és a szegfűszeg; pont olyan, amilyennek az illata ígérte; vad, zabolátlan és szelíd, otthonos egyszerre, és vissza kell fojtanom az ingert, hogy letüdőzzem megint. Így is a józanságom utolsó maradéka tart meg bennünket a "viszonylag biztonságos" törékeny zónájában, pengeéles határvonalon egyensúlyozva, főleg hogy ez a boszorkányos nőszemély nem átall visszacsókolni és ezzel tovább fokozni az érzékeimet ostromló ingereket... az ujjaiban, a finom barázdák alatt is érzem, hogy hevesen dobog a szíve, mintha helyettem is tenné, pótolva az én mellkasom mozdulatlanságát; a simogatása egyszerre hideg-és-meleg nyomvonalat hagy bőröm márványán, mintha érezhetném ott is, ahonnan már tovább kalandozott a keze... Nem csukom be a szemem, nem veszem le a tekintetemet róla: figyelem az ellágyuló vonásait, a sós könny utolsó, éppen felszáradó nyomát az arcán, a számomra ismeretlen és értelmezhetetlen érzések bőrt pirosító megnyilvánulását - s azon kapom magam, hogy az én kezem is az arcára araszolt valamikor, nem csíptem el az árulkodó mozdulatot időben, ujjaim a tincsei közé kalandoznak, a selymes és életteli szálakat morzsolgatom, akár szerzetesek a rózsafüzért, s úgy is érzem magam. Mintha az örökké-megvetett ima hevülete fogott volna el, valami érthetetlen és megmagyarázhatatlan, szent őrület.
Én szakítom meg a kapcsolatot és én húzódom el először: míg ő zihálva, hullámzó mellkassal kapkod a hiányolt levegő után, az én testem még mindig kőszobor, hiába beszédes a tekintetem és hiába melegítette fel az ő élete az én ajkam, vonásaim is. Nem tudom letörölni magamról a félelem néhány jelét: az ott könyököl a vállaim ívén, kihajol a pillantásomból, megbújik fekete tincseim között. Nem értem, mi ez, nem tudom, hogyan lehetnék úrrá rajta, és nem vagyok hozzászokva, hogy ne legyen a kezemben az irányítás. Arról nem is beszélve, hogy a vérszomj még mindig fojtogat... Tetszik a lelkesedése, a nevetős ámulata, de csak megerősít még inkább, hogy nem akarok ártani neki.
Ha lehetséges. - Én... - nyelek egyet, és megpróbálom újrafogalmazni, gondosan beosztva a maradék levegőmennyiséget, ami még a tüdőmben van. Óvatosan visszacsúztatom az ágyra.- Innom kell. Nem akarlak... - felszabaduló kezemmel nagyvonalúan a nyaka felé intek, hogy érzékeltessem, mit nem (pedig hazugság, ó, másra sem vágyom, mint hogy megízlelhessem úgy is...), lassan mozdulok, hogy felálljak, és az ajtó felé induljak.
Ha nem állít meg, akkor onnan nézek vissza (két késszúrás egyenesen az agyamba a fény, amit így szemből kapok kikerülhetetlenül), s merészelek egy aprót, szédítőt szippantani az illatától terhes, észveszejtő levegőből még egy mondat kedvéért. - Megtennéd, hogy megvársz itt? - Kérdezek, és nem parancsolok, a tekintetemen is látszik, a vérszívó csaknem éjfekete éhségének kifejeződésén túl csaknem könyörgő a pillantásom.*

1042 szó ; Zene ; CREDIT