Nem tudom megérteni minek ilyen nagy dobra verni hogy itt vagyok. Mintha, nem tudta volna eddig is mindenki hogy kényszerből a gárda tagja lettem... Na persze, arról se feledkezzünk meg mennyire gyűlöltek ezért. A fészekben a kakukktojás nem rítt ki jobban nálam ezen a helyen. Nem elég hogy szinte belepusztulok a családom hiányába, még holmi bállal is foglalkozhatok. Hogy én mennyire gyűlölöm ezt. Emberként sem voltam ezektől a dolgoktól elragadtatva, és a vámpírlét sem segített. Van ami sosem változik, mint ahogy a divat iránt sem lett több érzékem, na meg hogy a csendes magányomat többre értékelem egy puccos partinál. Aro nagy bakot lőtt, ha azt hiszi ezzel megnyer magának. Szavaitól egy icipici egérútra való reményem is elszállt. Lemondóan sóhajtok fel, és annyiban hagyom a dolgot. Felesleges erre bármit is mondanom, nem mellesleg csak bajba sodornám magam. Valószínűleg még vámpírként sem vagyok abban a helyzetben hogy ingereljek egy vámpírt, főleg nem ha a tisztelt főnöke múló szeszélyből bánthatja a családomat. Mert azért teljesen hülye nem vagyok, megvan a gyanúm, ha nem viselkedek rendesen akkor annak Cullenék fogják meginni a levét. Én "túl értékes" vagyok. Na persze...
Túl szigoróan. Na persze! A mondatra egy leheletnyit feljebb csúszik az egyik szemöldököm. Hát, igaz ami igaz nem vagyok kifejezetten jó véleménnyel a társaságról, de milyen szerencse hogy a gondolataim még az enyémek és ezeket igyekszem minél jobban megőrizni magamnak. Az más kérdés, hogy ez mennyire sikerül, nem a színészi tehetségemről vagyok híres. Igyekszem minél udvariasabb lenni, de nem értem, miért édesítsük meg a keserű pirulát? Így is úgy is le kell nyelnem, a lényegen nem változtat. Akár szeretek itt lenni, akár nem, akár szeretem az engem körülvevőket akár nem, most már ide köt az ígéretem és a családom biztonsága. A többi már az én bajom, nem kell kampányolni.
- Az meglehet - hagyom rá végül, miközben én is valami mosolyfélét erőltetek az arcomra - De ahol előítélet van, ott némi igazságnak is kell lennie. Nem helyes, de az életben mi az?
Azt hiszem egészen jól oldottam meg a helyzetet, bár lassan mindent megkérdőjelezek. Nem is akarok túlságosan belemenni ebbe a dolgoba, még csak arra van szükségem, hogy valaki kiselőadást tartson nekem a Volturiról. Elismerem, sokszor szükséges a létük és nagyban megóvják a vámpírtársadalmat a káosztól. Ezt nem tagadhatom, ahogy Edward is felhívta már erre a figyelmem. De milyen szerencse, hogy nem kell feltétlenül egyet értenem! Betartom a szabályokat, de nem vagyok hajlandó elfogadni hogy a vezetőség szerzési vágyból családokat robbantson szét. Nem tetszik, és ezzel nem tudok mit kezdeni.
- A legnagyobb jóindulattal sem mondható, hogy gátat szabhatnék az ünneplés ellen, és még mindig nem hiszem, hogy az én jöttömet bárki is ünnepelné Aron kívül - kötöm az ebet a karóhoz? Meglehet, de nekem ne mesélje be senki, hogy a vezéren kívül bárkit is örömmel tölt el, hogy engem itt lát. A többség valószínűleg máglyán égve látna, a többi pedig éppen eléggé bizalmatlan ahoz, hogy ez hidegen hagyja őket. Engem sem érdekel túlzottan a fogadtatás. Itt vagyok, és kész. Miért nem lehet ennyiben hagyni?
Az én döntésem. Azt hiszem erre sem reagálok többel mint egy bólintással. Nem tudom, mit mondhatnék erre. Nem tudom elképzelni, hogy egy bálon bárki mással jól érezzem magam, mint Edward. És még vele sem volt teljesen fáklyásmenet. Annál már az is jobb, ha egyedül igyekszem magam meghúzni valahol és türelmetlenül számolni magamban a perceket, amíg végre felsurranhatok a szobámba és egyedül lehetek. Határozottan a bál vége a legcsábítóbb az egész gondolatban. Hogy egyszer elkezdődik és abbamarad, mindenki mehet a dolgára. Nincs semmi látnivaló, főleg nem a fekete bárány Cullen-lány...
- Sajnálom - vonom meg a vállamat a divathoz és ékszerekhez teljesn nem értésem miatt, aztán figyelmesen hallgatom, miket oszt meg velem a nyakékről. Nem tudom, nem igazán villanyozott fel, hogy tudom honnan származik és azt se igazán tudom felfogni ésszel mi passzol és mi nem a sápadtságunkhoz. Én csak kiválasztottam az egyiket a háromból, gőzöm sincs mi alapján böktem ki végül a "nyertes" darabot. Csak mutattak három igencsak feltűnő darabot, aztán én mondtam valamit. Ennél hidegebben nem hagyott semmi, mint hogy éppen mi van rajtam, leszámítva persze hogy milyen kényelmetlenül éreztem magam mindenben ami nem megszokott farmer és póló összeállítás volt. A régi elnyűtt melegítőket és lyukas pólókat már ne is említsem. Alice biztosan körültekintőbben választott volna, sőt már a flancos ruhát is az orrom alá dugta volna, hogy aztán étráncigálja a fejemen és kierőszakolja belőlem, hogy mennyire tetszik. Még inkább hiányoltam a családom mint eddig.
Aranyszál? A-szabás? Na jó, egy zavarodott pillantásnál most sem futotta tőlem hirtelen. Lehet nehéz megérteni, hogy nő létemre ennyire hidegen hagy az öltözködés. Gőzöm nem volt róla, hogy miért éppen a telt színek illenek ezekhez az ékszerekhez. Azt nagyjából értettem miért ne válogassak különböző stílust, nekem is van ennyi szép érzékem. Úgy éreztem magam, mint egy fuldokló a tengerben akit alaposan fejbevágtak a mentőövvel.
- Őszintén sajnálom, de tényleg nem értek ehez - nyögöm ki végül - Maximálisan az ön tanácsaira fogok hallgatni! Egyetértek, ha lehetséges az ékszerek ne üssenek el egymástól... Meg talán az egyszerű tengerkék is megteszi - valahogy holmi aranyszálak említéséről hallani sem akartam. A kékről eszembe jutott, Edward mennyire szerette rajtam ezt a színt. Kis fájdalom markolt a szívembe, de hamar elhessentettem. Most nem foglalkozhatom ezzel.
- A barokk valahogy nem az én stílusom - görcsbeszorult a gyomrom a gazdagon díszítettségről, arról nem is beszélve hogy a barokkról pofók angyalkák és giccses arany betoldások jutottak eszembe. Nem nem, erre biztosan nem vagyok még felkészülve.
- Öhm, nagyon kedves, köszönöm!
.

Santiago & Bella

Tündérmese. Senki élete nem az, de ez csak felfogás kérdése. Az enyém például az volt, a maga sötét, eső és erdő illatú tónusaival amiket a vér és a szerelem vörösfonala szőtt át. Tündérmese, amiben a Volturi volt a gonosz sárkány, ami elrabolt a családomtól, én pedig a mártír aki engedte hogy elszakítsák mert ezzel megmenthette a család fényes kastélyát, amit szeretet ragyog be, és annak összes kedves lakóját. Ha arra gondolok hogy a kislányom biztonságban élhet tovább és hogy olyanok veszik körül akikben maradéktalanul megbízok akkor máris nem látom olyan sötétnek a világot. Megérte, még akkor is ha én és Edward romokban heverünk. A lányunk él és boldog lehet Jacob mellett. Legjobb barátom gondolata annyira nem nyugtatott meg, de azt hiszem ha egyszer visszatérek hozzájuk alaposan meg kell követnem a farkast, elvégre hatalmas bűnt követtem el ellene megint, azzal hogy a lányomat védelmezve elszakítottam a bevésődését tőle. És az elsőlépés az, hogy Edwarddal összeszorítjuk a fogunkat és elfogadjuk azt a bensőséges kapcsolatot amit a szemünkfénye és a vérfarkas között van. Ha visszajutok... De minimum valamilyen módon beszélnem kell erről a férjemmel. Kell lennie valami módnak, lehetőségnek...
- Nem különösebben érdekel miket gondolnak rólam. Egész életemben kilógtam a sorból, eltekintve egy nagyon rövidnek tűnő időtől. Nem hat vagy lep meg túlzottan, hogy van még olyan hely a világon, ahova nem illek be! Éppen ezért, az sem tud már foglalkoztatni, mit gondolnak rólam - mondom szenvetlen hangon, el tudom képzelni milyen véleménnyel van rólam, de nem különösebben akartam erőfeszítéseket tenni azért, hogy ez meg változzon. Nem sok értelme van egy Volturi gárdistával az előítéleteken vitatkozni. Pontosan tudom, sokan vannak akik a halálomat kívánják mert nem tartozom ide és amiért nem is akarok egy lenni közülük. Igen, ha önző lennék akkor meghalnék az egész családommal együtt boldogan, de aki egyszer mártír volt, az sose vetkőzi le ezt a tulajdonságát. Szenvedek, hogy a családom egyszer boldog lehessen nélkülem, tekintet nélkül arra hogy az ő szívüket is darabokra törtem a döntésemmel. De a sebek begyógyulhatnak, a darabkákat össze lehet ragasztani, elvégre mindannyian élünk, lélegzünk és csak ez számít. Minket Culleneket valami több és jobb köt össze ezért a távolság sem szakíthat el minket teljesen egymástól. Arról nem is beszélve, milyen fantasztikusan szerencsés vagyok az adottságommal és Chelsea nem tud belepiszkálni a kapcsolataimba, hogy eltéphesse az összes kötődésemet a szeretteimtől.
Hurrá. Boldoggá tettem Arot. Hát nem fantasztikus? Ettől aztán tényleg érzem ritmust a lábamban és a szívemben örömóda harsog. Persze, ezt nem mondom ki hangosan, azért ennyire nincsenek öngyilkos hajlamaim. Kijelentését egy bólintással fogadom, és nem kommentálom, ismételten csak fáradtnak érzem magam egy vég nélküli és értelmetlen vitához. Annyi csatát kellett már megvívnom életemben, igazán kihagyhatok és kikerülhetek párat büntetlenül. Plusz, ha nem is akarom megváltoztatni magamról a kialakult, nem éppen hízelgő képet azért rontani sem szeretnék rajta. Nem sok kedvem van Aro színe elé járulni "felségárulás" címén, nem szeretném ha a fejemet lecsavarnák a nyakamról mint egy kólásüveg kupakját. Minél kevesebbet konfrontálódok annál jobb. Talán ha egyszer Aronak valószínűtlenül kegyes napja lesz, majd nyom némi súlyt a serpenyőben és hazaenged. Ha nem is örökre, legalább annyira hogy a karjaimba zárhassam a családomat, meggyőződhessek róla hogy mindannyian egészségesek és jól vannak. A fájdalom mellett, ez erőt adna. Mérhetetlen erőt és lelki támogatást.
Amikor felemeli a nyakéket, kurtán biccentek és felemelem a hajam. Arcomon átsuhan a mártírok szenvedő arckifejezése, mintha legalábbis most gyújtanák meg alattam a máglyát. A nyaklánc súlya elenyésző vámpír testemnek, mégis úgy érzem mintha az akasztófa kötele, vagy súlyos vaspánt szorulna a torkomra. Határozottan nem tetszik a hatalmas ékkövek érintése a bőrömön, de azért kötelességtudóan kihúzom magam és megszemlélem a szikrákat szóró ékszert egy nagy antikkeretes tükörben.
- Ez jó lesz... Köszönöm  - teszem hozzá, és még egy halvány mosolyt is ráeröltetek az arcomra. Legyen a férfinak gyereknap, én viszont képtelen vagyok magamhoz térni. Annyira nem az én világom az egész, ráadásul rettenetesen zavarban érzem magam, hogy Ő sokkal inkább otthon van ebben az egész hacacáréban mint én. Pedig valami nő féleség lennék. Alice... Ó Alice, most mekkora segítségemre lenne. Valyon mit csinál most?
- Hát, nekem a kék jobban tetszik...  - jegyzem meg kicsit bizonytalanul, majd leküzdhetetlen viszolygás lesz úrrá rajtam, amikor elmegy és másik két bársonydobozzal tér vissza. Amíg nincs mellettem gyorsan és óvatosan lecsatolom a nyakamból a láncot és gondosan visszahelyezem a dobozába, aztán tisztes távolságba húzósom tőle. Több fronton is tartózkodok a viselésétől. Először is mert felbecsülhetetlenül drága. Másik részt meg már épp eléggé kifejtettem.  Amikor megmutatja mi rejlik a dobozban, az alsóajkamba harapva pillantok rá.
- Remélem nem sértek meg vele senkit, de nekem elég lesz csak a nyaklánc... - mondom halkan - Nem szokásom ékszereket hordani, - kivéve persze a jegy- és karikagyűrűmet, na meg persze amit még anyukámtól kaptam. - főleg nem amik ilyen... díszesek. Ha a véleményemre kíváncsi, akkor a nyakék éppen eléggé megteszi, és én sem fogom magam túlzottan kellemetlenül érezni...
Amikor a vélemény nyilvánításról beszél egyik szemöldököm a magasba szökik, mikozben kezeim a mellemen fonódnak össze. Ha jól értem, akkor ez most egy burkolt, udvarias, finomkodó papírba csomagolt finom kis sértés. Nem vagyok az a sértődékeny fajta, de azért határozottan nem esik jól. Ezek a vénségesvén hímsoviniszta vámpírok... Csak azért mert nő vagyok mi a francért kéne értenem ehez a sok felesleges baromsághoz. Másrészről, micsoda álszentek! Ha nem lennének, lehetnék otthon a gyerekem és a tűzhelyem mellett. Szép álom.
- Véleményem van, de arra az égvilágon senki nem kíváncsi - mondom önérzetesen - Ha nem ragaszkodna hozzá, nekem ékszer sem kéne, sem hatalmas fényűző estély! De ez ugyebár nem számít, akkor lépjünk túl az egészen, rójjuk le a tisztetetünket az említett szabónál és essünk túl rajta!
Nos, azt hiszem azért kicsit megsértődtem. Nem akartam így kifakadni, még akkor sem ha sem a hangomat nem emeltem fel és megmaradtam az udvarias csevegő hangszínemen. Sosem bírtam, ha megmondták nekem mit csináljak és valaki az akaratát rám akarta kényszeríteni. Ha valami, hát ez valószínűleg sosem fog változni. Amikor elindulunk, megkönnyebbülten szívom tele a tüdőmet. Végre távolodunk a nyomasztó ékszerektől. Legalább lesz pár szabad percem a divat és a fányűzés macerája nélkül.
- A családomon kívül persze... - teszem hozzá kicsit keserűen, de láthatóan megenyhülök, a vállaim elernyednek, de a karját nem fogadom most el. Most szükségem van a saját teremre. - Könyvek. Béke és magány. Talán ebben a helyzetben ez tenne igazán a kedvemre. Ne sértődjön meg, nem akarok senkit sem megbántani ezzel, de jelen helyzetemben ez a legtöbb amit kérhetek. Anya vagyok, akit elszakítottak a gyermekétől, feleség akit a férjétől. Nem vágyom semmire sem jobban, mint rájuk. Olyannak mint ön, aki hosszú évtizedek vagy századok óta élvezik a családjuk körét ez bizonyosan nehéz megérteni... De...
Szavaimat sietős léptek szakították félbe. A szőkehajú recepciós szedte magassarkúba bújtatott észbontó lábait felénk. Kíváncsian hallgattam el, figyelemet a nőre fordítottam, aki egy helyes kis csatos mappát szorongatott a kezében.
- Miss Bella, Mr Santiago! Kellemes napot! - köszönt tisztelettel és szenvetlen édes mosollyal az ajkain. Lenyűgöző mennyire nem érez félelmet velünk szemben. Kicsit magamra emlékeztet és ettől máris nagyon rokonszenves jelenség az embernő - Uram, Londonból keresik telefonon, egy közelgő árverés kapcsán. Ha szívesnednék velem fáradni... Miss Bella, önt Mr Felix várja a kiképzőteremben!
Arcán profi mosoly, tökéletes jelenség. Egy kecses mozdulattal pipál ki valamit a kis füzetében, majd türelmesen vár, tapintatosan elfordulva, amíg Santiago nem csatlakozik hozzá.
- Nos, akkor a szabó az későbbre marad - sóhajtom fellélegezve, miközben újra a vámpírnak szentelem a figyelmemet - Köszönöm szépen a segítséget, majd máskor megnézzük azt a ruhát! Viszontlátásra! Viszlát, Fiorella! - intek oda a szőke lánynak, majd örülve a kínálkozó egérútnak kereket oldok. Pokoli mázli, nem tudom képes lettem e volna még egy ilyen megpróbáltatásra mint a ruha próba. Akkor már inkább Felix és pár jól irányzott mesés vesés és jobb egyenes...
.

Santiago & Bella