Épp most tévedtél az ország egyik legnagyobb, ha nem az egyetlen Twilight témájú fórumára, ami egyaránt dolgozza fel a könyvek és a filmek eseményeit. Ugyanakkor mi egy kicsit más irányba vittük el a történetet, így érdemes elsőként a világleírást elolvasni, rögtön a szabályzat után! Oldalunk már négy éve üzemel, bár nemrégiben be kellett iktatnunk egy költözést, s ezáltal nagyon sok minden változott; két új faj került bevezetésre, valamint számtalan új, egyéni canon karakter. Ha megtetszettünk, bátran regisztrálj fel, a staff áll a rendelkezésedre, s egészen biztos, hogy befogadó közösségre lelsz nálunk! (;
A fórumon található leírások, kódok mind a Twilight after dark tulajdonában állnak. Nem keveset dolgoztunk a kinézetünkön, tisztelj meg bennünket azzal, hogy feltüntetsz minket, ha megihlet a design egy része. Néhány kód alapja Lénától származik, míg a design többi része és a fejléc Alice munkájának gyümölcse. További segítséget nyújtott nekünk Sigmund, tanácsaival és kódjaival, Winnie, aki nélkül az utolsó bejegyzéseink modul nem lenne formázva és Jasper, aki a fórum trailerét készítette. Hálásak vagyunk nektek, köszönjük!
Ki van itt?
Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég
Emlékszem milyen volt felébredni a feketeségből, amely annak idején átformált. Hallottam a beszakadó, feles lélegzet összetéveszthetetlen zúgását, éreztem, ahogyan kitágult a tüdőm, ám a kővé szilárdult testem már nem tudott mit kezdeni az oxigénnel. Kipattantak a szemeim, és tudtam, valami végérvényesen és elutasíthatatlan módon változott meg bennem. És láttam Halhatatlan Anyámat és Tanyát és Kate-et. És tudtam, hogy biztonságban vagyok, hogy ők a családom. Most, hogy végre kiszakadt belőlem a gyász, vagy legalábbis egy része, hasonlóan éreztem. Eltévedtem, egyedül bolyongtam abban a sötétségben, most pedig visszataláltam az egyetlen dologhoz, ami számított: a családomhoz. Bár Tanya nem volt velünk, másik Nővérem helyette is vigasztalon ölelt magához és csitított. Igaza volt: ők azért vannak, hogy támaszkodhassak rájuk és fordítva, én pedig a gyászban elfelejtettem mindezt, mert végtelenül magányosnak éreztem magamat Laurent nélkül. Pedig nem kellett volna így lennie. S mindezt csupán saját ostobaságomnak köszönhettem, hiszen saját magamat zártam be és zártam el a testvéreim elől. Nem kellett nagyon erőlködnöm, hogy feljöjjön velem Kate a nővérünk szobájába, hogy aztán kiforgassuk minden jó ruhájából. Bár azt hiszem, most talán kevésbé lesz haragos, mint egyébként szokott, hiszen egészen biztosan észre fogja venni a változást rajtam. Akkor pedig Kate-re sem lesz mérges az ötletért. Igaz, ha ezen múlik, magamra vállalom az ötletet is. Tanya szobája természetesen nyitva volt, odabent takaros rend, nem is vártam volna pont tőle mást. Amikor benyitottam eszméltem rá, milyen rég elment. Vajon minden rendben van vele? Reméltem, hogy épségben hazatér hamarosan most már. A szekrény tükrös ajtaja előtt egy pillanatra megálltam. Láttam benne magamat, és láttam a tekintetemen, hogy már nem az a búskomorság ült benne, mint egy hete. Kate tükörképére pillantottam, aki már éppen nyitotta volna az egyik ajtót, én pedig elmosolyodtam. - Köszönöm! – mondtam és újra magamhoz szorítottam mielőtt elkezdhettük volna kirámolni a ruhákat.
"nem kell egyedül élned a világban" ϫ enjoy the ride ϫ 294 coded by JC
Néha az idő a legjobb orvosság, ez azt hiszem tény. Néha viszont nekünk magunknak kell tennünk azért, hogy a dolgok jobbra forduljanak. Ha ez nem megy nekünk, akkor jönnek mások. Például a családunk, a barátaink, olyanok, akiknek fontosak vagyunk, és akik nekünk is fontosak. Irina próbálta maga megoldani a gondot, elsöpörni a gyászt, vagy... legalábbis túlélni, de nem ment neki egyedül. Épp ellenkezőleg, magányában csak még mélyebben bevackolta magát bele, és a szerelme hiánya kis híján felemésztette. Kellett valaki, aki fenéken billenti, hogy jöjjön már ki a szobájából, és találjon vissza oda, ahol utoljára boldog volt szerelme megtalálása előtt. Hozzánk. Vagyis perpillanat hozzám. Bár Tanya lett volna a legjobb, azt hiszem, mégiscsak ő az, aki a legerősebb közülünk, de... mivel most csak én voltam és vagyok itt neki, Irinának be kellett érnie azzal, amit én adhattam neki. Reméltem, és remélem, hogy elég vagyok ahhoz, hogy ezentúl jobb legyen neki, hisz nincs más vágyam, mint hogy húgom újra mosolyogjon. Ahogy megálltunk a szekrény előtt Tanya szobájában, és a tükörben találkozott a pillantásunk, Irina rám mosolygott, én pedig visszamosolyogtam rá. Az arca, a pillantása, amivel rám nézett, már majdnem olyan volt, mint azelőtt. Mikor átölelt, és én átöleltem, úgy éreztem, rendben lesz. - Ugyan, mire valók a testvérek? - kérdeztem, megsimogatva a hátát, majd kis idő múlva kibontakozva az ölelésből, a szemébe néztem, és így szóltam. - Örülök, hogy vagy nekem. És valóban. Irinánál, és Tanyánál senki a világon nem állt még közelebb hozzám. Soha. Ők a mindenem az egész világon. És hogyan is fejezhetnénk ki jobban a szeretetünket Tanya iránt, mint hogy szeretetből kirámoljuk a szekrényét, hogy legyen neki helye új dolgokat venni? Lehet, hogy elsőre nem lesz boldog, de majd aztán rájön, hogy jót tettünk vele. Mint Irina is. Először nem akart velem lenni, talán tényleg mérges is volt, hogy rángatni szeretném, de tessék, most már azért tán jobb a dolog. Nem haragszik legalábbis, és nem harapta le a fejem, sőt, mosolygott is. És ha elég időt töltünk ebben a szekrényben, talán szerencsém lesz, és teljesen visszakaphatom a húgom. Szépen fokozatosan. Ha ehhez le kell nyúlnom Tanya összes ruháját, hogy elérjem, nekem megfelel, és szerintem Tanya is hajlandó lesz meghozni ennyi áldozatot a szeretett húgaiért. Az idő és a ruhák nekünk dolgoznak.